8. Beszélt nyelvek

Ha a programozás függetlenedik a betűrendes írástól, a gondolkodásnak sem kell egy beszélt nyelvet használnia ahhoz, hogy láthatóvá váljon. A jelekhez a nyelven keresztül vezető kerülő út - amely annyira jellemző a nyugati (és minden írásos kultúrára) - fölöslegessé fog válni. A gondolkodás és a nyelv összekapcsolódása, mely az ábécé uralma alatt áll, meg fog szűnni. Ez az összekapcsolódás felelős azért, hogy a gondolkodás szabályait „logiká”-nak (szavak szabályának) nevezzük, hogy a nyelvkritikát a gondolkodás elemzésének módszeréül használjuk, hogy a Biblia szerint kezdetben vala az Ige, vagy hogy Heidegger szerint a nyelv a lét háza. A gondolkodás és a beszéd ezen összekapcsolódása alapjában véve meglepő. Hisz kezdettől fogva léteztek az ábécé mellett más kódok is, amelyek segítségével a gondolkodás láthatóvá vált: ilyen mondjuk a festészet és a matematika kódja is. Eszerint az ember mindig is tisztában volt vele, hogy a beszéd csak a gondolkodás egyik játékmódja, s ezért örökké megpróbálta a különböző játékmódokat közös „nevezőre” hozni. Szemléletes példa erre az a (sikertelen) kísérlet, hogy a logika és a matematika szabályait egymásra redukálják (lásd Russel-Whitehead: Principia Mathematica). Az uralkodó kód azonban az ábécé volt, amely évezredeken át beárnyékolta a többit. Az ábécé meghaladásával a gondolkodás függetlenedik a beszédtől, más nem-nyelvi gondolkodásmódok (matematikai és képi, valamint vélhetőleg teljesen új) pedig hihetetlen fejlődésnek indulnak.

A beszédet azonban semmiképp sem haladhatjuk meg. Ellenkezőleg: az ábécétől végre függetlenedett beszélt nyelv mindent el fog árasztani. A társadalomra majd hanglemezek, hangszalagok és beszélő képek kiabálnak rá és suttognak a fülébe. Maguk a mesterséges intelligenciák is elsajátítják a beszédet. A beszéd, a beszélt nyelv érzékelésének módja technikailag fejlődni fog. Ennek az a veszélye, hogy az ábécétől függetlenedett beszéd eldurvul. A nyelveink évezredeken át az ábécé szűrő és maró raszterén mentek keresztül, s ezáltal nagyszerű és szép, finom és pontos eszközzé váltak. Ha szabadon burjánzanak (a gondolkodás oroszlánrészével együtt), könnyen barbarizálódhatnak.

Ne becsüljük azonban túl az ábécének a beszédre gyakorolt hatását. Ha ugyanis a jelenlegi nyelvállapotot megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy az írott és beszélt szövegek zöme badarság, vagy még annál is rosszabb. Az írott és beszélt szöveg kb. 95 százaléka nyelvtanilag hibás (mint például az a kijelentés, hogy „Ez a mosógép jobb”, vagy „Berlin északon fekszik”), és ezért valójában nem jelent semmit. Ha utcai párbeszédnek válunk fültanúivá vagy beleolvasunk az újságok, folyóiratok és regények áradatába, akkor már a számítógépprogramra vetett pillantás is esztétikai felüdülésként hathat. Ha az ábécé meghaladásával a fecsegés, a demagógia elveszítené hatalmát a gondolkodás felett, akkor ezt ismeretelméleti, politikai és esztétikai katarzisnak tekinthetnénk.

A nyelv nyilvánvalóan a szellem egyik csúcsteljesítménye, s a rendelkezésünkre álló nyelvek legnagyobb kincseink közé tartoznak. Íme néhány a nekünk megőrzésre és gyarapításra átadott örökség számtalan aspektusából:

Egyes nyelvek (az indogermán és a sémi-hámi nyelvek) „flektálók”, vagyis a szavakat a mondat rendjében elfoglalt helyük szerint alakítják. Az ilyen szavakból alkotott mondatok „ki-jelentések”: állítmányok, amelyek az alanytól vetítődnek ki. Az, amit ezek a nyelvek kijelentenek (e nyelvek univerzuma) ennek értelmében projektív, nyílszerű szituációkból áll. Például: a „Jancsi szereti Juliskát” mondat a „szeret” projekciója, amely Jancsiból kiindulva „Juliskára” irányul. Ez nem érvényes minden nyelvtípusra. Az agglutináló nyelveknél (például a tupi-guaraniban) mondatok helyett szókollázsok léteznek, ezért univerzumuk (az általunk megbeszélt) nem projektív, hanem tényközlő jellegű. Az izoláló nyelveknél (mint például a kínainál) nincsenek mondatok, hanem szótagokat helyeznek egymás mellé, univerzumuk tehát mozaikjellegű. Amíg túlnyomórészt nyelvhez kötötten gondolkodunk, e másik két univerzumban dezorientáltak vagyunk. Ezek megingatják gondolkodásunkat, mert bebizonyítják, hogy univerzumunk nem a valóságból, hanem a nyelvünkből kiindulva strukturált. Ez a bizonytalanság hasznos lehet, ám azt is megmutatja, mit köszönhetünk a nyelveknek: olyan hálót kínálnak nekünk, amelynek szálaiban és csomóiban gondolkodunk, érzünk, kívánunk és cselekszünk.

Az indogermán nyelvek, még ha azonos flektáló struktúrával rendelkeznek is (noha a német például agglutinálásra hajlamos, lásd a „Donaudampfschiffahrtskapitän”-szerű szavakat, az angol pedig izolációra, mint a „put” vagy a „set” igék esetében), mindegyik a saját módján manipulálja ezt a struktúrát. Mindegyiknek saját külön nyelvtana van. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy az egyik nyelvről a másikra fordítsunk anélkül, hogy az összetartó hálóból kiesnénk. A fordítás pedig erőteljes módszer arra, hogy univerzumunkat tágítsuk és elmélyítsük. Mert nyelveink nyitott rendszerek: megengedik, hogy más nyelvek elemeit (szavakat és szabályokat) beleépítsük anélkül, hogy jellegüket elveszítenék. A fordítás képessé tesz bennünket arra, hogy egy korábban elhangzott kijelentést nyelvünkön másképp mondjunk. A nyelvek sokrétűsége, szerkezeti azonossága és működési különbségei lehetővé teszik, hogy univerzumunkat alkotó módon nyissuk meg új gondolatok, új érzések, új vágyak és új tettek előtt.

A nyelvek sokrétűségének van egy másik vetülete is. A beszélt nyelv akusztikai jelenség. Minden nyelvnek saját külön dallama és saját külön ritmusa van, méghozzá minden szinten: a fonémáktól a szavak és mondatok szintjén át a diskurzus szintjéig. E nyelvi dallamok és ritmusok némelyike konvergáló (például az olasz nyelv muzikalitása az orosz nyelvével), mások viszont élesen szemben állnak (például a cseh nyelv ritmusa a franciáéval). Ennélfogva zenei nyelvkompozíciókat hozhatunk létre és univerzumunkat mindig új hangulatban vibráltathatjuk.

A nyelveink kódok, amelyekben különféle szófajok fogalmi szimbólumokba, a mondatszerkesztés szabályai pedig gondolkodási szabályokba tömörülnek. Ezek kétszeresen zárt kódok. Mármost a kódok két szemközti horizont felé hajlanak. Egyfelől a denotáció irányába, amikor is minden egyes szimbólum univerzumának egyetlen elemét jelenti, másfelől a konnotáció irányába, amikor is minden egyes szimbólum az univerzum nem pontosan meghatározható területét jelenti és minden egyes elemet az univerzum több szimbóluma jelöl. A denotatív kód (például a szimbolikus logika) előnye a megkülönböztetés és a világosság, a konnotatív kód (például a festészet) előnye pedig a jelentésgazdagság, vagyis a sokrétű értelmezési lehetőség. A nyelvek kettős kulcsa lehetővé teszi, hogy mindkét horizontot kitágítsuk. Beszélhetünk éppúgy pontosan és szabatosan (denotatívan), mint gazdagon és árnyaltan (konnotatívan). Mi több, akár egy időben is tehetjük mindkettőt. Ezért a nyelvek igen termékeny kódok, univerzumuk pedig különösen gazdag.

Nyelveink, összevetve az „emberi” faj korával, fiatal képződmények. Az indogermán és a sémi-hámi nyelvek valószínűleg közös gyökerűek, amely gyökér az újabb kőkorszakig nyúlik vissza. Vélhetőleg az emberek már százezer évvel ezelőtt is beszéltek. Eszerint nyelveink még alig kibontakozott és váratlan kibontakozásra képes rendszerek. És mégis megőrződnek a szóalakjaikban és mondatszerkesztéseikben a generációk százainak tapasztalatai. Amikor beszélünk, ez a felgyülemlett emlékezet tör magának utat a szabadba, hogy ott tovább gazdagodjék. Ez nem minden beszélt nyelvre érvényes. A nyelvek többsége, a „primitív” nyelvek, nem kellőképpen kodifikáltak ahhoz, hogy emlékezetként működhessenek: egyes indián nyelveknél évtizedenként változik a szókincs, mivel sok kifejezés tabuvá válik, és tilos a használata. Ezzel szemben más nyelvek annyira kodifikáltak, hogy megmerevednek és fejlődésképtelenné válnak (erre jó példa az óegyiptomi). Nyelveinkben a merevség és hajlékonyság közötti kényes egyensúly kihívás számunkra, hogy megőrizzük és továbbadjuk őket.

Az előző fejezet pesszimizmusát jól magyarázza az e fejezetben kifejezésre jutó csodálat a nyelvek iránt. Ha a jövő új gondolkodásmódot hozna magával, amely egyre kevésbé támaszkodik a nyelvi kódra és egyre inkább a kalkulálás és a komputálás kódjára, ha a mindent elborító nyelváradat már csak ennek az új gondolkodásmódnak a háttérzöreje lenne, akkor félő, hogy elveszítenénk ezt a ránk testált drága örökséget, a „nyelvet”. Ez a félelem nem csökken, ha azzal próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy már az ábécé feltalálása előtt is nemzedékről nemzedékre, egyre gazdagodva szállt át a beszélt nyelv mint egyedüli kód, s az ábécé meghaladása után ugyanez lehet a helyzet. Az ábécé előtti időkben a helyzet a beszélt nyelv szempontjából nézve alapvetően más volt, mint amilyen az ábécé utáni időkben lesz.

Az ábécé feltalálása előtt a beszélt nyelv volt (amiként ezt utólag megállapíthatjuk) a „mítoszok”, tehát a társadalom élmény-, ismeret- és viselkedési modelljeinek a hordozója. És léteztek emberek, a „mitagógok” (valószínűleg az aggok és ezért bölcsek), akiknek feladata a mítoszok továbbadása volt. Így aztán ezeknek az embereknek a feladata volt egyúttal a nyelv megőrzése és gazdagítása is, amelyet aztán az alfabetikusan írók vettek át. Talán Homérosz lehetne a példa a beszédről az írásra, mint nyelvápoló és nyelvalkotó gesztusra való áttérésre. (Különben a mitagógok valószínűleg énekeltek, úgyhogy az ábécére való áttérést a beszélt nyelv egy dimenzióval való beszűkülésének érezhették.) Az ábécé meghaladása után nem lesz többé a beszélt nyelv megőrzésével és gazdagításával megbízott elit. A magára (pontosabban a fecsegésre) hagyott nyelv el fog durvulni. Elég egy pillantást vetnünk a jelenleg még kezdeti stádiumra, hogy láthassuk, milyen kevés esélye van annak, hogy a nyelvápolást egy elkövetkező írástudatlan elit átveheti.

Bizonyos jelenségek azt a látszatot keltik, mintha folyamatban lenne egy ilyen elit kialakulása. Kettőt ki is ragadunk belőlük: a kazettán megszólaló könyveket és a kazettára és lemezre beszélt költészetet. A két példát azért ragadtuk ki, mert szélsőséges esetet illusztrálnak. A beszélő könyvek olvasott szövegek, úgyhogy a beszélt nyelv esetükben az alfabetikusan rögzítetten alapszik, míg a beszélt költészet határozottan lemond az írás közvetítéséről. Az első példát átmeneti jellege folytán kihagyhatjuk fejtegetésünkből: ha már nem íródik több könyv, akkor beszélő könyv sem létezhet. Az ennyire képtelen kommunikáció az üzenet fölösleges elszegényedéséhez vezetne. A második példa ezzel szemben nagyobb figyelmet követel. Ez esetben mintha új mitagógok (Dylan Thomas, oroszok, brazilok, indiai és afrikai „bárdok”) nyelvteremtő működéséről lenne szó, amely által a beszélt nyelv visszanyerné egykor elveszített zenei dimenzióját. A magnetofon feltalálása előtt, úgy hihetnénk, a nyelvteremtő képesség sosem működött ennyire gyorsan és messzehatóan, mint e milliószámra kiadott „verseknél”. De tényleg költészetről van-e szó? Ám akárhogy is magyarázzuk etimológiailag a költészet fogalmát - tekintsük diktátumnak vagy diktumnak -, behatóbb vizsgálódásnál bebizonyosodik, hogy ezeknél az új mitagógoknál másra megy ki a játék.

A kazetták és lemezek kora ugyanis szinte lejárt. Nem is annyira azért, mert a videószalagon rögzített opera több információt közöl, mint a hanglemez, hanem jóval inkább azért, mert a képek jobban megfelelnek az újonnan kibontakozó gondolkodásmódnak, mint a hangok. Ezért a kazettán vagy lemezen rögzített szépirodalmat rövidesen meghaladja a videóklip. Ez igazából csak a hozzá szükséges apparátusok gyorsan csökkenő árának kérdése. A költők pedig, akik most még kazettákat és lemezeket alkotnak, vídeóklipeket fognak programozni, mivel ők valójában nem „költők” (a nyelv elkötelezettjei), hanem az új típusú élménymodellek megalkotói. Jelenleg azoknak alkotnak, akik a klipeket még nem engedhetik meg maguknak. Nyelvalkotásuk a jövő technikájának szolgálatában áll, s a beszélve-énekelve mozgó képek, amelyeket majd gyártani fognak (vagy már most gyártanak), a nyelvet más, szembetűnőbb kódok mellett fogják használni. Ezért, és éppen azért, mert a jelenleg beszélt költészet ennyire alkotó, a beszélt nyelv arra ítéltetik, hogy az új kódok szolgálatába álljon és háttérzörejt alkosson - ahogy a hangosfilm esetében a zene, de még inkább a beszéd csak segédeszköz, úgy a némafilmről elmondhatjuk, hogy az az igazi film-„nyelv”.

Az ábécé utáni időkben nem fog nyelvápolással megbízott elit működni. Jóllehet az embereknek minden eddiginél jobban igyekeznek majd mindenfélét bebeszélni, a beszéd (ahogy most a gesztikulálás kódja) csak segédeszköz lesz a domináns kódok hordozásában. Ez már közel jár ahhoz az elképzeléshez, hogy a beszéd kialakulásával a végtelen múltban egy igen gazdag és produktív gesztikuláció segédkóddá degradálódott, úgy, hogy most a beszéd degradálódásán van a sor. Ez feljogosít a pesszimizmusra. Az ember a jövőben úgy fog beszélni, ahogy a nápolyiak gesztikulálnak. A nyelv értékeit tekintve ez nagy szerencsétlenség.