2. Feliratok

Mielőtt rákérdeznénk, hogyan adhatnánk fel az írást, rá kell kérdeznünk, hogyan is kezdett az ember írni. Ebben segítségünkre lehet az etimológia. Az „írni” szó a latin „scribere” („harapás”) szóból ered. A görög „graphein” pedig „vésés”-t jelent. Eszerint az írás eredetileg olyan gesztus volt, amely során egy tárgyba valamit belevéstek, s ehhez egy ék alakú szerszámot („stílus”-t) használtak. Így ma már nemigen ír senki. Manapság rendszerint festéket viszünk fel egy felületre. Többé nem belevésést, hanem felírást végzünk. Rendszerint stílus nélkül írunk.

Ha az etimológia helyett az archeológiát hívjuk tanúnak, akkor mindenképp kétséges, hogy valóban korábbi-e a vésés, s későbbi az írás. Lehet, hogy például az egyiptomiak előbb festéket vittek fel. Mindenesetre ismerünk egy olyan mítoszt, méghozzá a Nyugat egyik alapmítoszát, amely a vésés etimológiai elsőbbségét erősíti meg a festéssel szemben.

E mítosz szerint az Isten agyagból (héberül „adamah”) megformázta saját hasonmását, ebbe belevéste leheletét és ebből megteremtette az embert (héberül „adam”). Mint minden mítosz, ez is igen jelentésgazdag, s ezt ki is tudjuk aknázni. Például: az agyag az anyag (a Nagy Anya), amelybe Isten (a Nagy Atya) belélehelt („Szellem”), s ebből a közösülésből születtünk mi, a szellemmel megáldott matériák. Anélkül, hogy ezt az értelmezést tagadnánk, felismerhető a mítoszban az írás eredete is. A téglává formált mezopotámiai agyagba, amelyről a mítosz beszél, az Isten ék alakú stílusa belevésett, így teremtődött az első bevéset (az ember). Ez a két értelmezés magától értetődően másokkal is kombinálható, s talajtalan (részben ezoterikus) interpretációkhoz vezethet. Itt azonban nem ez a szándékunk, mi a mítoszt mint a rovásírás gesztusának ábrázolását komolyan vesszük. Mert mit is tett valójában Isten, amikor leheletét az agyagba véste?

Először is egy tárgyat (agyagot) fogott a kezébe (megfogta), ezután átformálta paralelepipedonná (dolgozott), és végezetül in-formálta (formát vésett bele). Tudjuk persze, hogy ezzel a dolog még nem ért véget: az Úr ugyanis az informált téglát égette, hogy megeddze. Az itt tárgyalt mítosz ugyan nem beszél erről, de az igen, amelyik a paradicsomból való kiűzetésről szól.

Az előkészületi „felfogást” és munkát vizsgálatainkból kihagyhatjuk, hisz most az írás gesztusáról van szó. Ami minket érdekel, az az informálás és az égetés.

Az informálás negatív, a tárgy ellen irányuló gesztus. A tárggyal szemben eljáró szubjektum gesztusa. Lyukakat fúr a tárgyba. A „szellem” lyukait fúrja az önmagukban túlontúl teljes dolgokba, miáltal a dolgok nem képesek feltételezni az alanyt. Ez a tárgyak szubjektummal szembeni makacs ellenállásától való szabadulásra törekvő gesztus. A bevéső írás informáló gesztus, melynek célja a feltételek börtönéből való szabadulás, vagyis kitörési aknákat fúrni az objektív világ bennünket bebörtönző falaiba.

Noha „informálni” eredetileg azt jelentette: „valamibe formát vésni”, mára további jelentések egész sorát nyerte (s ezáltal jelszóvá vált, amit egymás fülébe sugdosnak az emberek). Mindezeknek a jelentéseknek azonban van egy közös nevezőjük: „minél valószínűtlenebb, annál informatívabb.”

Az „információ” az „entrópia” tükörképe, minden tárgy (és egyáltalán az objektív világ) azon tendenciáinak visszafordítása, hogy egyre valószínűbb helyzetbe és végül egy formátlan, nagyon valószínű helyzetbe jusson. Jóllehet ez a minden objektívban benne rejlő entropikus törekvés újra és újra kitérőket tesz és véletlen módon valószínűtlen helyzetekhez vezethet (a természetben állandóan létrejönnek információk, mint a ködspirál vagy az emberi agy), az informálás gesztusáról mégis elmondható, hogy benne a szubjektumnak az a szándéka jut kifejezésre, hogy tagadja az objektív entropikus hajlamot. Az ember informál (valószínűtlen helyzeteket teremt), hogy az abszurd módon kőhalál felé tendáló anyaggal szembehelyezze a „szellem”-et. Ez a „szellem” rovásírás közben belehatol a tárgyba, hogy azt „átszellemítse”, vagyis valószínűtlenné tegye.

A tárgyak azonban alattomosak. Entropikus hajlamuk idővel minden információt, amit a tárgyba véstek, elmos. Mindaz, amit a „szellem” a tárgyba vésett, idővel elfelejtődik. Az abszurd tárgyi világ erősebb a szubjektum informálási akaratánál. A „szellem” csak arra törekedhet, hogy minél hosszabb idő teljen el addig, amíg az információi szétmállanak. Aki vésve ír, csak azt kívánhatja, hogy az általa megvésett tárgy ne málljon szét túl gyorsan (még ha a vésve író maga az Isten volt is). A tárgyak (fel)fogása és megmunkálása közben megállapíthatja, hogy azoknál a mállási tendencia fordított arányban áll az őket informálni akaró szellemmel szembeni ellenállásukkal: minél jobb memóriák, annál nehezebb beléjük írni valamit (például a bronzba vagy a márványba); s minél könnyebb beléjük vésni valamit (például az agyagba), annál gyorsabban illan el a bevésett információ. Vagy hosszú ideig olvasható marad az írás, s akkor az írás fáradságos vállalkozás, vagy könnyű írni, s akkor az írás rövidesen olvashatatlanná válik. Ez előtt a kellemetlen választás előtt áll a bevéső írás (s minden informálás az elektromágneses úton átvihető információk feltalálásáig).

Ebből a dilemmából van kiút: írhatunk agyagtáblába, s ezt utólag kiégetjük. Kiválasztunk tehát egy puha tárgyat, informáljuk, majd megeddzük, hogy emlékezésre kényszerítsük. Így aztán egy időben informálhatunk számottevő tárgyi ellenállás nélkül, s a tárgy alattomosságát is hosszabb időre rászedhetjük. Az emlékezőtehetség erősítésére feltalált téglaégetés a szellem csúcsteljesítménye, s a Nyugat egész történetét e téma variációs sorozatának tekinthetjük: a kéziratok másolásától kezdve a könyvnyomtatáson át az automatikus memóriáig és a mesterséges intelligenciákig. Egy téma változatairól van szó: információt létrehozni, továbbadni és tartósan (lehetőleg „aere perennius”) tárolni, hogy a szubjektum szabad szelleme, halhatatlanság utáni vágya szembeszállhasson a tárgy alattomosságával, hőhalálra való hajlamával. A bevéső írás, a felirat ilyen szempontból a szabad akarat megnyilvánulása.

Az ember teremtésének mítosza mint a bevéső írás modellje más vonatkozásokat is mutat. Lehetővé teszi, hogy megértsük a bevéső írás (és egyáltalán az írás) lényegét. Isten a saját képmását agyagból formálta meg, hogy belevéshesse leheletét. Nem a formátlan agyagba, hanem az agyagból formált képbe írt az Úr. Nem az adottba (az „agyag”-ba mint dátumba), hanem az elkészítettbe („Isten” képébe). Egy faktumra tehát. Az írás gesztusa nem közvetlenül irányul a tárgyra, hanem közvetve, egy képen át vagy egy kép közvetítésével. Az Úr az agyagba vés, hogy egy képet széttépjen. A bevéső írás (és az írás egyáltalán) képromboló.

Idézzük újra meg tanúnak az etimológiát. Az angol „to write” (ami - akárcsak a latin „scribere” - „karcolás”-t is jelent) arra emlékeztet, hogy a „karcol” és a „karmol” szó azonos tőről fakad. A karcoló stílus tépőfog, s aki valamibe belevés, karmoló tigris: széttépi a képet. A vésések széttépett, szétszakított képtetemek, olyan képek, amelyek az írás tépőfogának estek áldozatául. Innen ered az az iszony, amely a feliratok első befogadóit eltöltötte. A zsidók annak idején rémülten rogytak térdre a két kőtábla előtt, és az Átváltozásokban az áll az aranykorról, hogy még nem voltak vésett feliratok: „nec verba minantia fixo aere legebantur” - „akkoriban még ... felszegzett érc bősz szót nem mutatott” (Devecseri Gábor fordítása).

Az írást végző tépőfog a képek ellen fordul, amelyeket az objektív világról és az objektív világból magunknak készítettünk. A tépőfog az imaginárius, a mágikus és rituális azon zónája ellen fordul, amelyet az objektív világról alkottunk. Szétszaggatja a világról alkotott elképzeléseinket, hogy az ily módon szétbontott („explikált”) képzeteket kiegyenesített sorokba, megszámlálható, elbeszélhető, bírálható fogalmakba rendezze. Az ember teremtésének mítosza mindenféle írás anti-mágikus elkötelezettségét mutatja. Ezért alapjában minden írás iszonyú: eltávolít bennünket az írás előtti képzeteinkből, kiszakít a képek közül, amelyek az írás előtti tudatunkban a világot s benne önmagunkat jelentették.

Egy korábbi érvelés szerint az írásnak az a célja, hogy a szédült körökben forgó gondolkodást sorokba rendezett gondolkodásba vezérelje. Már most kimondhatjuk: azért, hogy a történelem előtti idők gondolkodásának mágikus köreit sorokba szedett történeti gondolkodásba vezérelje. Írás közben valóban a gondolkodás átkódolása megy végbe, a képek kétdimenziós felszíni kódjának egydimenziós sorkódba való átültetése, dús és homályos képkódból érthető és világos íráskódba, képzetből fogalomba, jelenetből folyamatba, kontextusból textusba. Az írás a képzetek szétszaggatásának és átlátszóvá tételének módszere. Minél előrehaladottabb az írás, annál mélyebbre hatol az írást végző tépőfog az emlékezetünkben elraktározódó képzetekben, hogy széttépje, hogy „leírja”, hogy „átvilágítsa”, hogy átkódolja őket fogalmakba. Az írás sorokban való előrenyomulása az emlékezet mélységeibe (a „tudatalatti”-ba) és a képzetektől megfosztott objektív világba az, amit mi „történelem”-nek nevezünk. A történelem haladó felfogás.

Isten, a mítosz szerint, képmását szétszakította (mindegy, hogy e képmást antropomorf babának vagy téglának képzeljük el), s ezáltal írt meg bennünket. Akár a bevéséseit, úgy küldött minket is a világba, űzött ki a paradicsomból, égetett ki és edzett meg - azért, hogy a világot (és benne magunkat) leírhassuk, magyarázhassuk, felfoghassuk és uralhassuk. Ilyennek teremtettünk, e célból jelöltek meg bennünket, ezért lettünk kiűzetve, ez a sorsunk. A „maktub” arab szó egyszerre jelent sorsot és feliratot. Mit adunk föl, ha az íráskódokat másokkal, hatékonyabbakkal cseréljük föl? Valószínűleg mindazokat az antropológiákat, amelyek közvetve vagy közvetlenül az imént tárgyalt mítoszokban gyökereznek. Valószínűleg minden antropológiát, amellyel mi, nyugatiak, rendelkezünk.

Az imént taglalt feliratok, az információk tárgyakba való vésése már régóta nem korszerű. Manapság már nem vesznek körül bennünket égetett agyagtéglák vagy kifaragott táblák, hanem a nyomtatványok, színekkel bekent papírlapok áradatában úszunk. Nem vésések, hanem feljegyzések a minket elárasztó irományok. A kérdés a következő: mi a különbség a bevésés és a feljegyzés között, s mit tesz az ember, amikor feljegyez?