M.U.Z.I.K. / FÖLDSZINT
Underground zene - ha a 90-es évek közepén zaklatsz valakit e kifejezéssel, aki mondjuk húsz éves, és mióta az eszét tudja, az MTV-n néz zenét, azzal vagy egy ásítást provokálsz bele a saját képedbe vagy annyit: 120 Minutes. Nemrég még így hívták a ma Alternative Nation címmel futó alternatív zenei programot.
Ha egy harmincast vegzálsz, hamar kilyukadhattok a hippizmus, a virággyerekek, az underground antitézisénél, amit úgy hívtak, punk rock, és ugyanúgy a szuterénből tört fel a fényre, mint az, amit tagadott.
Minden nemzedéknek a maga földalattiját.
Kezdetben volt a rock & roll, aztán jött a beat. Csupa kedves, ártatlan dolog, az akkori szülők, a mai nagyszülők már nem is értik, miért másztak tőle a falra. Olyan behízelgő hangon búg ez az Elvis, olyan helyes fiú az a Paul, de tényleg, ahhoz képest, ami most van...
Az 1968-69 ellenkulturális forradalmába torkolló pár év alatt elvesztette ártatlanságát a beat. Felnőtté vált, komoly és felelőtlen felnőtté, ideológiára és tudattágító szerekre tett szert, igényt formált a művészet státusára, miközben már inkább rocknak nevezték.
Mindez elsősorban azzal a valamivel függött össze, amit az underground szó jelöl. Földalatti. Rejtőzködő, öntörvényű, titokzatos, tiltott, elvont, misztikus, művészi, szemben - de legalább is párhuzamosan - azzal, ami a felszínen mozog, ami jól látható és jól eladható.
De ez csak elmélet. A gyakorlatban mindig létezett és hatott, létezni és hatni fog valami, ami a mainstream, a főáram ellenében úszik, alternatívát képez, mígnem azt kell észrevennie, hogy ő maga vált fősodorrá. És mellesleg üzletté, ami azért nem egy szégyen, bár van, aki megveti. A párhuzamosok szépen összefutnak - rá lehet mondani a bűvszót: posztmodern jelenség.
Mint szinte mindenben, underground-téren is az elkésett fejlődés jeleit mutatja Magyarország. Hagyjuk önmagunk vállon veregetését, hogy bezzeg hol volt tőlünk a KGST nagyobb és szerencsétlenebb része.Fogadjuk el történelmi tényként, hogy az angolszász eredetihez fogható magyar underground zene, a maga idején, a 60-as, 70-es évek fordulóján elég csenevész volt. Azzal együtt is, hogy a szocialista rendszer jellegének megfelelő monolit könnyűzenei struktúra erős szelekcióval örökítette meg e műfaj produkcióit, s így a korabeli lemez-, rádió- és tévéfelvételek nem reprezentálhatják teljes hitelességgel a korszakot. |
|
 |
Illés, Metró,Omega, Hungária: övék voltak a tömegek - populáris zenekarok lévén sok lehetőséget kaptak.
 |
|
 |
|
 |
A Tűzkerék, a Kex és a Syrius problematikusabb volt - nekik kevesebb esély, szűkebb közönségréteg jutott. (Valamivel bővebb névsort is fel lehetne állítani, de az elit alakulatok ezek.)
Persze, rendkívül igazságtalanul alakult az egész úgy, ahogy. Az első csoport csinálta a nagy slágereket, mert képes volt rá, és csinálhatta. A második csoport volt az underground, ami nagyon inspiratív helyzet lehet, akár választás következménye, akár külső kényszeré, de rendkívül nyomasztó, ha az ember följönne, ám visszataszigálják.
Itt pedig pontosan ez történt. Miközben az első csoport tagjainak legendája a mai napig üzleti potenciált hordoz, a második - egyébként, természetesen, nem egységes - csoport legendája tisztább formában él tovább.
Pontosan tudható, mire vitték az első csoportba tartozók. Jelentős részt övék a magyar poptörténelem hallható múltja. Akad köztük klasszikus, középszerű és feledhető. Az viszont, sajnos, soha ki nem derülhet, mivé fejlődtek volna a második csoport képviselői, ha a megfelelő időben a megfelelő lehetőségekhez jutnak.
A 60-as, 70-es évek fordulójának magyar underground zenekarai nemigen kérdőjelezték meg a politikai status quót, még talán annyira sem, mint a nemzedéki szószólóként hol direktben fogalmazó, hol jelbeszédben üzengető Illés együttes. Mégis volt bennük valami szolídan felforgató, mert mindaz, ami nyugatról beszivárogva rájuk és rajtuk keresztül a közönségükre hatott, szemben állt a rendszer merevségével.
A Kex (és mindenekelőtt énekese, Baksa-Soós János) fellépéseinek teljes kiszámíthatalansága ugyanazt a szabadságvágyat, az önkifejezésnek ugyanazt a szabadságfokát artikulálta intellektuális iróniával, mint amit a maga kültelki, vadulós módján a Tűzkerék (és gitárosa, Radics Béla), illetve a Syrius improvizatív dzsessz-rockja.
12-14 évvel az 1956-os forradalom leverése és közvetlenül az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után örök adottságnak tűnt a rendszer. Csak reformokról lehetett szó, óvatosan.
Nagy haladásnak számított, amikor már nem cibálta be a hosszú hajú fiúkat a borbélyhoz a rendőr vagy ha farmerben beengedték őket a korszak leghitelesebb krónikása, Cseh Tamás által dalba emelt "ifjúsági probléma" szerves részét képező zenekarok legfontosabb fellépti helyére, a Budai Ifjúsági Parkba. Megszoksz vagy megszöksz.
Teltek-múltak múltak a 70-es évek, a felszínen a legszínvonalasabb sláger-rockot játszó Locomotiv GT és az önmaguk paródiájává fordult "kőkemény" rockbandák mozogtak, undergroundnak sokáig nyoma sem volt. Egészen addig, amíg 1978-ban, a budapesti
|
|
klubokban fel nem tűnt a Baksa-tanítvány Földes László, hogy megkezdje ismeretterjesztő kurzusát a blues/rockkultúra témakörében. Ugyanekkor kezdte manifesztálni Nagy Feró a hippi-kérdés helyébe lépő csövesproblémát a hard rock és a punk harciasságán keresztül. Földes Hobo Blues Bandjével és Feró Beatricéjével körülbelül egy időben, de tőlük teljesen függetlenül jelent meg a 80-as évek igazi magyar undergroundja, a leginkább new wave-ként, új hullámként emlegetett zenei vonulat. Az art-punk úttörő provokatőre a Spions volt. |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Ha az első underground mezőnyt három zenekar (Kex, Syrius, Túzkerék) reprezentálja, a 80-as évek csúcskorszaknak tekinthető első két harmadát csaknem háromszor ennyi (Balaton, Trabant, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Neurotic, URH, Vágtázó Halottkémek) - és a derékhad is jóval izmosabb. Miközben a Neoton és a Hungária táncdalai gondtalan álomvilágba röpítették százezernyi vásárlójukat, ezek a zenekarok, más-más módon, de abszolút aktuális és személyes információkat közöltek "mocskos időről" és "rémes helyről". S dalaikban több volt a pillanat varázsánál, legjobb szerzeményeik, méltó kézben, tíz-tizenöt évvel születésük után is hatnak - bizonyíték: Kamondy Ágnes lemeze, a Dalok Közép-Nirvániából. E sorok 1957-ben születt írója kevés személyes élménnyel rendelkezik a 60-as, 70-es évek fordulójáról, de annál szorgalmasabban gyűjtögette azokat a 80-as években, koncertjáró, újságíró ifjúkorában. Szerencsés/szerencsétlen időszak volt az - legtömörebben talán az URH egyik számának Hamvas Bélát idéző címével lehetne leírni: Pokoli aranykor.
Pokoli, ez nem szorul magyarázatra. Jó hogy vége, bár az az igazság, hogy - a 90-es évekből visszatekinve, amikor az országgal együtt a magyar rockzene is a szocializmus utáni korba ért - ki lehetett bírni, főleg ha az élet (beleértve a rock) minőségét nem Nyugattal, hanem Kelettel hasonlítgatta össze az ember. De mégis, állami monopóliumok szórakoztak zenész és közönség idegeivel: a zenekaroknak működési engedély kellett, külföldre egyetlen ügynökség utaztatta őket (vagy nem), lemezt egyetlen kiadónál csinálhattak (vagy nem), szövegeiket jóváhagyták (vagy nem), egy tévé és rádió játszotta a számaikat (vagy nem), a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjai írtak róluk (vagy nem). Aki élni akart, aki meg akart élni, alkalmazkodnia kellett.
Az aranykorról: a hivatalos játékszabályokat elfogadó rockerekkel ellentétben szabad polgárként színpadra lépő, a 80-as évek hangulatát leghívebben tükröző, punk/new wave inspirálta zenekarok a szabályt erősítő néhány kívételtől eltekintve annak idején alig készíthettek lemezt. Akadtak betiltott koncertek, a zenét a gondolatrendőrség is hallgatta, de ez nem szegte senki kedvét. Az intézményektől való teljes függetlenség igényével léptek fel, a lehető legtermészetesebb módon megadták maguknak az önkifejezés szabadságát. Nem tetszett nekik a rendszer, és ez nemcsak kimondott szavaikból, hanem egész attitűdjükből sugárzott - ám amit csináltak, önmagában képviselt minőséget, nem csupán azzal, hogy valamivel szemben állt.
A legtöbb egykor tűrt vagy tiltott kategóriába tartozó zenekar posztumusz vagy utólag felvett anyagai csak a rendszerváltással járó publikációs szabadság és a független cégek fellépése folytán kerülhettek felszínre. A sokszor átmásolt, elrongyolódott kazettákat normális (az archiv felvételek esetében olykor kezdetleges) minőségű, boltokban árusított kiadványok váltották fel. Ha nem is mindent, de sok mindent már össze lehet vetni emlékeinkkel - és mindenképpen többet, mint amennyi a 60-es, 70-es évek fordulójáról fennmaradt: ennyi hangzóanyag már megérdemli, hogy diszkográfiája legyen. S épp eleget filmeztek, hogy filmográfia is dukáljon nekik.
A 90-es évekre, természetesen minden megváltozott. Tervgazdaság helyett piacgazdaság épül. A párt helyett a pénz diktál. A zenei infrastruktúra korábbi állami monopóliumainak vége, pluralizmus van. Bármit lehet, lázadni, keresni, alkotni, szabad a gazda. Ennyiben könnyebb a zömmel feloszlott régiek helyére lépő új zenekarok helyzete. Nehezebb viszont annyiban, hogy ez az egész egyszerűen már nem úgy fontos, mint a szocializmus végelgyengülésének éveiben. Nincs ők és mi. |
 |
A földalatti nem olyan izgalmas hely többé, ahol a közepes teljesítményt is a komolyak közelébe emeli a környezet aurája, az alternativitás végképp megszűnt önmagában érték lenni. Csak maga a produkció számít, a mérce pedig nemzetközi, egyetemes zeneileg a Kampec Dolores, szövegileg a Kispál és a Borz biztos átlépte.