Talán kezdjük előlről.
Tehát a tekintetek csak ránk szegeződnek, máshol nincs semmi sem. A létezés biztonság a nemlétezéssel szemben? Mindent el kellett venni a semmitől, hogy ne lehessen? Úgy van, hogy nincs?
Nyelvtani gondok is vannak itt!
„Lemondok a semmiről, nem mondtam le semmiről!”
A létezés katasztrófája lenne a semmi?
Vagy kimaradunk a semmiből, amíg csak élünk?
JAJ, HATALMAS SEMMISÉG!
Ám figyelünk és rátörünk, kutatjuk, de ez már költészet.
„Kék tündöklő tekinteted maga az égbolt tavasszal, s tavasszal ibolyaillatú a levegő, ez már nem a hóvirág szaga, és fogalmam sincs, hogy hol kószáltam tegnap éjszaka.”