M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE / Bizottság
Annak idején mindenki - már aki látta, hallotta vagy hallott felőle - kiakadt a Bizottságtól. Közhely, de nem lehettél közömbös. Meghökkentettek, elborzasztottak, elszórakoztattak, reagálni kellett rájuk.
Amikor 1980 augusztus 23-án, az òbudai Hajógyári Szigeten - 1993. óta, nyaranként egy hétre itt a Diáksziget, rengeteg koncerttel -, az Ifjúsági Magazin és az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda által szervezett fesztiválon, a Fekete Bárányokként aposztrofált három sztárbanda, a Magyar Hanglemezkiadó Vállalattal kutya-macska barátságban lévő Beatrice, Hobo Blues Band és P.Mobil előzenekaraként, az azokra éhes 25 ezer farkasember előtt megjelentek, az fenomenális volt. Mondhatni magyar rocktörténeti pillanat. Az első sorok fanatikus csövesei az anyjukba küldözgették őket, másokat pillanat alatt levettek lábukról. A fesztivált szervező lap a "színes folt lehet a magyar zenei palettán" sablonnal jósolta, "hallunk még róluk".
A Hajógyári Szigetre Waszlavik Gazember László jóvoltából jutott el a Bizottság. Gazember, a Szovjetunióban műszaki főiskolát végzett, pomázi illetőségű rocksámán, aki a dekadens nyugati áramlatoktól az ősi magyar gyökerekhez való visszatérést demonstrálja a maga lökött módján mulatságos zenéjében, a 70-es és 80-as évek fordulóján ott bábáskodott a szentendrei és pomázi művészek által alapított Bizottság születésénél, megfordult a Vágtázó Halottkémek között és a Beatricében. Ö hívta fel a Beatrice vezetője, a Nemzet Csótánya, Nagy Feró figyelmét a Bizottságra. A Bizottság - s benne akkor még Gazember - már túl volt egy popzenei tehetségkutató versenyen: ugyan nem nyertek, viszont a döntőbizottság szemébe vághatták, hogy ők a Bizottság. Nagy Feró meghallgatta a kazettájukat, s tudta, megtalálta a Fekete Bárányok tökéletes előzenekarát.
A hatalmas és - legalábbis elől - ellenséges közegben a debütálás félelmét agresszív dumával leplezte a hippi kinézetű Wahorn András: minket nem érdekel, nektek mi kell, a magunk kedvéért zenélünk - valami ilyesmit kiabált, aztán játszani kezdték a saját maguk által szabadidő-zeneként definiált repertoárt. Wahorn színesre festett olcsó orgonát, szaxofont és basszusgitárt kezelt. Bernáth(y) Sándor, akit bekötött fejjel, hordszéken vittek fel a színpadra, fekete festőköpenyben volt, ZZ Top-méretű szakálla a gitárját verdeste. Ef Zámbó István, aki Wahornnal felváltva orgonált és basszusozott, hentesköpenyt viselt, fe Lugossy László bricsessznadrágban énekelt. Mögöttük Bán Mária takarítónő dobolt és a Dunakanyar legjobb gitárosaként aposztrofált Szulovszky Joni gitározott - az ő jelenlétük látványos nem volt ugyan, de nélkülözhetetlen. (Orvosi igazolással hiányzott a színpadról Kokó művésznő Szabóné Kukta Erzsébet, aki azonban a másnapi szentendrei fellépésen már rendesen dorombolt/sikítozott.) Saját számaik mellett előadták Zalatnay Sarolta slágerét, a Nem vagyok én apácát is: elővezetésükben a "nem élhetek bezárva" sor egész másról beszélt.
Miközben a Kommunista Ifjúsági Szövetség által kiadott lap rendezvényén való, pozitív kicsengéssel méltatott szerepléssel kisebbfajta jóváhagyó pecsét került a Bizottságra, pártvonalon homlokok ráncolódtak, feltételezhetően jelentések íródtak, a Bizottságból ügy lett, amelynek abszurditása odáig fajult, hogy a popszakma komolyan vételét demonstrálandó, 1981. márciusi, tatai tanácskozáson elmondott beszédében külön kitért rájuk Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes.
Ugyebár a név. A párt központi lapjának fejlécére emlékeztető design. Egyáltalán, a független szellem. És ott van köztük az a Wahorn, aki azt a szemtelen képet festette: A miniszter fekete Mercédesze elhalad az 1124-es italbolt előtt (lények az italbolt ölén). Végül is nem történt semmi különös. A popszakma jelesei (Bródy János, Benkő László) ott a helyszínen kikérték maguknak, hogy egy kalap alá vegyék őket "műfajon" kívüli emberekkel, a Bizottság pedig a fővárosi és a fővárosból HÉV-vel elérhető koncerthelyek egyik legbiztosabb bevételi forrásává vált, a szokványtól eltérő dolgokra fogékony közönségréteg egyik kedvencévé, a magyar új hullám egyik alapzenekarává.
Szabadidő-zene, határozták meg önmaguk műfaját. Ebben minden benne volt. Hogy nincsenek külső kényszerek, korlátok, kötöttségek, kötelezettségek: csak az irányít, ami belülről jön. Amikor belülről az jött, hogy a hivatalos művészképzésből kimaradt autodidaktaként csoportba kell szerveződni, közösen csinálni valamit, mindent, akkor Szentendrén megalapították a Vajda Lajos Stúdiót. Amikor az jött belülről, hogy zenélni kell, zenélni kezdtek, a Vajda Lajos Stúdióból meg kinőtt a Bizottság. Amikor pedig a Bizottság már rutinná, munkahellyé vált volna, s mindez túl sok ego-összeütküzéssel párosult, hát föloszlatták.
De itt még nem tartunk. A közös zenélések első nyilvános terepe kiállításmegnyitókon volt, aztán - anélkül, hogy szabadidő-jellegéből bármit veszített volna - egyre |
 |
komolyabbá fordult a dolog, egyre többet próbáltak, számokat szereztek, jött a Hajógyári Sziget, s attól kezdve a koncertmeghívások tömkelege A Bizottság beindult. Végikoncertezték a következő két évet. Ha ki is alakult egy repertoár, igazi alternatív slágerekkel, ezek a koncertek csak annyiban hasonlítottak egymásra, hogy eseményszámba mentek. Azt, hogy egészen pontosan mi fog történni, nem lehetett kiszámítani. A technika |
 |
|
 |
A koncertek egyedi voltát a plakátok is hangsúlyozták: ha nem is minden koncert, de sok külön címet kapott: Barkácskutya (1982. január, február, Ikarus Műv. Közp.); Egospray (1982. április, Közgáz); Kontroll a Bizottság előtt, Bizottság Kontroll alatt(1982 július, Gödöllő, a Kontroll Csoporttal közösen); Az A. E. Bizottság Afrikában, Magyar versenycukrászok a trópusokon (1982. október, november, Egyetemi Színpad); Az A. E. Bizottság még mindig Afrikában (1982 november, Gödöllő), stb.
Utóbbiak minden korábbinál fontosabbnak bizonyultak: a plakát ugyan már az Egyetemi Színpadra élő lemezfelvételt ígért, ám erre végül Gödöllőn került sor. Egy lemezfelvétel, ami normális körülmények között természetes következménye a rendszeres telt házak előtti szereplésnek, akkoriban egészen különleges dolognak számított: a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat a Bizottság kiadásával saját nyitottságát demonstrálhatta, nem állnak ők ellent az új törekvéseknek, á dehogy, miért is tennék. Egyébként nem nagyon kellett tartaniuk a Bizottságtól. Ahhoz, hogy népszerűvé válva mételyezzen, túlságosan is rétegzene volt: artisztikus, politikailag pedig kevésbé konkrét, mint az MHV-n gyakran számon kért más együttesek.
"Behozott a Bizottság egy demokazettát, ami egészében véve rendkívül izgalmas: tehetséges művészek kísérlete, amely jelen esetben nagyon szerencsésnek tűnik. A műfaj lehetőségeinek tágítását érzem benne, ezért nemsokára felvesszük az első nagylemezük anyagát" - nyilatkozta e sorok írójának 1982. őszén Wilpert Imre, az MHV utánpótlás- építésre specilizált részlege, a Start és egyúttal az egész könnyűzenei szerkesztőség vezetője.
Ekkor már alá volt írva (vagy közel állt az aláíráshoz) a szerződés, amelynek első néhány pontja facsimilében díszítette az album hátsó borítóját. A Bizottság kontextusában éppoly abszurdnak tűnt ez a szöveg - "A zenekar (énekkar) kötelezi magát, hogy a hangfelvételeknél képességeinek teljes kifejtésével működik közre, a műveket tanulmányozza és begyakorolja" - mint amit a címlap sarkába biggyesztettek: "1 db. NAGY lemez teszi Önöket most boldoggá!"
Kalandra fel!!, szólított fel a cím, és elég szép számban hallgattunk is rá. Az 1983-ban kiadott nagylemezek közül a 29. legkelendőbb lett, több, mint 20 (ef Zámbó közlése szerint 30-40) ezren vettük meg. Nem sok kritika jelent meg róla akkoriban, bár a sajtó érdeklődése már túlcsapott az akkori avantgarde-törekvésekre figyelő bölcsészkari antológiákon és a "fiatal" művészettel "hivatalból" foglalkozó Mozgó Világon.
A Bizottság műveiben színtiszta realizmus randevúzott a dadával, zen-buddhista filozófia felé mutató mélységek fordultak blődlibe. Felszabadító élmény volt - pont olyan, mint amilyet az album belső borítóján ígértek: "A szépség tajtékos hullámai fognak végigsöpörni azon hallgatókon, kik merészelnek belekezdeni a kezdetbe. Az ember gyakran sikítani szeret, és egyeseknek rohamaik vannak. Be kell látnunk tehát, nem lehetünk örökké mindenkivel együtt. A mélység visszavág, az ember csókokról ábrándol, de nincs ereje élni mindig, minden hagyomány puszta. Itt kérem érzések vannak. A lényeg független. Kalandra fel!".
1983-ban Bódy Gábor beszerkesztette őket Kutya éji dala című filmjébe.
 |
|
1985-ben nyugat-európai turnét tett a zenekar: tulajdonképpen ez volt a közös történet záróakkordja. Időnként bejelentették, hogy föloszlottak, aztán hogy mégse, aztán, hogy mégis, végül aztán tényleg. És ez így volt jó. A Bizottság feloszlása nem jelentette sem a haverság, sem az alkalmankénti közös megmozdulások végét. Egyikük sem állt le, sem a festéssel, sem a filmezéssel, sem a zenéléssel, természetesen. |
| Wahorn András nemigen koncertezett, de rengeteget zenélt saját stúdiójában, s amint a publikálás szabadsága megvalósult Magyarországon, ki is adta zenéit (másokét is). Aztán átköltözött Amerikába (háttérrajzoló egy hollywoodi rajzfilmstúdióban), de személyesen vagy műveivel (mint például a Fábry Sándor szövegeivel teljes, műszőrmébe kötött képzőművészeti album) időről-időre itthon is megjelenik.
Ef Zámbó István zenekara, a Happy Dead Band saját szerzeményekbőll, kortárs magyarok és blues-rock-beat-pop-punk klasszikusok feldologzásaiból összegyúrt vidám halálzenéjével a budapesti klubok egyik legnépszerűbb bulibandája lett. Fe Lugossy László is gyakran színpadra lépett (Inkaszámtan, Uj Modern Akrobatika, Dojo Balett, Batu Kármen), |
|
|
Bernáth(y) Sándor, aki a hivatalos verzió szerint érdemei elismerésével, még az első lemez megjelenése előtt megszűnt a Bizottság tagja lenni (valójában a hozzá hasonlóan erős egyéniségű Wahorn mellett ő lett a második dudás, aki már nem fért el a csárdában), zenekarokat szervezett (Doktor Ujhajnal Női Lépték, Matuska Silver Sound = Anyácska Ezüst Hangja, Massturbina), és szerepelt Szkárosi Endre hangköltő zenekarában, a Konnektorban.
Szulovszky Jony rendszeresen részt vett mind Zámbó, mint Lugossy öröm/bánatzenéiben s Kokó művésznő - aki a maga egyedülálló parasikolyaival vonult be magyar rocktörténetbe - is énekelt, ha hívták.
Legtávolabbra a Bizottság koncertjein többnyire külön vendégként színpadra lépő Kecskés Kriszta került a társaságtól (Berlinbe költözött), illetve a csupa-lány zenekarokkal, s nem sok sikerrel próbálkozó Bán Mária (már a Jégkrémbaletten sem ő dobolt, hanem Dorozsmai Béla).
 |
|
1995-ben mindkét Bizottság LP-t kiadta CD-n az MHV romjaiból keletkezett Hungaroton-Gong. A zenekar ezt ugyan ellenezte, de mivel annak idején, a szerződésben örök időkre lemondtak a kiadás jogáról, a Gong viszont az MHV jogutódjának tekinti magát, a művészek hozzájárulása nélkül is piacra dobhatta az anyagot. (A Bizottság tagjainak nem saját korábbi produktumukkal van bajuk: egyszerűen úgy érzik, őket illetné az új kiadás joga és haszna.) Az újraalakuláshoz akkor került legközelebb a Bizottság, amikor 1993-ban négyen, Laca, Jony, Koko és Wahorn közös kazettát adtak ki, de a Bizottság-albumok kollektív jellegével szemben az Edd meg a fényt minden szövegét Laca írta. Laca volt az, aki 1983-ban, az első album elején Wahorn kérdésére ("Mit látsz, Laca?") így válaszolt: "Egy nagy segget látok. De nem is látom. Lehet hogy csak hallucinálok." Tíz évvel később, 1993-ban, a Magyar |
És nem hallucinált.