Jerome Rothenberg: Új modellek, új nézőpontok: jegyzetek a performance poétikája elé
Jegyzetek
*2 Ez a szöveg a Wenner-Gren Alapítvány
szimpóziumán (Burg Wartenstein, Ausztria, 1977. augusztus 27-szeptember
5.) Cultural Frames and Reflections: Ritual, Drama and Spectacle
(Kulturális keretek és reflexiók: rítus, dráma
és látványosság) címmel elhangzott előadás
változata.
*3 Amikor tíz éve a Technicians of the Sacred című művemben ugyanennek a véleményemnek adtam hangot, a "primitív" rítus és a kortárs művészet, illetve a performance kapcsolatát szellemi beállítottságok implicit egybeesésének tulajdonítottam. Ma ez a kapcsolat direktnek, explicitnek tűnik, és egyre inkább megfelel a görög és római modellnek a reneszánsz Európában, a kínai modellnek a középkori Japánban, a tolték modellnek az aztékok között stb.: vagyis egy nyilvánvaló befolyásról van szó, amely azonban elég életerős ahhoz, hogy létrehozzon egy sor átalakulást, amelyeket a későbbi kultúra lehetővé tesz, és amelyek jelzik a két kultúra közötti nyilvánvaló különbségeket. (J. R.)
*4 A Rothenberg és a korábban említett Richard Schechner által is többször idézett Victor W. Turner antropológus tanulmányát lásd a jelen szöveget is közzétevő kiadványban: Frame, Flow and Reflection: Ritual and Drama as Public Liminality (lásd Forrásjegyzék). Turner, a "liminalitás" vagy "küszöbjellegű szakasz" terminust, mint maga írja, Arnold Van Gennepnek az átmeneti rítusokkal ("rites de passage") kapcsolatos megfogalmazásából kölcsönözte: "Ezeket a rítusokat három fázis jellemzi: elkülönítés, határszakasz és beilleszkedés. A közbülső szakasz megnevezését a latin "limen" szóból származtatjuk..." (Mérföldkövek a kulturális antropológiában, szerkesztette Paul Bohannan és Mark Glazer, Panem–McGraw-Hill, Budapest, 1997, 675). A Frame, Flow and Reflectionban: "határ vagy limen (a küszöb értelmében), amikor a rítus résztvevői a mindennapi létezésük múltja és jelene közötti limbóba zuhannak" stb. A témáról, és avval összefüggésben a performance-művészetben küzponti és így a jelen tanulmánygyűjteményben is fontos helyet kapott "test" témáról magyarul lásd még: Mircea Eliade, A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, különösen Az ember létezése és az élet megszentelése fejezet: "A küszöbben egyszerre testesül meg a »kívül« és »belül« közötti határ, valamint az egyik zónából a másikba... való átmenet lehetősége" (170). (A szerk.)
1 Poèmes nègres, in T. Tzara, Oeuvres Complètes, 1. k., Flammarion, Paris, 1975, 443-489.
2 Towards a Poetics of Performance, in R. Schechner, Essays on Performance Theory, Drama Book Specialists, New York, 1977, 108-139. (Magyarul Bevezetés az előadás poétikájába, fordította Regős János, in R. Schechner, A performance. Esszék a színházi előadás elméletéről 1970-1976, szerkesztette és az utószót írta Bóna Adél és Bóna László, Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, é. n., 151-193.)
3 Human Universe, in C. Olson, Human Universe and Other Essays, Grove Press, New York, 1967, 3-15.
4 G. Snyder, The Politics of Ethnopoetics, in M. Benamou and J. Rothenberg, Ethnopoetics: A First International Symposium, Alcheringa/Boston University, 1976, 13-22.
5 Tovább taglalva az "önmeghatározás jogát", úgy vélem, ez nyomatékosítja a rossz érzést, amelynek a kortársak közül többen hangot adtak a "posztmodern" kifejezés kritikusok stb. általi egyre gyakoribb használata miatt - főleg, mert ez a szóhasználat egy megelőző domináns "modernizmus" (a költők közül Eliot, Yeats, Auden, Tate, Lowell stb.) fogalmán alapszik, amelyet minden használó teljesen eltérően értelmez. Ezt a nézetemet hosszabban kifejtettem a Revolution of the World című (az életképes, 1914-1945 közötti amerikai modernizmusról készített) összeállításomban, és az A Dialogue on Oral Poetry with William Spanosban (boundary 2., SUNY-Binghamton, New York, 1975). Az utóbbiban az alábbi különbségeket mutattam ki:
Kezdjük azzal, hogy a modern költőkről általam felállított kronológiába... a sebtiben felsorolt költők [lásd fent] nem tartoznak bele. XX. századi költők, többnyire értik a mesterségüket és értelmesek, de műveik általában nem szakadnak el a forma és a tartalom hagyományos korlátaitól, és valamilyen mértékben mindannyian ellenségesek a modern költészettel szemben. Egy modern festészetről szóló komoly beszélgetésben senki sem hozakodna elő Burchfielddel vagy Grant Wooddal. Véleményem szerint a költészetben a modernizmust aszélsőségekben kell megragadni, miként a festészetben is, másként nem lehetünk bizonyosak, tetten értük-e. Mármost a "korai" modern költészet terminust abban az értelemben használom, ahogy létrejöttekor, az első világháború idején használták, nemcsak Amerikában és Angliában, de az egész úgynevezett nyugati világban, azaz mint a változások költészete, kísérletezés, pusztítás és teremtés, arégi struktúrák megkérdőjelezése és újak felállítása, a különbségek eltörlése, aterület megnyitása stb. Örömmel üdvözlöm ezt a kezdetet, mint a költészet ésa kreatív alkotómunka paradigmáját a XX. században, csak az zavar, hogy a legtöbb említett költő ellenzéket képezett, amely megpróbálta feltartóztatni a modernista erjedést, megpróbált visszatérni a hagyományos költészethez, amelyet a modernista fordulat némileg átalakított ugyan, de alapvetően mégis konzervatív maradt: a nyelv és a magas kultúra régi angolszász, osztályszerkezeten alapuló elképzeléséhez.
Máig is tartom magam ezekhez a distinkciókhoz, és nem sok jót várok egy kritika csinálta "posztmodern"-től, amely elmulasztja ezt figyelembe venni, és hamisan szembeállítja a "most"-ot és az "akkor"-t. Ezen a ponton talán érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy John Cage-nek a Milwaukee-konferencián előadott "posztmodern" performance-a Joyce Finnegan's Wake-jéből, szó szerint átvett mezosztikák sorából állt, amelyet - egy önkényes ellentétpárt tételezve (figyelmen kívül hagyva Cage és mások nézeteit) - néhányan ahhoz a "modernizmus"-hoz utaltak, amelyre mi "posztmodernek" állítólag reagálunk. A jelenlévő művészek és performerek véleményének kikérésekor kiderült, hogy a tárgyban csaknem teljes az egyetértés.