13. Levelek

A „Brief” („levél”) szó németül „rövid irat”-ot jelent (franciául „brevet”), angolul pedig „rövid írásbeli összefoglalás”-t. A németben azonban ma már nem ilyen értelemben használjuk: Léteznek terjedelmes levelek is. Manapság tehát nem kiadásra szánt, kiadónak szóló szöveget értünk rajta - még ha eddig igen sok levelet ki is adtak, és még több az olyan levél, amely egyetlen meghatározott címzettnek szól ugyan, valójában azonban a kiadó felé kacsingat.

Az előző fejezetben a történelem, az írás periódusa úgy jelent meg mint átmeneti időszak az erdő és az automatikus apparátusok világa közötti úton. Ennek értelmében a levél is átmeneti jelenség aközött, amitől az erdő visszhangzott, meg aközött, amit a robotizált autó parancsol, ha elfelejtjük bekötni az övet. Az, hogy az írás átmeneti jelenség, már most is jól látszik. Például: „A bajban engem hívjatok” mondat az írás előtti időkben annyit jelentett, hogy Istent szólítsuk. A történeti időkben erre írásos rendelkezések szolgáltak, manapság pedig ilyen esetben a telefonra gondolunk, jóllehet tudjuk, az a bizonyos telefonszám nincs benne a telefonkönyvben.

Különös módon a telefon, minden kábelesek legfontosabbika, nem szorította ki a postát. A francia „PTT”-ben a p megmaradt első, a t pedig utolsó betűnek. Ez meg fog változni, mihelyt a telefon a számítógéppel összekötve telematikává válik, ami, mint azt már most kezdjük felismerni, nem eredményez szükségszerűen központosított államosítást, hanem decentralizált privatizációhoz is vezethet (lásd az USA-t és Japánt). Emellett tény, hogy a postai forgalom legalább annyira túlterhelt, mint a telefonhálózat (meg akárcsak a Franciaországban nemrégiben bevezetett „minitel”, a telematika első előfutára). Kell hogy legyen valami különös a levélírásban - és a levélolvasásban -, ami miatt nem csapnak össze felette a hullámok.

Nem tudok róla, hogy valaki is megírta volna a posta filozófiáját. Ennek elsősorban a várakozás elemzéséből kellene kiindulnia. A levél olyan valami, amire várunk - vagy ami teljesen váratlanul fut be. A várakozás magától értetődően vallási kategória: egyet jelent a reménnyel. A posta a remény elvén alapszik. A postás, ez a középkori érzéseket felidéző funkcionárius, angyal (az „angelosz” = „hírnök” szóból). Amit pedig cipel, azok az evangéliumok (örömhitek, összhangban a posta iránti bizalommal). Nem mondhatnánk, hogy minden remény elvész, ha a posta megszűnik. A telefonhívásra is várunk félelemmel és reszketéssel, s ha váratlanul csörög a telefon, mintha derült égből villámcsapás érne bennünket. A levélvárásnak azonban más a tartama és a ritmusa. Egy levélre várhatunk heteken át, s a várakozás a nap egy bizonyos órájában tetőzik. Ez pedig az ünnepek tartamának és ritmusának felel meg. Talán azért nem merült még feledésbe a levél, mert a kevés megmaradt ünnepi elemeink közé tartozik. A levél vizsgálatakor ebből kell kiindulnunk: a levél mint ünnepi irat.

Mint minden ünnepi valami, a levél is meghatározott rítust követ. Például tartalmaz (gyakran nyomtatott) feladói címet, keltezést, a címzett lakcímét, formához kötött megszólítást, ugyanilyen formális zárszóval végződik, majd az aláírás következik. E formulák bármelyike racionalizálható, mivel a levélből jól kivehető szándék ésszerű funkcióit követik. Ugyanez érvényes a rítusokra is: a zsidó étkezési szokások például higiéniai intézkedéseknek tekinthetők. Az efféle magyarázatok azonban nem érintik a rituálék lényegét, mégpedig azt a tényt, hogy abszurd gesztusokról van szó. Abszurd mivoltuk akkor derül ki, ha elképzeljük, hogy élőszóban valakit „igen tisztelt uram”-nak szólítanánk, vagy „szívélyes üdvözlettel” felkiáltással búcsúznánk tőle.

A levélrítusok történeti, földrajzi vagy szocio-kulturális szempontú (egészen másfajta) vizsgálata hasznos ismereteket nyújthatna a társadalomról. Ha, mondjuk, összehasonlítjuk a jelenlegi levél-kliséket a barokk korabeliekkel, a franciát az angollal, vagy egy üzleti levél fordulatait egy szerelmeslevélével, akkor formához kötött, hogy ne mondjam, strukturális társadalmi kritériumok ötlenek szemünkbe. A levél esetében ünnepélyességről van szó, amely „katolikus” ugyan (amelyben mindenki részt vesz), de amelynek rituáléja az ünneplő társadalmi helyzetéhez igazodik. Ezek a rítusok ugyanakkor szemléletesek is: az ünneplőnek rendelkezésére állnak finoman árnyalt formulák, s ezeket maga váltogathatja. A templomi rituálé jelenlegi reformja közel sem érte még el a levélrituálék egyetemességét és képlékenységét.

Így jövünk rá arra, hogy a levélírás közeli rokonságban áll a versírással. Az írónak a grammatika és az ortográfia szabályai mellett más szabályokat is szem előtt kell tartania (versíráskor a verslábakat és a rímeket például, s ezek a járulékos szabályok ünnepélyesek: egyszerre racionalizálhatók és abszurdak, egyszerre merevek és hajlékonyak. Eközben az író előtt két stratégiai lehetőség nyílik: először a „klasszikus”, amikor az író iparkodik a szabályokkal és a szabályoknak köszönhetően egy struktúrával egészet létrehozni; másodszor a „romantikus”, amely esetében az író a szabályok fellazítására és produktív kibővítésre törekszik. A klasszika és a romantika közötti ingamozgás, a költészet (és egyáltalán a művészet) e dinamikája mind történeti, mind individuális értelemben jellemző a levélírásra, ezért azt nyugodtan tekinthetjük az egyik legrafináltabb művészetnek.

Most leáldozóban van. Voltak virágkorai - például a késő római, a héber egyházi irodalom, a 18. század -, s mostani hanyatlási periódusa már nem az első. De ennek a mostaninak új jellemzői vannak. Most nem a levélírás művészetének hanyatlásáról van szó, hanem a hagyományos értelemben vett művészet, egyáltalán az írás hanyatlásáról - az ünnepi hangulat szertefoszlásáról.

A levelet leragasztják és sötét dobozba dobják (amely sárgára, pirosra vagy kékre van festve), hogy máshol egy sötét dobozból (mondjuk a postafiókból) kivegyék és felbontsák. Az egész eljárás titkos, körüllengi a levéltitok, s Hermész, az isteni küldönc, valóban a posta fölött kitárt szárnnyal őrködő angyal. A posta hermetizmusa a sötét dobozéval egyenlő, s kibernetikusan törhető fel. A földgolyó más szférák (például az atmoszféra és a bioszféra) mellett postaszférával, a levélcsatornák egyre sűrűsödő hálójával is rendelkezik. A postaszférát azonban nem tekinthetjük zárt rendszernek (mint például a bioszférát). A posta papírrá zúzott növényekből, betűket rovó emberekből és - amikor még tollal írtak - megkopasztott madarakból táplálkozik. Mivel nem zárt rendszer, nem az entrópia fenyegeti, hanem forrásainak elapadása. Az Amazonas erdőinek kiirtása éppúgy fenyegeti a postaszférát, mint az alfanumerikus kód hanyatlása. Mindezt bölcsen előre látva, a postaszféra egyesülvén a telegráffal és a telefonnal, PTT-vé nőtte ki magát. Ez utóbbi kettő azonban más természetű szféra. Ezek már nem támaszkodnak a földgolyóra - mint az óceán vizén úszó tengerjáró hajó, a föld felszínén futó vasúti pályák és autók, a levegőben szárnyaló repülőgépek. Ezzel szemben minden támasz nélkül keresztülfutnak az elektromágneses térben. A TT-vel való kapcsolata a P-t is elszakítja a földtől - és ezzel együtt titkától is.

A világot (szabadkőműves társaságok módjára) átfogó postahálózat hiába próbál igazodni a földtől való elszakadáshoz. Hiábavalóan, mert akár a szabadkőművesség, lényeget tekintve archaikus. Minden változása dacára felismerhető benne a római futár, aki az egyik katonai őrhelytől a másikig siet, és a postakocsis, aki beérve a középkori városba, megfújja kürtjét. És ha közelebbről szemügyre vesszük, felismerhetjük benne a trubadúrt, a várból várba siető dalnokot is. De éppen a posta archaizmusa, a pecsételés és a pecsétfeltörés archaikus gesztusa magyarázza azt a vonzerőt, amelyet még mindig gyakorol. A földtől való testi, de még inkább gondolati elrugaszkodásnál tartunk, minden ktonikust, vagyis minden anyaföldre támaszkodót magunk mögött kívánunk tudni. Ezért vissza vágyunk a nagy anyaföldhöz, az anyaméh barlangjába, vissza a hétpecsétes titokhoz, vissza az eleusziszi misztériumokhoz, melyeknek utolsó formája a posta.

Kierkegaard már leírta, hogyan fogadjuk a leveleket, ezeket a várva várt vagy váratlanul fölbukkanó papírokat, amelyeket a posta hatalmas gyomra okád ki. Először kibetűzzük őket, mint minden más szöveget. Aztán a sorok között olvasunk. Kierkegaard szerint így olvassuk a Bibliát, minden levelek levelét is; és ha nem így teszünk, akkor nem is a Bibliával van dolgunk. Minden szöveg különben olvasható levélként is, tehát nem kritikusan, hanem a feladó elismerésével. Természetesen az elismerés kritikába fordulhat át, ha a levélről kiderül, hogy hazudik. A levél minden szövegolvasás legteljesebb formájának a modellje.

Vannak képeink, amelyek a levélolvasást elképzelhetővé teszik: ezek a szeplőtelen fogantatás bejelentéséről szólnak. A postás Gábriel arkangyal, a címzett a Szűzanya, és a meglepetésében visszahőkölő Mária testtartását mi, kései utódok úgy értelmezzük, mint reakciót az előttünk láthatatlan angyalfalloszra, amely által a logosz szpermatikosz eljut a Szűzhöz. A teológia szerint azonban itt nem fiziológiai, hanem „szimbolikus” eljárásról van szó. Nem falloszt, hanem levelet hoz az angyal. Mária azért riad meg, mert felszólítja, hogy olvassa el a levelet, és a benne leírt Igének (logosznak) adjon életet. Legalább ennyire megriadhatott Mohamed is, amikor ugyanez az arkangyal elkezdte neki diktálni a Koránt (Istennek ezt kétszer is meg kellett tennie, mert - mint tudjuk - a posta sem mindig tökéletes). Ami Mária, Mohamed és minden címzett esetében azonos, az az önkitárulkozás a másik előtt, aki a hermetikus titokból bukkan föl.

A jelenlegi postai viszonyok között ez már lehetetlen. Ami ma ezekből a titkokból kiderül, az javarészt reklám (formájában és tartalmában hazug levél) vagy kiegyenlítésre váró számla, tehát olyan levél, amely burkolt fenyegetést tartalmaz. A reklámot felbontatlanul kihajítjuk, a számlát pedig mihamarabb letudjuk. Ebben a megszentségtelenített papíráradatban időnként egy-egy valódi levél is előfordul, de a legtöbbről kiderül, hogy ha hagyunk neki időt, magától elintéződik. Ma már a posta nem a másokkal szembeni nyitásra, hanem a bezárkózásra szolgál, nem a szeplőtelen, hanem az óvintézkedésekkel beszennyezett fogadtatásra, fogantatásra óvszer útján. Nemcsak az lehetetlen, hogy minden szöveget levélként olvassunk, hanem az is lehetetlenné vált, hogy a levelet ne kritizálandó szövegként olvassuk.

A levél ünnepélyessége, vallásos áhítata a levéltitok következménye, azé a rejtélyes lepecsételésé, amellyel a levelet a sötét postaláda nyílásába továbbítjuk. Ez vallásos mozzanat, mert a postába vetett hit és bizalom az, amelynek hatására titkunkat a postára bízzuk. Időközben rájöttünk ugyan, hogy a postát józan megfontolásból bizalmatlanul kellene kezelnünk. Semmilyen természetű pecsét ma már nem védi meg a titkunkat. A nyilvános leleplezés profán fénye minden lezártat és lepecsételtet átjár, mert a titkok barlangja hasadozottá vált. A Nyilvánosságnak, a Publikumnak, az Embernek joga van minden Privátot, Homályost és Feltáratlant kikutatni. E kutatásokkal cenzúra formájában az ember a levéltitokba tör be. A levél már nem csak annak a bizonyos másiknak szól, hanem akaratunkon kívül a betolakodónak is, aki arctalanul az Általános Ember ködébe vész. Az arc nélküli betolakodó eltakarja a levélben az egymást megismerni kívánókat: Az ünnep nem abszurddá, hanem értelmetlenné vált.

A levelek iratok, amelyek nem kívánnak nyilvánosságot, de a cenzúra által akaratuk ellenére is eljuthatnak a névtelen nyilvánossághoz. A posta egy titokzatos sötét doboz, amely széthasadozott. A háló, amelynek már nem kell a földre támaszkodnia, hanem támasz nélkül lebeg a térben, interszubjektív üzenetek hordozójává vált. A levélírás és -olvasás ünnepélyessége és rejtelme szertefoszlik. A várakozás, a kivárás, az elvárás egzisztenciális beállítottsága az elektromágneses úton vitt üzenet kozmikus egyidejűségével szemben feleslegessé vált. A remény már nem várakozás, hanem meglepődés. A levélírás elveszítette értelmét.

Ahogy azonban a levél és a posta helyét egyre inkább átveszi a teletype és az egyre funkcionálisabbá váló telematikus média, rájövünk, mi mindent veszítünk a „levél”-nek nevezett papírdarabkával: azt az utolsó rést, amelyen keresztül még remélhettük, hogy a másikat megismerhetjük. Mert akármilyen módszer szerint betűzzük is ki a telematikus üzeneteket, és akármilyen módszer szerint válaszoljuk is meg őket, a sorok között már nem olvashatunk. Újfajta ünnepélyességgel, újfajta titokkal, a kölcsönös megismerés új formájával állunk szemben, s ez olyannyira váratlanul és előre nem láthatóan érkezett el, hogy túl meglepettek vagyunk ahhoz, hogy felismerjük benne a levelet. Elszokunk a levélírás művészetétől, miközben az interszubjektivitás új művészetét, a komputerművészetet még nem tanultuk meg. Megfosztanak (ők, az arctalan ők, akik különféle álarcokat viselnek) bennünket a levéltől, s mi a figyelembe se vett tömegbe süllyedünk; noha ugyanakkor sejtjük, hogy a tömegmédiumok interszubjektív, levélszerű médiumokba kezdenek szétágazni. Csak ez a homályos sejtelem, amelyre a remény szó túl erős kifejezés, teszi lehetővé számunkra, hogy szembenézzünk a levél és a posta bukásával.

A homályos sejtelem alakot kezd ölteni, méghozzá a pénzeslevél formájában. A csekk egy banknak címzett levél, amely felhatalmazza a bankot, hogy a bemutatójának pénzt adjon. Ehelyett ma már léteznek mesterséges memóriával ellátott plasztikkártyák. Lehet, hogy ez az intelligens bankkártya a jövőbeni levél előfutára. Nem sok ünnepélyesség rejlik benne, ezzel szemben azonban sok titok. Megeshet, hogy - szemben a könyvvel - a levél képes lesz az informatikai helyzethez igazodni, és a levél túléli az írást. Íme egy jövőkép: a földgolyó intelligens plasztikkártyákkal beburkolva, amelyek mint a méhek döngicsélnek és alig hallható zümmögéssel szövik mézszálak módjára az emberek közötti viszonyokat. Akkor mindenesetre papírrágó molyokból mézfaló sejtlakókká válnánk. E fejlődés minősítését bízzuk rá azokra, akik az értékek fölött rendelkeznek - vagy úgy tesznek, mintha rendelkeznének velük.