M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE / Nemzetközi
A magyar underground zenekarok nemzetközi szereplései
Kis méretéből és nyelvi elszigeteltségéből fakadóan, Magyarország számára nagyon fontos teljesítményeinek külföldi elismertetése. Mindig nemzetközi sikerre vágytak a magyar zenekarok is. Erről álmodozva persze elsősorban nem a környező szocialista országokra gondoltak, hanem a Nyugatra. A szocialista táborban viszonylag könnyen kiskirályok lehettek, nagyobb szabású NDK- vagy szovjet turnékon még jól is kereshettek, de az igazi mégiscsak az volt, ha Nyugaton próbálhattak szerencsét.
Ez sokaknak megadatott. Szerepelt Angliában az Illés és az Omega, Ausztráliában a Syrius, Amerikában az LGT, többek között, lemezeik is jelentek meg a nyugati piacon, a Neotont egy időben különösen futtatta külföldön a Hanglemezkiadó, de a vitathatatlanul nagy siker, a világsztárság minden esetben elmaradt. Okai számosak. Ha meg is felelt a zenei alapanyag, hibás volt az angol kiejtés. Ha elfogadható volt a kiejtés, linkelt a menedzser. Ha értette is dolgát a menedzser, hiányzott a zenekar folyamatos kinti jelenléte - hosszan lehetne még sorolni, sok a ha és a de.
Noha a szándék ugyanaz volt - megmutatni magukat, megmérni erőiket -, a 80-as évek magyar undergroundjának helyzete alapvetően különbözött a "hivatalos", intézmények által elfogadott együttesekétől. Kereskedelmi szempontok fel sem merültek, slágerlistára jutásról senki sem ábrándozott. Minimál- és maximálprogramjuk egyaránt annyi lehetett, mint idehaza: megtalálni kint is ugyanazt a réteget, mint itthon. Ha pedig ez több országban sikerült, ráadásul jobb körülményekkel (színpad, stúdió, fizetség) és új barátságokkal párosult, az épp elég ok volt az elégedettségre.
Sokan jártak külföldön, néhányan lemezt is készítettek - íme egy vázlatos lista.
Röviddel azután, hogy Molnár Gergely és Hegedűs Péter, a Spions két tagja 1978-ban Párizsban maradt, készítettek egy hazafelé beszélő, kétszámos kislemezt, angolul (Russian Way Of Life / Total Czecho-Slowakia). Összejöttek a Sex Pistols menedzserével, Malcolm McLarennel, de ebből valóságos együttműködés helyett csak egy dal született, a Never Trust A Punk, amit Molnár Gergely rá is tett The Party néven, már Hegedűs nélkül készített, négyszámos, maxi kislemezére. Míg Molnár a Gregor Davidow nevet vette fel, Hegedűs Peter Ogi néven csinált egy albumot, stúdiózenész lett Londonban, s egy időben olyan hírességek számára dolgozott, mint Kate Bush vagy Peter Gabriel. Davidow Kanadában kötött ki, ő New Yorkban, ahonnan 1990-ben a Central Europe nevű, nemzetközi zenekarral tért haza.
A Vágtázó Halottkémek első nyugati koncertjeit 1984 januárjában adta Nyugat-Berlinben (Bódy Gábor filmjét, a Kutya éji dalát látván hívta meg őket a Tödliche Doris, ez a zenekar aztán a Kampec Dolores jóvoltából Budapesten is szerepelt) és Koppenhágában, azóta szinte minden évben szerepelnek német színpadokon (Bréma, Hamburg, München, Ulm, stb). 1987-ben következett Amszterdam (egy nagyszabású magyar alternatív művészeti bemutató keretében), megint Berlin (a La Fura dels Baus világhírű spanyol multimédia akciócsoport társaságában), s egy közös budapesti fellépés a holland Gore és az amerikai Henry Rollins mellett. Rollins, a hardcore irányzatának egyik legismertebb képviselője, két évvel későbbi angliai turnéjára magával hívta a VHK-t. A VHK német menedzsere, Dietmar Lupfer a német Einstürzende Neubautent is képviselte Rollinson kívül, s az ő Sonic Boom nevű cége adta ki a VHK első albumait. De nem 1988-ban kezdődött a zenekar lemez-szereplése: néhány percnyi zajongásuk 1981-ben felkerült a német Plan együttes által szerkesztett, Fix Planet című nemzetközi válogatásra. Felfigyelt rájuk az amerikai punk nagy egyénisége, az egykori Dead Kennedys vezetője, Jello Biafra is, akinek kiadója, az Alternative Tentacles újra megjelentette a VHK első három albumát. Szerepeltek Bécsben, New Yorkban (New Music Seminar: alternatívzenei világtalálkozó), Kölnben (Popkomm: a német popipar legnagyobb seregszemléje), Párizsban és Helsinkiben is, írtak róluk komoly fanzinek (Maximum Rock'n'Roll), zenei lapok (Spin) és politikai orgánumok (New York Times).
A Bizottság 1985. áprilisában, Párizsban, a La Vilette nemzetközi művészeti fesztiválján adta első külföldi koncertjét, másnap egy kisebb kávézóban léptek fel. Utána Amszterdam következett, a híres Melkweg, ahol a kissé lámpalázas párizsi debütálásnál sokkal felszabadultabbak voltak. Aztán jött Hamburg, egy rockkocsma, majd Graz, egy egyetem. E koncerteken még részt vett Kokó művésznő, a nyár vége felé következőket és az 1986-osakat viszont kihagyta: már túl nagy volt a hasa. Bejárták Hollandiát (Hága, Utrecht, Haarlem, Arnheim, Tilburg) és az NSZK-t (Osnabrück, Bremen, München, Münster, Augsburg, Nyugat-Berlin), Dániában (Roskilde) egy óriási szabadtéri fesztiválon léptek fel, egy közepes méretű sátorban (a nagyszínpad olyanoknak jutott, mint a Madness vagy Eric Clapton). A szervezésben része volt négy hollandiai fiatalnak (egyikük magyar) és a VHK-t is menedzselő német Dietmar Lupfernek. Hollandiai segítőik ezer példányban válogatást is megjelentettek a Bizottság két albumának anyagából. A turnéról hazatérve néhány vidéki koncertet még adtak (Pécs, Győr, Szeged), de pestit már nem, aztán megszűnt a zenekar. Egyik tagja, Wahorn András Amerikában él, 1995-ös szóló CD-jét ott készítette.
Habár Bécs közelebb van, s akár induló állomása is lehetett volna a magyar underground nyugat-európai kalandozásainak, nem vált azzá. Kevés kivételtől eltekintve Bécs hűvös távolságot tartott tőlünk. Kivételes év volt például 1985: tavaszi osztrák turnéján Bécsben is szerepelt a (nem éppen underground, de az új hullámba sorolható) KFT; egy Müller Péter-filmek vetítésével egybekötött Ungarische Nacht keretében koncertet adott a Sziámi; Waszlavik Gazember László Csiga-Biga nevű formációja, illetve az ipari/zaj-zene irányzatát követő Art Deco fellépett a Töne und Gegentöne (Hangok és Ellenhangok) fesztivál Közép-Európa zenészeinek szánt estjén. Az Art Deco és a Csiga-Biga egyaránt járt Nyugat-Berlinben is, előbbi a hasonló jellegű Atonal fesztiválon, utóbbi a Budapesti Hét rendezvénysorozatán.
Bécsben működött egy kis kiadó, a Rittn-Tittn, amely 1984-ben kísérletet tett arra, hogy a magyar undergroundot bevezesse a nemzetközi színtérre: a Voice Of Hungary Vol. 1. (Magyarország hangja I.) kazettára Hajnóczy Csaba az 1978-tól kezdődő korszakot reprezentáló együttesek számait válogatta: Spions, URH, Balaton, Bizottság, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Vágtázó Halottkémek, Trabant - egy sorozat első darabjának szánták, de nem lett folytatása.
Gazember lehetett Nyugat-Európa számára minden magyar zenész közül a legfurább, legérthetetlenebb: "A Kelet- és Összeurópai Rocksámán felkeresi Bécset a nyugati kultúra megtisztítása végett" mottóval, Atlantiszi medvetor című S8-as filmjével, bőrkötéses Velorex autójával és a Beatrice-énekes Nagy Feróval együtt olyan kabarisztikus, fél-playback folk-rock performance-t produkált, amilyet soha senki azelőtt a Rábától nyugatra. Nem véletlen, hogy - német, dán, svájci meghívások mellett (maxikislemezét is egy svájci cég adta ki) - részt vett 1987 júniusában a Magyarország Hollandiában című, reprezentatív művészeti fesztivál alternatív hetén, az amszterdami Melkwegben.
A Melkweg Budapest Explosion (Robbanás) címmel fogadta be a budapesti klubok kis sztárjait - a százezres lemezeladási számokkal rendelkező "nagyok" nyugati utánérzés-produkcióira egyszerűen nem voltak kíváncsiak. A kortárs zenét az Amadinda ütősegyüttes és Szemző Tibor, a minimalista, repetitív zenét Magyarországgal megismertető 180-as Csoport egykori tagja képviselte, a kortárs mozgásszínházat Angelusz Iván, akit a Trance Balance zenekar kísért, az extravagáns divatot Király Tamás, a színházat Szendrő Iván, a filmet egy válogatás a Balázs Béla Stúdió és Bódy Gábor munkáiból, a rockot pedig, Gazemberen kívül a Vágtázó Halottkémek és az Európa Kiadó (amely ezen kívül nem sokat játszott külföldön, e sorok írója egyről tud: 1986, Anglia, WOMAD).
Amszterdam után pár évvel Groningen is kapott egy nagyobb adag magyar zenét, amikor 1991-ben, az esőkabátgyárból foglalt épületté, majd kultúrcentrummá alakult Simplonban egy héten át, kiállítások és filmvetítések mellett színpadra lépett az Ugatha Christie, az Andersen, az Uj Nem, a Lacht el Bahhtar, az Ural Beat, valamint a Kispál és a Borz.
Hollandia nemcsak nagyszabású fesztiválok miatt volt fontos, nemcsak koncertezni lehetett ott, hanem élni is (az Ural Beat - az egykori Csokonai Vitéz Műhely - tagjai a 80-as évek végén egy ideig ott ütöttek tanyát), és lemezeket készíteni: első albumát, 1988-ban holland Konkurrel cégnél, egy amszterdami stúdióban rögzítette a Kampec Dolores, amely előbb az amerikai alternatív rock egyik nagyágyúja, a Pere Ubu előzenekaraként turnézott Európában, majd önállóan (a Kampec második albumát egyébként az angol Recommended Records adta ki). Többször szerepelt Hollandiában a miskolci Åpolók együttes is, amely Londonban járva talált magának külföldi kiadót (No Wave), s adott néhány svájci francia és holland koncertet a 2. Műsor is.
A Sexepil - miután eredeti énekesét, Hegyi Zoltánt pótolni kényszerült - a holland Mick Ness személyében talált frontembert, akinek kozmopolitizmusa és angol nyelvtudása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a zenekar eséllyel próbálkozhasson a nyugati piacon: turnéztak az Angliában óriási indie-sztárrá lett izlandi Sugarcubes társaságában, a PolyGram egyik német leányvállalata kiadta egy lemezüket, Amerikában szerepeltek a New Music Seminaron, s kétszer is a South-By-South-West seregszemlén, s 1995-ös albumukat is amerikai stúdióban vették fel, ezt aztán több, mint tíz országban terjesztette a Warner. (A Sexepil és a Kampec Dolores egyébként azon kevesek közé tartozik, amelyek az egykori Szovjetunió nyugati területein, illetve Lengyelországban is koncerteztek.)
A Sexepil menedzsmentje túllépett azon, ahogy a punk-indíttatású zenekarok a kis, független cégekhez vonzódva bizalmatlanok voltak a multinacionális vállalatokkal szemben: úgy találták, csak jó vagy rossz kiadók vannak, más nem számít. Mások viszont ragaszkodtak régi elveikhez, megmaradtak a margón, meggyőződésből. Több, mint tíz éve tartja magát például a Trottel: a 80-as évek közepe táján előbb levelezni kezdtek rokonlelkeikkel, a nyugat-európai anarcho-punk mozgalomban aktív zenekarokkal, fanzinokkal, kalózrádiókkal, független kiadókkal, majd - miután 1988-ban a basszusgitáros-főszervező Rupaszov Tamás visszakapta útlevelét - elérkezett a személyes találkozás ideje. Az angolul is éneklő Trottel végtelen turnézásba fogott, éveken át járták Európát, több mint 300 koncertet adtak, kis klubokban. Sok helyre vissza is hívták őket, s ezeknek az utazásoknak az eredményeként három albumot is külföldön készítettek (az elsőt a francia Gougnaf Mouvement, a két következőt a német X-Mist nevű független kiadónál).
A külföldi írott sajtó (New Musical Express, Spex, Spin, stb.) mellett a filmesek, tévések is tudósítottak a magyar történésekről - csak jelzésül két cím, egy-egy német és francia produkció -, arról, hogy mi van a Vasfüggöny mögött (Dieter Winkler: Magyarország egy csendes, nyugodt ország), illetve mi a helyzet annak leomlása után (Yves de Peretti: Budapest, köztes föld).