6. Könyvnyomtatás

A tipográfia itt nem annyira nyomtatványok előállításának technikájaként, avagy alfanumerikus információk elosztásának módszereként értendő, sokkal inkább az írás és a gondolkodás új módszereként. A nyomtatás szempontjai kétségkívül nagy jelentőségűek a jelenleg zajló információs forradalom szempontjából (az elektromágneses információt a könyvnyomtatási technika és terjesztési módszer továbbfejlesztésének lehet tekinteni), itt azonban egy fölöttébb radikális kérdésről van szó, nevezetesen arról: vajon az író számára nem a könyvnyomtatás révén tudatosul-e az, hogy tulajdonképpen mit tesz, amikor betűket sorokba rendez; hogy az írásnak ez a teoretikus és praktikus képessége nem vezet-e a történelmi tudat meghaladására, amely az írásban fejeződik ki; hogy az információs forradalom nem tekinthető-e az írásban megalapozott virtualitások kimerülésének a következményének?

A görög „tüposz” szó elsősorban annyit jelent, hogy „nyom”, és ebben az értelemben egy madárlábnak a tengerparton hátrahagyott nyomait, a „tüpoi”-t jelenti. E szó aztán jelenti még e nyomok modellként való alkalmazhatóságát is a madár osztályozása szempontjából. Végül pedig azt jelenti a szó, hogy magam is rajzolhatok ilyen madárlábnyomokat a homokba, hogy össze tudjam hasonlítani és meg tudjam különböztetni a különféle madárfajokat. A „tüposz” tehát a minden madárlábban közöset (a „tipikusat”), a minden jellegzetesség és individualitás „mögötti” univerzálisat jelenti.

A görög „graphein” szó elsősorban azt jelenti, hogy „árkolni”. Ebben az értelemben egy stílusnak az agyagban hátrahagyott nyomai a tipográfiák. Mi azonban tudjuk, hogy a „graphein” szó az általános nyelvhasználatban „írás”-t jelent. Az írásjel árkolását jelenti - éppen olyan nyomokat, amelyeket osztályozni, megkülönböztetni és összehasonlítani kell. A „tipográfia” szó ezért alapjában véve szószaporítás: „árokásás”-sal vagy „írásjelírás”-sal lehet lefordítani. Tökéletesen elegendő, ha „írás”-ról beszélünk.

Amióta az ember feltalálta az írást (mindenekelőtt az alfanumerikusat), azóta tipografizál. Gutenberg tulajdonképpen nem talált fel semmit: már a Krisztus előtti második évezred közepén lehetett volna ebben az értelemben nyomtatni. Ehhez akkor minden technikai feltétel (sajtolók, tinták, lap formájú alátétek, továbbá a negatívok fémbe öntésének művészete is) adva volt. Még nem nyomtattak, mivel nem voltak tudatában annak, hogy típusokkal dolgoznak, amikor írásjeleket rajzolnak. Az írásjeleket karaktereknek tartják. A „tipizáló” gondolkodás akkor még nem tört be a tudatba. Gutenberg nagy tette az alfanumerikus írással feltalált típusok felfedezése volt.

A tipizáló tudat elérésének nehézségét egy példával világítjuk meg. A középkori univerzália-vita az összehasonlítás problémájáról szót. Mit is csinálok akkor, amikor egy asztalt egy székkel vetek össze? Valami mindkét dologban közöset, mindkettő számára tipikusat kell-e fellelnem? Talán a mindkettőben közös „bútorságot”? Ez volt a „realisták” álláspontja. Avagy meg kell elégednem azzal, hogy e két dolognak összehasoníthatatlan jellegzetességei vannak, amiért is arra kényszerülök, hogy egy égből kapott szóval (történetesen a „bútor”-ral) a tulajdonképpen lehetetlen összehasonlítást kikényszerítsem? Ez volt a „nominalisták” álláspontja. Az előbbiek számára a tipikus, az univerzális, a reális a karakterisztikusban rejlik, és ezért fellelhető: „universalia sunt realia”. Ebből ered nevük, a „realisták”. Az utóbbiak számára a karakterisztikumok mögött valójában semmi sem rejlik, és a tipikus nem más, mint egy név, melyet az összehasonlíthatóság miatt ötlünk ki: „universalia sunt nomina”. Ebből ered a nevük, a „nominalisták”.

E vita mégsem kizárólag egy logikai kérdés körül forog (hogy az „összehasonlítás” egy közös hasonlóságra történő visszavezetés, avagy egy trükk annak érdekében, hogy a különbözőből hasonlót csináljanak). Elsősorban egzisztenciális kérdésről van szó. Nevezetesen arról, hogy ha az univerzáliák valamiféle realitások, akkor hierarchikusan rendezett piramist kell alkotniuk. Miután az asztal és a szék összehasonlítása nyomán kiderítettem a bútorságot, egy bútordarab és egy ruhadarab összehasonlítása során ki kell derülnie egy „magasabb” univerzalitásnak, fel egészen a piramis csúcsáig, minden univerzália univerzáléjáig, tehát egészen Istenig. Az összehasonlítás révén tehát Istenig tudok előrenyomulni, és megmenthetem a lelkem. Méghozzá két komplementer módszerrel: vagy gondolatilag, aminek során a különös felől egyre általánosabbra következtetek, és ennek az indukciónak köszönhetően az alacsonyabb valóságszintről egyre magasabbra hágok, míg végül a gondolkodás (a filozófia és a teológia) útján Istenhez nem érek. Vagy pedig gyakorlatban, „művek” révén úgy, hogy a különösből (az „akcidensből”) előásom az általánosat (az „esszenciát”), aztán pedig az esszenciából egy magasabbat, mígnem végül minden esszencia esszenciáját (az „ötödiket”, a „kvintesszenciát”), azaz Istent elő nem ástam az akcidensekből: az ólomból az aranyat, abból az örök élet forrását, a bölcsek kövét, végül pedig Istent. Diszciplinált cselekvés (például alkímia) révén eljuthatok Istenhez, és megmenthetem a lelkemet.

Ha az univerzáliák nem egyebek, mint puszta szavak, akkor az összes filozófiák és teológiák merő szócsépléssé válnak („flatus vocis” - „a hang mormolása”), és miként az alkímia, mindahány istenkereső praktika ördögivé válik. Ekkor ugyanis el kell fogadnom, hogy a világ, amelyben születésemnél fogva vettettem, csupa összehasonlíthatatlan, egyedi jelenségből áll, melyekben, ha figyelemre méltatom őket, mint csapdákban vész el a lelkem. Ezért, ha nem akarok az ördög kezére kerülni és lelkemet elveszíteni, akkor hátat kell fordítanom ennek a siralomvölgynek és konkrét, merőben artikulálatlan („sola fide”) hittel kell megnyílnom Isten előtt.

A könyvnyomtatás - bármit mondjanak is erről a történelemkönyvek - az univerzália-vitát az újkor tartamára a realisták javára döntötte el. Noha számos nominalista játszott jelentékeny szerepet a modern filozófia és természettudomány kialakításában, az „universalia sunt realia” vezérgondolat az újkori gondolkodás és kutatás alapelvévé vált. Mi hiszünk az univerzáliák, a típusok realitásában, az atomrészecskék, a gének, a társadalmi osztályok, a néptípusok realitásában, és megkíséreljük ezeket felfedni és manipulálni. Ha az ebben való hit ez idő tájt éppen megingott, ha titokban arra hajlunk, hogy nominalistává váljunk (például pozitivistává vagy fenomenológussá), akkor ez a tipizáló gondolkodás kimerülésére vezetendő vissza: abszurddá válik.

A könyvnyomtatás feltalálása az univerzália-vitát a realisták javára döntötte el. A könyvnyomtatás szembetűnővé tette, hogy írás közben (és ezért az írásban kifejeződő gondolkodásban is) típusokkal manipulálunk. A könyvnyomtatás kézzelfoghatóvá tette a típusokat és birtokba vette őket. Az ideák realitásának platonikus hitét (azt a hitet, melynek a középkori realizmus a keletkezését köszönhette) a spekulatív síkról a praktikusra helyezte át. A könyvnyomtatás a modern tudomány támasztékává vált.

A Gutenberg előtti írástudók az írásjeleket olyan karaktereknek tartották, amelyek egy beszélt nyelv karakterisztikus hangját jelenítették meg. E téveteg felfogásból következően minden egyes nyelv rá jellemző ábécét kívánt, mivel a latin „a” más hangot jelent, mint a görög alfa. Ezért akkoriban négy ábécé volt egymás mellett érvényben - nevezetesen a latin, a görög, a héber és az arab -, hogy ezáltal e nyelvek mindegyikének jellegzetessége a maga jellegzetes módján látható legyen. Azt azonban már akkor is sejtették, hogy az írásjelek valójában típusok és nem karakterek, és hogy ebből következően lehetséges a szláv nyelveket görög betűkkel, a germán nyelveket latin betűkkel, és az iráni nyelvet arab betűkkel jelölni. Ennél a sejtésnél azonban nem léptek tovább: A négy „karakterisztikus” nyelv ábécéit szentnek tartották. Az írás során tipizáló gondolkodás világos tudatában azért maradt fenn mégis egymás mellett a négy ábécé, mert a homályos tudat maradványai máig ellenállnak a tipizáló gondolkodásnak.

A könyvnyomtatás az írott gondolkodás tipikus voltáról kialakult homályos tudatot helyes megvilágításba helyezte és ezzel egyszersmind e gondolkodás problematikáját (kérdésességét) is. Itt két problémát emelünk ki, mivel ezek megvilágítják e gondolkodás jelen krízisét:

1. A könyvnyomtatás azt mutatja, hogy a típusok nem változtathatatlan „örök” formák (miként azt Platón és a középkori realisták vélik), hanem modellálhatóak, javíthatóak és elvethetőek. Minthogy például a latin ábécében nincsen a német „sch” hangnak megfelelő jel, kitalálták az „sch”-t (mely egyébként nem túl szellemdús lelemény). Ez azonban nem jelenti a nominalista tézis - „a típusok merő kitalációk” - igazolását. Ellenkezőleg, azt jelenti, hogy noha a típusok tények, a karakterisztikumokhoz mégiscsak illeszteni kell őket. Az „sch” típusa nem valamiféle platonikus mennyországban lebeg felettünk, de azért távolról sem légből kapható, hanem arra vagyunk késztetve, hogy az „sch” hanghoz illesszük. Ha az ember ezt megteszi, akkor ezt a hangot valóban tipikusan ragadta meg. Ezzel egyszersmind a „teória” fogalma is radikálisan megváltozik: Már nem az örök formák jámbor, passzív kontemplálását, nem is üres szócséplést, hanem az egyre jobb (és ebben az értelemben igazabb) típusok előrehaladó modellálását jelenti. A teóriák ismeretet kínálnak, bár találmányok. A tudományos megismerésnek ez az alapvető problémája csírájában benne rejlik a könyvnyomtatás feltalálásában. E probléma tudata a jelenlegi írásos, történeti gondolkodás válságának egyik forrása.

2. Egy nyomtatvány tipikus dolog, és nem karakterisztikus, összehasonlíthatatlan, egyedülálló. Egy nyomtatvány egy „exemplar”, egy példány, egy egyedülálló dolog (például egy kézirat) sok példájának egyike. Nem karakterisztikus dologként (mint ez az egyedülálló papírlap), hanem típusként értékes a nyomtatvány. Nem a nyomtatvány (a lap, az írásnyomat), hanem a típusok (a szöveg) előállítása a legérdekesebb. Egy nyomtatvány szemlélése során a „homo faber” klasszikus antropológiája halomra dől. A tipizálás, a jelekkel történő manipulálás, az „értelemadás”, még inkább: az informálás, a nyomtatványra való tekintettel, mint az emberhez méltó tevékenység válik nyilvánvalóvá. A megmunkálás, a karakterisztikus dolgok előállítása alsóbbrendű, nyomósajtón teljesítendő gesztusként megvetendő. A munka ilyen megvetésének és a tipizálás nagyra értékelésének első következménye az ipari forradalom, azaz a gépek üzembe állítása. A könyvnyomtatást az ipari forradalom csírájának és modelljének lehet tekinteni: nemcsak könyvekbe kell információkat nyomtatni, hanem mechanikusan textíliákra, fémre, műanyagra.

A nyomtatvány tovább terjed, az ipari forradalmon túlnyúlva beleér a posztindusztriális társadalomba. A karakterisztikus tárgyak manapság mutatkozó megvetésének és a tipikus „tiszta” információk nagyrabecsülésének a csírája: a minden munkával összefüggésben álló érték átértékelése jut benne szóhoz, és e probléma tudata a jelenlegi válság egyik forrása.

Amikor Gutenberg révén az írástudók számára tudatossá vált, hogy típusokkal manipulálnak, hogy „informatikusok”, a tipizáló gondolkodás a kultúra minden egyes területén kibontakozhatott. Típusok feltalálásából, azoknak a világ karaktereihez illesztéséből, folyamatos tökéletesítéséből, majd pedig világra nyomásából áll. Ez a gondolkodásmód a Kr. e. második évezred közepe táján a Földközi-tenger keleti partvidékén kezdett kibontakozni. A könyvnyomtatás révén tisztán tudatosult, és az újkorban meghódította a földgolyót. A Gutenberg-galaxis messzebbre vezet vissza és tovább terjed, mint ahogy McLuhan véli.

Mindenesetre vannak jelei annak, hogy a tipizáló gondolkodásnak, e módosult realizmusnak az eddig elnyomott nominalizmus feletti győzelme nem egyértelmű. Ismét hallható a minden jelenségnek a tudomány, a technika, a politika, a művészet és a filozófia révén történő univerzális klasszifikálásával és tipizálásával szembeni nominalista ellenvetés, vagyis az, hogy mindez nem egyéb, mint „szócséplés”. Husserl csatakiáltása: „Vissza a dolgokhoz!”, el az absztrakt típusoktól, és vissza az egyes konkrét esetekhez, ennek egyik példája. Ez a „haladást” teszi kérdésessé. Ugyanis ez a konkrét dologtól az absztrakt típusig való haladás - a tudomány, technika, gazdaság és politika terén - lassan, de biztosan végzetes tébolynak bizonyul: például Auschwitz, a termonukleáris fegyverkezés, a környezetszennyezés esetében, röviden: a mindent univerzalizáló és tipizáló apparátusokban. Kezdjük elveszíteni az univerzáliák realitásába vetett hitünket, és a siralomvölgy nominalista érzése legalábbis Kafka óta sűrűbbé kezdett válni bennünk és köröttünk. Úgy tűnik, hogy a könyvnyomtatás kezd meghaladott lenni.

Az információs forradalom, a jelek előállítása és elektromágneses mezőkbe helyezése nyilvánvalóan szakítást jelent a könyvnyomtató gondolkodással. A számítógép-monitorokon vagy tévéképernyőkön megjelenő új jelek már nem olyan nyomok, amelyeket egy tárgyban hagytak hátra; már nem „tipografikusak”. És az új információkat előállító gondolkodásmód már nem tipografikus, tipizáló gondolkodás. A nyomtatás gesztusa és az abban kifejezésre jutó mentalitás archaikussá válik. A nyugati, történeti, tipizáló gondolkodás válik archaikussá. A „haladás” válik archaikussá, olyannyira, hogy az, aki manapság haladó, reakcióssá válik. Mindenesetre közülünk a legtöbben reakciós gondolkodásra vannak ítélve, mivel a nyomhagyó gondolkodás nyomot hagyott bennünk. Mi továbbra is inkább írunk és nyomtatunk: félelemmel és reszketéssel nézünk az információs forradalom elé.

Hozzávetőlegesen egyértelmű, hogy mit veszítünk a gutenbergi kultúrából az elektromágnesesbe történő átmenet során; nevezetesen mindazt, ami számunkra a Nyugat örökségéből értékes. Ezzel szemben nem látjuk, hogy mit fogunk nyerni. Ha tudnánk, akkor bizonyára megtettük volna az új gondolkodás felé vezető lépéseket. Amennyiben mégis megkíséreljük a nominalista gondolkodásmód elsajátítását, történetesen az Assisi Ferenc életében és költeményeiben való elmélyülést, megsejthetjük a jövőnket. Sola fide?

A könyvnyomtatást, ezt az öntudatossá vált alfabetikus írást úgy is tekinthetjük, mint a nyugati történeti, tudományos, haladó gondolkodás öntudatossá vált kifejeződését. Az információs forradalom fölöslegessé teszi a könyvnyomtatást, az ábécét és ezt a gondolkodást, és egy még be nem látható, bár sejthető gondolkodáshoz vezet. Ez úgy hangzik, mint egy állítás, valójában azonban a jövőhöz intézett, aggódó és reményteli kérdés.