DANCE [InVivo/InVitro/InSilico]

François-Joseph Lapointe (CDN)

Dance and video

 

 

 

Tánc és videó

This project at the interface of science and art relies on the hypothesis and prediction that the human choreographer is dispensable. Indeed, if the role of a choreographer is to make a dance by creating and transforming movement sequences, the generation phase of a genetic algorithm can play the same role. Then, if we accept that a choreographer will only include the best movement sequences in the final piece, the selection phase of a genetic algorithm can also do the same. Under these simple conditions, the choreographer can be substituted by a genetic algorithm, which acts as a selective mutagen. Furthermore, it may also be replaced by any other species that can transform and select movement sequences, namely bacteria. Is a choreographer always necessary for the creation of a dance? That is the question that Merce Cunningham has been asking for the longest time: that is also the underlying motivation for the present research.

Assuming that different creative processes can mimic the functions of a choreographer, it is of utmost importance to assess whether alternative choreographic approaches can lead to similar movement sequences. In other words, we want to determine the conditions under which humans, computers and bacteria may work together to create a collaborative piece of art. To do so, one has to demonstrate that the choreographies generated in vivo, in vitro and in silico are not statistically different, or that they share the same syntax and exhibit a similar complexity. Consequently the ultimate verification of the selective mutagen hypothesis will require to collect data on the public responses to such choreographies, to evaluate whether one can actually discriminate among different sections of a dance piece generated by the competing approaches. This is what we intend to do as part of this exhibition.

For creating the different sections, we use a common vocabulary of movements generated by the dancers. It consists of four movements for each dancer, for a total number of 20 movements in the vocabulary (respectively the number of nucleotides and amino acids in the genetic code). For each section, a random sequence of movement is generated for each dancer as a starting point. Then, different processes are used to evolve the sequence and generate interaction and convergence of movements among dancers. This is made possible by a series of choreographic operations representing different types of genetic mutations such as substitution, insertion, deletion, repetition, inversion and translocation of movements. Thus, the same approach can be used either (1) in vivo by a choreographer to transform the movements and then select the best ones using subjective criteria to generate interactions among dancers, (2) in silico by a genetic algorithm that relies on the same mutations and using a coevolution criterion to evolve the different sequences, and (3) in vitro by transfecting the sequence of movement into the DNA of bacteria to transform it using different mutagens and growth media. The cumulative series of mutant sequences are then performed by the dancers,   and the end of a section becomes the new seed for the generative process of the next section.



video

 

A művészet és tudomány határterületein egyensúlyozó mű arra a feltételezésre épül, hogy a koreográfus kiiktatható a tánc folyamatából. Hiszen ha a koreográfus munkája az, hogy mozgásszekvenciák létrehozásából és módosításából táncot hozzon létre, miért ne lehetne erre az innovatív munkára egy algoritmust alkalmazni? Illetve ha elfogadjuk az állítást, miszerint a koreográfus a legjobban sikerült mozgásszekvenciákból állítja össze a végleges darabot, miért ne tehetné meg akár ezt is matematikai algoritmus?
Ha ezen egyszerű állításaink megállják a helyüket, akkor egy szelektív mutagénként fellépő algoritmus nyugodtan helyet cserélhet a koreográfussal. Sőt, igazából bármilyen olyan lény a helyére léphet, amely mozgásszekvenciákat hoz létre és alakít át. Mint amilyen például egy baktérium.
Feltétlenül kell a koreográfus a tánchoz? Ez az a kérdés, amely Merce Cunninghamet már nagyon hosszú ideje foglalkoztatja, és ennek a kísérletnek is motiválója.

Ha elfogadjuk, hogy különböző eredetű kreatív folyamatok képesek utánozni a koreográfus munkáját, be kell látnunk, hogy az alternatív koreográfiai eljárások nagyon hasonló mozgásszekvenciákat hoznak létre. Más szavakkal: azt kutatjuk, hogyan lehetséges ember, számítógép és baktérium együttműködésével művészi alkotás létrehozása. Hogy ezen együttműködés létrejöhessen, ott helyben demonstrálni kell (InVivo/InVitro/InSilico), hogy a különböző koreográfiák statisztikailag nem különböznek, illetve azt, hogy gyakorlatilag egyformán bonyolult és összetett rendszereket hoznak létre.
A szelektív mutagén elméletünk legvégső próbája az, hogy itt helyben, az előadás után megkérdezzük a hallgatóságot, mi a véleményük a különböző koreográfiákról, illetve meg tudják-e különböztetni egymástól a különböző együtthatók - ember, számítógép és baktérium - által koreografált darabokat.
Az a szándékunk, hogy ezt meg is valósítjuk a kiállítás-előadás keretein belül.

Hogy a különböző szekciókat kialakítsuk, kidolgoztunk egy alapmozgáskészletet a táncosok számra: mindegyik táncos négy különböző mozdulatot használ, azaz összesen húsz mozgás van a táncosok szótárában (pont ugyanennyi amino- és nukleinsav alkotja a DNS-lánc szerkezetét). Minden egyes táncrészlet úgy indul, hogy egy véletlenszerű mozgásfázisba kezd a táncos, majd a folyamat kiteljesedésével a különböző rendszerező elvek változtatnak a szekvenciákon és kialakítják a táncosok egymáshoz viszonyított mozgását és a szekvenciák sorrendjét. A táncosok koreografikus kelléktára olyan alapvető változásokon, mutációkon, mozgásokan alapul, mint a csere, behelyettesítés, törlés, ismétlés, megfordítás vagy áthelyezés. Tehát az eszköztár mindhárom esetben ugyanaz: In vivo (1) amikor az emberi (homo sapiens sapiens) koreográfus határozza meg a szekvenciák sorrendjét, illtetve saját, szubjektív értékítélete szerint kiválasztja a számára legjobban tetsző mozdulatokat, hogy ezáltal generáljon interakciót a táncosok között. In silico (2) mikor egy algoritmus végzi el a hasonló kiválasztási folyamatot, azáltal, hogy feltérképezi, milyen közös nevezők vannak a mozdulatsorok mutációban és újrarendezi őket. In vitro (3) mikor a mozgások szekvenciáit mutagének segítségével belehelyezik egy baktérium DNS mintájába, majd az ezáltal létrejövő mutációkat veszik alapul a koreográfia összeállításkor. Ugyanakkor minden egyes mozgásszekvencia hatással van az eredeti mutációkra, ezért oda-vissza hatás alakul ki a mutációk és a táncszekvenciák között, újabb és újabb generatív folyamatokra adva lehetőséget.

/fordította: Fuchs Péter/

François-Joseph Lapointe (CDN) web



  2006 | live algorithms | Artpool | search / kereső | Artpool | algoritmusok | 2006