Az avantgárd halála

Először is elnézést kérek azoktól, akik a múltkor is itt voltak, mert természetesen átfedések a múltkor elhangzottak és a ma elhangzók között lesznek. De nem ugyanaz lesz, remélem nem ugyanaz. A múltkori egyszerűen az indiszpozícióm, a fáradtságom miatt nem volt egy előadás, mert csak felvetettünk egy pár témát. Én pedig roppant szeretnék valamit elmondani már régóta, mondjuk úgy egy másfél éve, és tulajdonképpen ez az első alkalom arra, itt most e saját kiállításon, hogy ezt megtegyem, teljesen szabadon és úgy, hogy senki sem szól bele. Egyetlen egy furcsaság van, aki már megpróbálta, az tudja, hogy ez milyen érzés… szóval van egy kínos vonatkozása annak, amikor az ember valamit hirdetni próbál, és közben meg ott lógnak a saját munkái a falon. Sokkal könnyebb helyzetben lennék, ha egy kollegám remekművei lógnának itt a falon, és akkor azokra tudnék hivatkozni, mint például lesni, amikor valamit kimondok, hogy ki néz körül…, szóval ez egy nehéz dolog.

És akkor el is kezdeném.
Vázolnék egy helyzetet, azt a helyzetet, amiben én vagy egy velem egyidős mai magyar festő találhatja magát. Ezt szeretném nagyon világosan és röviden elmondani, nem tudom, mennyire fog sikerülni. Utána pedig Nagy Tamás építész barátommal teszünk fel egymásnak kérdéseket, illetve elsősorban ő nekem. Nagyon sok általánosítás lesz abban, amit mondok, ki-ki használja úgy, ahogy tudja, vagy tiltakozzon ellene.

Nézzük rögtön az első általánosítást. Magyarországon a műélvezetnél ritkán keresünk művészettörténeti élményt, abban az értelemben, hogy tudatában lennénk annak, hogy a jelenben itt és most művészettörténet zajlik. Magyarországon ezt nem szokás. Az szokás, hogy ha esetleg kimegyünk Nyugatra, informálódunk, hogy a világ hol tart ma. Akkor van egy ilyen művészettörténeti szinkronitás. Azonkívül a művészettörténetre úgy gondolunk leginkább, mint valamire, ami elmúlt. Roppant nehéz persze azt mondani, hogy itt és ma ez vagy amaz a tárgy mind a művészettörténet szintjén van, és nem is ilyen értelemben kívánok én itt proponálni valamit. Csak arra az egyre szeretném valahogy felhívni a figyelmet, hogy a műveket mi megközelítjük esztétikai szempontból, ideológiai szempontból, etikai szempontból (például mennyire bátor, merész), de a legritkább esetben a még nyitott művészettörténet szempontjából. Ugyanis alig-alig van esélyünk arra, hogy tényleg abba a helyzetbe kerüljünk Magyarországon… hát, a magyar művészettörténet nem nagyon igazolna egy ilyen szándékot. Nemrégiben viszont fordítottam egy nagyon szép interjút Mary Boone-nal, egy amerikai galéristával készített interjút. És ő mondja, hogy aki nála képet vásárol, illetve aki ma New Yorkban képet vásárol, az nem egy értékes műtárgyat vesz, nem dekorációt vagy státuszszimbólumot a lakásába, hanem a pénzéért részt vesz a művészettörténetben. Ez egy egészen különös, sajátos szempont.

Kérem szépen, számunkra a művészettörténet vagy a múlt, vagy pedig az intézmény csinálja. Magyarországon a hivatal csinálja, dönti el a művészetet. A hivatal dönti el, ki a nagy művész, ki csinálja a magyar művészettörténetet. Ha megnézzük az utóbbi húsz-harminc év magyar művészettörténetét, látjuk, hogy lényegében így van. Ehhez hozzászoktunk, ezt lényegében el is fogadjuk. Mindenfajta titkos favoritokat, titkos más vonalat többé-kevésbé zavarosan érzünk magunkban, elég erőtlenül. Amennyiben van Magyarországon egy művészeti kibontakozásnak lehetősége az 1980-as években, ez többé-kevésbé azon múlik, hogy kialakul-e egy olyan tudat, hogy itt és most mi, egy bizonyos művészgárda egy bizonyos közönséggel művészettörténetet csinálunk. Nem egyszerűen jó művészetet, nem egyszerűen valami titkos művészetet, nem egyszerűen divatos művészetet, magát a művészettörténetet csináljuk. Az kérdés, hogy mekkora lesz ez a művészettörténet, egy kis magyar, vagy pesti… de hát énszerintem pillanatnyilag nagyon messze vagyunk ettől a köztudattól.

Hogy nagy slágvortokban menjek tovább, valamifajta fordulat rajzolódott ki az utóbbi években világszerte és nálunk is. Ennek a röviden összefoglalt lényege az, hogy az avantgárd halott. Az avantgárd meghalt, mi van helyette? Ki-ki tudna erre talán mondani valamit, gyakorlatilag lehet neveket mondani: new wave, új művészet, új festészet, új építészet stb., valami dinamikus fejlődés van, valami előtt állunk.

Az avantgárd halála egy nagyon érdekes fenomén. Ahhoz, hogy megértsük a mai helyzetet, valahogy ezen kell egy kicsit elidőznünk. Hogy az avantgárd agonizál, kérem szépen ez egy jel hét-nyolc éve ennek az úgynevezett magyar radikális művészetnek, a magyar avantgárd második generációjának (mondjuk így, és majd később rátérek, hogy ezt hogy értem) egy ilyen belső használatú titka volt. Tulajdonképpen tudtuk, hogy döglődik, és gyakorlatilag nincs esélye az életre. Ez egy nagyon súlyos etikai csapda volt. Avantgárdnak lenni egy olyan etikai döntés volt, amelyik felvállalt egy már mindannyiunk szemében többé-kevésbé reménytelen küzdelmet és sorsot. Ez a belső használatú titok egy nagyon furcsa, meghasonlott viszonyt is szült, aminek legkiválóbb reprezentánsa Halász András volt, akiben az avantgárd belső átélése közben létrejövő belső kritika egy egész különlegesen szép és nemes formát öltött. Nyilván a hallgatóság 90 százaléka sosem hallott erről a névről, és ez is mutatja, hogy az avantgárd halott, mert hogyha nem az lenne, akkor első osztályú szellemiségéről, aki öt évvel ezelőtt működött Magyarországon, ilyen közönségnek, aki ma idejött, tudnia kéne. Az avantgárd halála lényegében most válik nyílt titokká, amikor egyszerűen az avantgardista mozgástere teljesen, szinte a nullpontra leszűkül.

Ezt a problémát az avantgárdnak az a második generációja élte át a legélesebben, amelyik teljesen paradox módon ma Magyarországon valószínűleg az új művészettel jelentkezni fog. Azért paradox módon, mert egy fiatalabb generációnak kéne, és mindenhol a világon lényegében egy fiatalabb generáció jelentkezik vele. A fiatalabb generáció – mint azt a legutóbbi Stúdió-kiállítás is mutatja –, az 1960–70-es évek avantgárd leckéjét, akadémikus fokon, az iskolái elvégzése után 30 éves fővel tanulja a rossz iskolázási szisztémák miatt. Most tanulja meg azt a leckét, amit 20 éves korában egy mai művésznek abszolút tudnia kéne és leráznia már.

Tehát itt egy nagyon fura eltolódás van, és a következőkben kérem szépem én nem kívánok információt adni vagy egyáltalán beszélni arról, hogy mi van a világban, mert gyakorlatilag nem is tudom, hanem csak a magyar művészet utolsó 15 évéről, amit átéltem és tudok, és arról, hogy hogyan keletkezik ebből a 15 évből a mai magyar helyzet. Énszerintem nincs olyan, hogy egy nemzetközi áramlat, egy nemzetközi szél végigsöpör Magyarországon is, és átalakít valamit. Utólag persze valószínűleg így fog majd kinézni, utólag nagyon könnyű összehozni dolgokat, pillanatnyilag nem erről van szó. Hogy mi történik pillanatnyilag ma Magyarországon a művészetben, az lényegében azon múlik, hogy az a pár ember, aki pontosan ismeri a múltat, a művészet múltját (nagyon kevés ilyen van, aki az utóbbi 15–20 év magyar művészettörténetét átélte és tudja), milyen konzekvenciákat tud levonni, és milyen példát tud erre, van-e ereje még nekivágni egy új dolognak. Ez azért nagyon érdekes és nagyon sajátos, mert – még egyszer hangsúlyozom – az egész világon ezt az ügyet fiatalok csinálják. Magyarországon a fiatalok nem fogják megcsinálni, jó pár év telik el, míg belevágnak.
Az avantgárd halála űrt hagyott maga után. A kérdés az, hogy kialakult-e egy nemzetközileg használható modell ennek az űrnek a kitöltésére. Valószínűleg kialakult, kialakulófélben van, nem tudjuk például a stílusjegyeit. Csak a hazai fejlődés elemzésére, újraelemzésére szorítkozhatunk.

Ez, amit mondok – hogy valószínűleg, minden emberi számítás szerint az 1980-as évek új művészete abból a csapatból nő ki, amelyik viszonylag fiatalabb fejjel a magyar avantgárd vagy radikális művészet második hullámában, az 1970-es években vett részt – abból a szempontból nagyon fontos, hogy egy olyan, a hivatalos művészethez viszonyítva második vonalban levő, külön művészettörténetet, tehát nem egyedi teljesítményeket, hanem egy irányzatokon keresztüli, vonulatszerű művészettörténetet konstituál, amire – ha tényleg így történik – alig van még példa a magyar művészetben, és azt hiszem, nem kis dolog lesz, ha ez meg megtörténik.

Hogyan halt meg az avantgárd?
Egy olyan komplex jelenséget, mint ez a trend, az avantgárd halála… általában leegyszerűsítve szoktunk látni. (Egyáltalán az avantgárd szó, amit én használok, gyanús… de hát majd okosak kitalálják, hogy milyen szót kell használni, ezzel én nem érek rá szarakodni.) Mondok egy nagyon banális példát: az avantgárd az újat hajszolta, ez előbb-utóbb nyilvánvalóan kimerült, nem lehetett a végletekig… stb. Tudnánk még egy pár ilyet mondani. Egy másikat mondok, amit – istenemre legyen mondva, én találtam ki, legalábbis ebben a viszonylatban alkalmazva, és szerintem a legjobb képlet az avantgárd válságának a megértésére. Nem az avantgárd helyzete, a teljesítménye stb. került válságba, hanem az avantgardista attitűd. Az avantgardista attitűd pedig a követelés. Általában minden eddig látott művészetfajtához képest az avantgardista követelődzőbb. Maga az avantgárd program egy „követeléscsomag” volt. Ha ezt eddig el tudjuk fogadni, megyek tovább, mert itt van egy kardinális pont: eddig a követeléstípusig és követeléscsomagig nagyon sok tekintetben hasonló a helyzet a nagyvilágban és nálunk is. Itt van egy nagy különbség: Nyugaton attól múlt ki az avantgárd, hogy a követeléseket teljesítették. Minálunk – nem akarok Kelet-Európát mondani – attól múlt ki, hogy nem teljesültek. Nem hogy egy kicsi nem teljesült, hogy egyáltalán nem teljesült. Nyugaton nem egy kicsi teljesült: az egész követelés lényegében, karakterében teljesült. Ez elég nagy különbség. És ennek a következményei mások is lesznek. Hogy mind a kettő következménye az, hogy a trend vagy mozgalom vagy micsoda kimúlik előbb-utóbb, az biztos. Ez olyan banális és pofon egyszerű, hogy nyilván senki sem csodálkozik, de mégis egy olyan pont, amit hogyha végiggondolunk, nagyon sok következtetést vonhatunk le. Mivel teljesült – a nagyvilágban, nyugaton – a követelés attitűdje, maga az avantgardista attitűd vesztette el az értelmét. Mivel nem teljesültek minimális szinten sem nálunk, nem bontakozott ki, nem került próbára. Nem érte el azt az utópisztikus fokát, ahol igazán izgalmassá válik a dolog, mikor az utópia próbára kerül. Nyugaton – nagyon leegyszerűsítve – egy győzelmes aggastyán kimúlt. Minálunk – durván szólva – egy csődbe jutott szent valahova felszívódott, bár az is lehet, hogy a nagy-nagy hullája itt van valahol, mondjuk a Műcsarnokban, és ott árulják.

Remélem, hogy ez a követelés-dolog mindenkire mélyen hat, de hogy mit is értek ezen, mondok kapásból egy pár példát, Nyugaton… lássuk mi volt. Követelések – biztos mindenki rengeteget tudna, ez abszolút nem teljes, amit felsorolok először is:

Nyugaton elismerték. Magyarországon a művészeti ügyekben való minimális kompetenciáját sem ismerték el – konkrétan, név szerint – annak a pár szerencsétlennek, aki megpróbált itt valamit.
Na most kérem szépen, itten nem vádaskodásról van szó. Engem az abszolút nem érdekel, hogy kit ismertek el és kit nem, hanem ebből kell kiindulni, amikor meg akarjuk érteni, hogy ma milyen tanulságok levonására van egyáltalán lehetőség.

Mindent összevéve, nyugaton az avantgárd elérte, hogy művészeti ügyben csak az avantgárd számított. Magyarországon nem ért el semmit. Ami gyakorlatilag teljesíthetetlen volt kérem szépen, az is elérte a maximumot, amit elérhet: az avantgárd utópiái az emberiség szent utópiáinak a legmagasabb polcára odakerültek.
Hogyan halt meg a magyar avantgárd attól, hogy követelései nem teljesültek?
Ez a kérdés nagyon aktuális. Az előző nagyon világos, azt el lehet slágvortokban intézni, mert úgyse nagyon sokat tudunk róla, azt ilyen zsurnalisztikai szinten tárgyaljuk? döglődik nyugaton az avantgárd, jön valami más… ez nagyon hihető, és rendben van így. Magyarországon pillanatnyilag úgy néz ki kérem szépen, hogy az avantgárd, az avantgardista szellem, az avantgardista trükkök a képzőművészetben végre nyitott kapukat döngetnek, illetve sétálnak be a nyitott kapukon, általában tessék mondjuk a Műcsarnok kiállításait megnézni, vagy különösen jó példa a Stúdió-kiállítás. Itt azt kell jól megérteni – egyfajta érzékenység kell hozzá –, hogy kérem szépen, nagyon nagy különbség van a követelés attitűdje és a felkínálkozás attitűdje, a szolgálatkész, bocsánatkérő mosollyal előadott 15 éves biztos trükk esete közt. Az, ami ma hivatalos programként bevonul, nem követelés, semmilyen követelésprogrammal nem rendelkezik, szerény kérés, hogy ezért, azért vagy amazért a felajánlott produkcióért számon tartsanak. Egyértelmű áruajánlatokat, árukaraktereket vonultatnak föl…, de miért pont az avantgárdét?

Kérem szépen, egyszerű.
A magyar avantgárd gyakorlati csődje – furcsa vagy nem furcsa módon, de tulajdonképpen kézenfekvő módon egy erkölcsi tőke felhalmozódását eredményezte. Ezt az erkölcsi tőkét élik fel ma a fiatalok. Erre az erkölcsi tőkére apellálva, rájátszva, ennek az auráját próbálják felcsillantani akkor, amikor egy az avantgárdból merített formakincset alkalmaznak kisstílű árukollekcióra.

Vegyünk kérem egy drasztikus példát ennek a megértésére. A példa talán nem is szükséges, de magát az esetet talán jó felidézni. És hát a példának nincs meg az ellenpéldája, de könnyen el tudjuk képzelni.
Az 1960-as években valamikor a Műcsarnokban valamilyen nagy kiállításra, kollektív kiállításra beadás volt, a Szentjóby odament, akinek ugye semmi köze nem volt az egészhez, leült ott egy asztalhoz az előtérben – ott hátul van a beadás –, volt nála egy golyóstoll vagy filctoll és volt nála géppapír, firkált egyet, vitte, beadta, megint firkált egyet, vitte beadta… és hát ott jöttek a művészek a képeikkel, a kompozícióikkal – hát az még úgy rendesen a szocialista realizmusnak egy kicsit szögletesített formája volt. Domanovszky, Fónyi meg ezeknek ugye a fénykorszaka –, s az volt benne a gyönyörű, hogy sehova nem helyezhető nonszensz volt, senki sem mondta azt, hogy aha, neoavantgardista akció… hanem egy gyönyörű szőke szörnyeteg itt valami olyan hülyeséget csinál, hogy bárcsak ne lennék itt, hogy adjam be gyorsan, mi ez, vagy mért nem hívnak rendőrt… Kérem szépen ez a… én sem mondom, hogy akció… hanem ez a kulturális közeg baszogatásának a próbálkozása, ez nem stílusérzékből, nem a művészet aktualitásának, aktuális problémáinak a nem tudom én mijéből, egyszerűen indulatból, spontán emberi indulatból fakadt, illetve talán nem jól mondom, hogy nem stílusérzékből, mert valahol őrült jó stílusérzékkel volt ez megcsinálva. Én nem voltam ott, én nem láttam, nem tudom egyáltalán, ki volt ott, biztos egy haverját azért elvitte, hogy jót röhögjenek… dokumentáció nem készült róla. Annyira klasszikusan szép akció… megismételhető ez? Hát minden további nélkül megismételhető.

Intelligens fiatalember, Barabás Marci vagy nem tudom én kicsoda elmegy, mikor beadás van a Műcsarnokban, visz magával valami nagyon jó papírt, nagyon jó filctollakat – amit biztos most kapott valahonnan –, és két-három fotóst, aki az egészet diában is, színesben is és eléggé lerontható minőségű fekete-fehérben is megörökíti, beadja a dolgokat, be is veszik, ki is állítják, szöveget is ír hozzá, azt is kiállítják, plusz még a fotókat is kiállítják róla, az egész egy komplex mű, egy akció vagy mit tudom én micsoda, plusz még esetleg a kritika hajlandó fel is háborodni egy kicsit. Mert itt a múltkor elhangzott ugye az, hogy én itten megjegyzéseket tettem a Stúdió-kiállításra; és hogy ez nem csak egyszerűen egy ilyen féltékenység, hogy egy ilyen idősebb szivar, akinek nem sikerült… és most jönnek ilyen srácok, akiknek sikerül, és hát persze bassza az ember csőrét, hogy ez mostan mért van így…

Kérem szépen, a nyugati avantgárd sorsa és a mi avantgárdunk sorsa közti különbség az, hogy a teljesülés leállítja, befejezi és végső soron kibontakozott formájában, intézményesített formájában konzerválja az egész ügyet, elkerülhetetlenül konzerválja azt, amit tulajdonképpen nem is lenne szabad… A nem-teljesülés viszont egy egész korai fázisában konzerválja, blokkolja le, hibernálja az ügyet. Kérem szépen, ez az, amit nekem ilyen elhúzott pofával szoktak mondani évek óta, hogy igen, ez a magyar avantgárd, ez csak annak köszönheti tulajdonképpen a létét, hogy üldözik. Ugye? Mert hogyha itten nem lenne az, hogy nem szabad kiállítani, akkor ki a fene törődne már vele.

Ha hulla, hulla, Mért érdekel ez minket? Kérem szépen, hatalmas különbség van. Nyugaton egy kezdődő spontán radikalizmustól egy konkrét kísérletekben végződő, feloldódó utópizmusig ívelt az avantgárd útja, Nálunk elrekedt a radikalizmusnál.

Miért rekedt el nálunk a radikalizmusnál az avantgárd? Azért, mert nyugaton intézményekkel találta magát elsősorban szembe az avantgárd. Intézményekkel, amelyekkel elkezdett kísérletezni. Magyarországon hivatalokkal találta magát szembe, és ez nagyon nagy különbség. Magyarországon csődöt mondott a hivatalokkal szemben, és ebben a csődben konzerválódott erkölcsileg. Most egy gyönyörű helyzet állt elő – megint visszautalok a Stúdió-kiállításra és hasonlókra –, mert ezt az erkölcsileg konzerválódott hullát most készül elfogyasztani ünnepélyesen a hivatal, a szabadság nevében, méghozzá – ha megvakarjuk – a saját szabadsága nevében… Hogy mire jó ez az egész? Arra, hogy a hatalom megpecsételje az avantgárd végét.

Van egy hulla. Egy régi hulla, aki már egész biztos, hogy meghalt. Előveszik a hűtőszekrényből, és ünnepélyesen megeszik a szabadság nevében… nem háborodok föl, és még azt is tudom, hogy amit mondok, az ugye túlzás, inkább a kimondás, a túlzás élvezete, talán a túlzás jogának az élvezete mondatja ki velem…

Tehát egy küzdelem eldőlt. Nézzük, mit vesztett az avantgárd, s mit vesztett a hatalom.
Az avantgárd mindent elvesztett. A hatalom megfosztotta terétől is és idejétől is. Hogy mennyire kardinális az, hogy egy művész a XX. században az idejével nem rendelkezik, a nyilvánosságra lépés idejével nem rendelkezik, és hogy ez tökéletesen megfosztja a lététől, amiről a múltkor szó volt… ebbe nem akarok most belebocsátkozni. A hatalom nagyon egyszerű brutális eszközökkel megfosztotta terétől és idejétől ezt a művészetet, ami által gyakorlatilag ez a művészet nem létezik, nem létezett – mert nem kapott nyilvánosságot –, és hatását nem tudta kifejteni, és azok a körülmények, melyek között a hatását kifejthette volna, nem reprodukálhatók. Soha az életben se a Beke, se más nem fogja rendesen tudni elmagyarázni, hogy egyik vagy másik teljesítmény miért volt nagy, vagy mért nem volt nagy abban a légkörben, ahol ez és ez, és így és így volt. Mind csak kezdeti, nagyon erőteljes, nagyon nagyszerű kezdeti mozzanatok – főleg az 1960-as években –, amelyek nem bontakoztak ki, nem hozták meg, nem hozták létre elsöprően újító nagy műveiket… Megértettük ugye? Most már menjünk tovább… Kérem szépen, nem olyan egyszerű ez. Mert ha egyszer ez így van, akkor a legelemibb tanulság ebből az… van egy elemi tanulság: ennek többet nem szabad bekövetkeznie. Magyarországon ekkora áldozattal és ekkora energiákkal olyan művészetet, ami elveszésre van szánva, eleve halálra van ítélve, ne csináljunk. Ez a legalapvetőbb, legdöntőbb konzekvencia. És ez például egy olyan pont, egy olyan összefüggés, amit csak ez a középgeneráció tud például meglátni, aki a saját bőrén érezte ezt a csődöt.

Mi volt a hatalom haszna ebből a dologból? Hát, elintézhető nagyon egyszerűen, ha azt mondjuk, hogy a hatalom szempontjából egy világfelforgató kaotikus ügy volt, a hatalom ilyennek látta s ellenezte.
Jó. Ez nem igaz. Sokkal bonyolultabb volt ez a bizonyos csomag, és volt ebben a csomagban egy olyan adag, ami mai szemmel nézve egészen elképesztő… Azt mondom, hogy az eredeti avantgárd az heroikus, optimista és pedagógiai célzatú szellemi mozgalom volt…

http://www.artpool.hu
Közbeszólás: …bolsevik…
B. Á.: Ja, hát mondjuk ezt azért így nem mondanám, ezt te tudod… Én nem akarok most ebbe belebonyolódni, mert ez a lábamra tekeredik, nekem tovább kell gondolni, nem fog egy megjegyzés eltéríteni…
Tehát én ezt nem mondanám ebben a formában, hogy bolsevik… még hogyha nagyon frappáns is és nagyon vonzó… van egy ilyen oldala is, de általánosságban nem… hanem ez a heroikus, ez az optimista, a változásban, a jövőben való hit, az, hogy tenni kell valamit, hogy a szabadság meghozza a megváltást és hogy szabadulj fel, ember… az egész annyira remek és annyira pozitív, és annyira a felvilágosodás kori racionalizmus… az egész racionalisztikus, ilyen racionális vak hit – hát ebben mondjuk van egy adag bolsevik elem – …és ez a lényeg, hogy a hatalom minálunk, Kelet-Európában ezeket a karakterjegyeket magának vindikálja… Ja. Magának vindikálja, eddig sincsen semmi baj… miért nem mondja erre a hatalom: jól van, öcsi, te az én emberem vagy. Nem tudtam, gyere ide a keblemre, bruder. Azért nem mondja, ez egy nagyon sajátos örökség… Kérem szépen a hatalom, nem is tudom milyen hatalom, de ez az egész modern hatalom, ez eredetileg modernista, talán még a reneszánsz utópiáiból eredően, egészen a XX. századi szovjet hatalomig… de kérem szépen, ez a hatalom a felnőtté válása során egy traumát élt át… és elfojtotta modernizmusát, hatalmi tudatalattijába szorította, elzárta… és bizony az ilyesmi gonoszul működik, ezt tudjuk. Kérem szépen, mi történt? A modernista, racionalista képzelet helyét egy primitív mágiával analóg képzeletvilág foglalta el. Csak egy pár elemre gondolok, például emberáldozat… szakrális jellegű emberáldozat… Na most kérem szépen, miközben ez az egész gyötri a nyomorultat, belső konfliktusokat okoz, aminek akár hatalmi harc is lehet a neve, az egészet – mint minden tudatalatti dolgot – rettenetes titok jellege őrzi. Gyötri elfojtott modernista intellektusa, az intellektusát fojtotta el… Annál is inkább gyötri – és ez az igazán sötét ügy –, mert nem a fejlődés normális menetében történt ez a mindenképp keserves elfojtás. Nem a primitív mágikus elemet fojtotta el az intellektuális javára, hanem fordítva, az intellektuális húzta a rövidebbet. Jó, hát ezen lehet gondolkodni, és rá lehet mondani, hogy el van nagyolva, és olvastunk már ilyesmit is… Lehet, hogy itt nem egyszerűen erről a fajta elfojtásról van szó, hanem valamiféle tartalékképzésről a hatalom részéről. Amennyiben ez történt volna, egészen elképesztő történelmi éleslátás esete forogna fenn… és hogyha már ez így szóba került, még az sem lehetetlen egészen, hogy az avantgárddal kapcsolatban is tulajdonképpen egy valamifajta tartalékképzés-jellegű, teljesen rossz, félreértett és lehetetlen titkos elképzelések is voltak forgalomban, mindez azonban nem változtat a törvényen.
A lényeg az, hogy a hatalom egy olyan mozgalmat ölt meg, amelynek a zászlójára a saját jelszavai voltak írva… valószínűleg igaza volt ebben… a hatalom akkori keretei közepette ez a mozgalom kibontakozni semmiképpen nem tudott…
Az avantgárd igaz története.
Nálunk két irányzat volt, egy purista és egy szatirikus. A puristák a konstruktivista hagyományt követték, a szatirikusok pedig egy ilyen dadaista, szürrealista, fluxus hagyományt. A puristák, a purista szárny hamar kezdte kitapintani a hatalommal tudat alatt érintkező pontokat, és hovatovább eléggé zökkenőmentesen sikerült integrálódnia… többre számított, azt hitte, hogy hatalomra kerül… egy akolba került. A szatirikus szárny szenvedte végig a dolgot, nem integrálódott, lényegében ez a szatirikus szárny – sejtjük, hogy kire gondolok, a nagy szatirikusainkra: Erdély Miklósra, Szentjóbyra, Jovánovicsra, Konkolyra… –, szóval a szatirikus szárny végigszenvedte a dolgot a periférián, és az ő sorsa drámaivá vált…

Én a magam használatára – és mindenkinek tudom javasolni ezt – három generációt különböztetek meg. Az első az 1960-as években indult generáció, ez az Erdély, Szentjóby, Jovánovics, Konkoly, és a másik oldalon Keserű, Bak Imre és így tovább. Nagy felszabadulás, és a felszabadulás, a szabadság érzéséből, a lehetőség, az űr érzéséből rendkívüli kulturális energiák szabadultak föl. Kérem szépen, ez egy nagyon sajátos fogalom, ezt nem én találtam ki, ez egy tipikus amerikai fogalom: a kulturális energiák felszabadulása. Ezt állandóan használják, és ez nagyon megragadott engem, és ezt nagyon jól érzem, hogy micsoda, hogy egy helyzetben… van egy űr, megpillantunk a kulisszák közt egy rést, ahol van valami, oda be lehet nyomulni, és egyszer csak robban láncreakcióként nagyon sok ember… Ez minálunk ismeretlen fogalom a kulturális energia, pláne a robbanás. Úgy általában a magyar művészetre az a jellemző, hogy fáradt, fáradt-szomorú, mindig is az volt… Tehát első generáció: periférikus és heroikus mozgalom, abszolút spontán megnyilatkozások, nagyon nagy reményekkel és nagy optimizmussal, amiből legkiválóbbjaik furcsa mód mind a mai napig meg tudtak valamit őrizni… hát Erdély Miklós ijesztő optimizmusára tudok csak hivatkozni.

Második generációnak nevezem azt, akik lényegében az 1970-es években kapcsolódtak bele abba, amit az 1960-as években elkezdtek már a Szentjóbyék. Szóval nem űrbe léptek bele, hanem eleve bizonyos tanulságokkal léptek be, és ők választottak. A második generáció lényegében egy etikai választást hozott. Láthatta, hogy egy tragikus, vesztett, reménytelen ügy mellé áll, de kihúzták magukat, és azt mondták: megéri nekem ez a játék. Ez a generáció hajlamos egy finom rezignációra, ennek következtében ez eleve egy elég kemény belső konfliktussal induló csapat, amelyikben – miközben dolgozik abban az irányban tovább, ami az avantgárd csomagjában adott volt – már él az avantgárd belső kritikája, egy nagyon leterhelt belső szituációban, amit az 1970-es éveknek a második felére egy meglehetősen passzív, egy ilyen belső patthelyzetben alakított ki. Ez a helyzet, ez az etikai helyzet az oka annak, hogy Magyarországon ennyire spekulatív művészet jött létre, egy reflektív, egy önmagára reflektáló… Tehát ebből a szempontból az avantgárd egy sorsszerep. Nagyon fura dolog egy sorsszerepet, egy bizonyos szempontból kész szerepet felvállalni.

Az az érdekes, hogy az 1970-es évek nyugati művészetére nagyon jellemző szintén ez a spekulativitás és egy önreflektivitás. Lehet, hogy valami ebből a levegőben volt. De lényegét tekintve, az igazán erős élményeket tekintve nem abból fakadt. Hát kérem szépen, lehet, hogy ebben a dologban szubjektív vagyok, itt bizonyos tekintetben magamból indultam ki, de számos más velem együtt dolgozó kollégámból is.
A harmadik generációnak érzem én azt, amelyik lényegében egy avantgárd repertoárral lép színre ma, és az avantgárdnak egy ilyen degenerált karikatúráját adja.
Ez egy nagyon általános körkép, amibe egyes személyek vagy beleillenek, vagy nem illenek bele. És itt az általánosságból elsősorban két személy emelkedik ki, nagyon erőteljesen emelkedik ki: az 1970-es évek vége felé volt egy nagyon erőteljes mozzanat, a Hajas és a Najmányi kibontakozása. A Hajas és a Najmányi, na meg a Molnár Gergely működésében én nagyon sok közös vonást látok, és nagyon sarkalatosnak érzem. Miért? Nagyon össze fogom őket csapni. Kérem szépen azért, mert ebben a helyzetben, amikor világossá vált egyre inkább, hogy az egész avantgárd csomag keresztülvihetetlen, csődöt mond a hatalom ellenállásán, az integrálódás erkölcsi vagy gyakorlati lehetetlenségén, ez a három művész megkísérelte a lehetetlent, még egy dobás volt, egy végső dobás a hatalommal szemben: egész egyszerűen nem elzárkózni tőle, nem tárgyalni vele, nem partnerként, nem alattvalóként lépni fel, nem ellenségként lépni fel, hanem egész egyszerűen hatalomként lépni fel. Számomra az a lenyűgöző ennek a két művésznek az elképesztően energikus produkciójában, hogy képesek voltak ezt el is hitetni és meg is ijeszteni a hatalmat; huh, itt van egy mumus, huh. Nagyon magával ragadó ügy volt, borzasztó nagy árat fizetett mind a kettő érte, teljesen mellékes az a vonatkozás, hogy mindkettőnek ilyen fasizoid karaktere volt, teljesen mellékes, a lényeg az, hogy… illetve nem mellékes, mert világos, hogy ez az ellenhatalom, ez a privát hatalom belevitte őket teljesen egy fasizoid vonalba. Teljesen mellékes az, hogy kapcsolódik, hogy micsoda áthallások vannak a nemzetközi terrorizmus szelleme és a nyugati avantgárd szellemi összefüggései közt és a Hajasék föllépése közt. Teljesen mellékes, a lényeg az, hogy a Hajasék föllépése egy a hatalommal való konfliktusában megrekedt csapat legnagyszerűbb kitörési kísérlete volt, ami lényegében sikerült. Mert az az érzésem, az ő teljesítményük a legvégsőbb, a legmaradandóbb. Az ő munkáik azok, amik esetleg olyan erejűek lesznek, hogy valamikor különösebb magyarázat és kommentár nélkül olvashatóak lesznek és élvezhetőek.

Akár tetszik ez most nektek, akár nem, a Hajasék után, a Hajas és a Najmányiék után bizonyos értelemben az ittmaradtak lehetőségei beszűkültek. Egyrészt az világossá vált, hogy ez a pálya ez nem alternatíva. Még csak nem is intellektuális alternatíva, hanem egyszerűen csak csúcsteljesítmények. Énszerintem lehet más véleményen lenni, többé-kevésbé tudatosan vagy nem tudatosan volt egy ilyen kérdés, hogy mit lehet csinálni a Hajasék után. Ugyanis a Hajasék kihúzták a talajt az alól az erkölcsi tőkét felhalmozó passzív rezisztencia alól, amire ráállt az 1970-es évek vége felé a csapat. Ebben azért van valami. Nem tök hülyeség… Kihúzták a talajt. És ezzel együtt volt az, hogy ez a harmadik generáció gátlástalanul kezdte felhabzsolni… a Mozgó Világban megjelent az avantgárd csúcsa… Én most kimondottan nem hivatkozok friss impulzusokra és a külső információkra. A Hajasékig úgy látszott, bizonyos értelemben, hogy csak ki kell tartani. Utánuk a passzív ellenállás erkölcsi értéke kétségbeejtően zuhanni kezdett. Egy erkölcsi válság kezdődött meg, amely tart ma is, és ez a folyamat nem más, mint az avantgárd erkölcsi normáinak, ennek a bizonyos erkölcsi tőkének – az egyetlen érték-valaminek, amit az avantgárdnak sikerült realizálni – a lebomlása az avantgárdon belül. A lebomlás eredményeként jött létre az az űr, jön létre vagy jött létre, amiben reménykedtünk, hogy egy szabad mozdulatot tehetünk.

Röviden átnézném, hogy milyen lehetőségek merültek föl.
Az avantgárd erkölcsi válságát úgy végigélni, vagyis védekezni ellene, hogy az avantgárd paródiáját nyújtjuk, tehát egy tudatos paródiáját… Kényes kérdés, mert mondjuk elsősorban itt a szatirikus műfaj… de hát mindegy, szóval a paródia paródiáját… elég nehéz. Szerintem ezt csinálják remekül a Böröczék és bizonyos szempontból a Zuzu és a Jánoska.

A másik lehetőségre, ami kirajzolódott, nem tudnék ilyen plasztikus példákat hozni, legfeljebb egyet. Felmerült annak a lehetősége, hogy az avantgárdban meglevő zsurnalisztikai karaktert, ami mindvégig jellemző volt: egyfajta versenyszellem, egy újdonság, egy frissesség, egy közvetlenség, egy információéhség stb. – ezt direktbe fordítani, újságot csinálni, művészeti újságot csinálni… nem is föltétlenül azzal a hagyományos címkével, hogy újság mint művészet, művészet mint újság… jó újságot csinálni, jó művészeti újságot csinálni, ami megáll magában a lábán…http://www.artpool.hu

A harmadik kérem szépen pedig a festészet lehetősége, illetve hát a képzőművészet lehetősége. Miért a képzőművészet? Egyszerűen azért, mert evidens. Még mindig van valami evidens a festészetben, méghozzá egyetlenegy formájában, hogyha van saját tere. Van saját nyilvánossága. Van valamilyen nyilvánossága, amiben szabadon mozog. Tehát nem kell várnia arra, hogy két év múlva sorra kerüljön valami kiállítóhelyiségben, vagy nem kell vidéki kultúrházak mellékhelyiségeiben bemutatni… Valószínűleg tehát azért a festészet, mert a festmény még mindig korunk par excellence műtárgya. Festmény és galéria, ez a két fogalom összetartozik. Mert azt mondjuk grafika – mappa, szobor – tér, nyílt tér, objekt – kontextus, festmény – galéria. Kérem szépen – ez most egy nemzetközi vonatkozás énszerintem – a követelés-kurzus csődje után meg kell próbálni elfogadni. Tulajdonképpen ma, mindenhol a világon az elfogadás kísérletei folynak. Először is a galériát kell elfogadni. Az az avantgardista követeléscsomag, ami az intézmény ellen irányult, nyugaton először is a galéria ellen irányult. Ez nekünk baromi furcsa, mert hát mi boldogok lennénk, örülnénk, mint majom a farkának, hogyha lennének galériák… Amerikában, én elsősorban mondjuk a New York-i festészetről beszélek, a legalapvetőbb mozzanat, amikor az intézményekhez való új viszonyról van szó az, hogy a festő elfogadja a galériát. Elfogadja a mű áru mivoltát, a galériás munkájának a magasrendűségét, az egyenrangúságát, partneri mivoltát, a személyes felelősséget vállaló galériást. Nem a művészettörténész, nem az ideológus, hanem a galériás csinálja a művészetet.

Esztétikailag vagy technikailag pedig a festészet mellett egy nagyon egyszerű és energikus érv szól: az 1970-es évek művészete roppant közvetett volt, és a közvetettség egyfajta fakóságot hozott magával. Ezután van egy képéhség, amelyik a spontán gesztust és a legélményszerűbb elemet, a szint ünnepelni tudja.

Milyen festészetről van szó?
Kérem szépen, valahogy úgy néz ki a helyzet, hogy New Yorkban ma mindenki fest, még a házmesterek is – ahogy annak idején mondták ezt Párizsban – mert úgy érzik, hogy minden bejöhet, minden lehetséges, nincs program, nincs csomag. Ezért is halad lassan az információ. Ha van jelszó, kísértet járja be Európát, meg a világot. Ha nincs jelszó, lassabban megy a dolog. Például egy nemzetközi new wave kalligráfia ismert, valahol ehhez a mozgáshoz, ehhez a trendhez tartozik, de azt hiszem, nem olyan lényeges, egy kedves csecsebecse. Egy nagyon fontos vonatkozást emelnék ki a nemzetközi információhalmazból, azt, hogy egy helyi, nemzeti karakter, egy saját történet iránti éhség, igény nagyon erősen előtérbe került. Van itt német festészet, olasz festészet, brazil festészet. Amerikán belül is New York-i, kaliforniai és így tovább. Szó sincs regresszióról. Ami most a világban történik, az valószínűleg egy igazi nagy kulturális energiarobbanás. Az a helyzet, hogy egyszerűen nincs mit koppintani. Hogyha az identifikáció kérdése kerül előtérbe, nincs mit koppintani. Sok jel mutatott arra, hogy szatirikus, popisztikus szemlélet – Warhol – felé sodródunk újra. Nekem az a véleményem, hogy fenn kell tartani az idealizmushoz való jogot – Budapest nem New York – az avantgárd etika válsága, kiábrándultsága iránt. Az inverz etikai világkép – csúcspontja mondjuk a terrorizmus etikája – ellenreakciója egy „pénz beszél, kutya ugat” szintre leegyszerűsített művészetképlet.

Azzal tisztában vagyok, hogy még nincs itt sem az ideje, sem a helye egy valóban keresztényi művészet propagálásának, melyben újra világosan elválik a jó és a rossz, az áldott és a gonosz, mely újra nagyszabású és örökérvényű drámaként jeleníti meg az emberi létet. Bocsássátok meg nekem ezt a hangot, de ezt szeretném felolvasni. Ebben a drámában fekete mezben a sátán erőit jelenítené meg a hatalom. Az emberi lélek sátáni oldala, a bűnök forrása, a mérges virágok mezeje. Az erőszak, a halál, a képmutatás, a hazugság, az eltorzulás, a tehetetlenség, a rosszindulat, a gyűlölet, a kisemmizettség, az egymás megnyomorítása, a méltánytalan élet, a csábítás, a bűn, a szégyen, a megoldhatatlanság, az élet tragikus oldalának oka és formája a hatalom. A hatalomhoz való viszony az emberi lét alapkonfliktusa, melyből alig van esély győzelmesen kikerülni. Elvileg nem lehetetlen, de gyakorlatilag szinte megoldhatatlan próbatétel egy aktív élet során elválasztani jót és rosszat. Nincs értelme így kiélezni a dolgokat. Az antikrisztus háborút akar, kicsiben és nagyban. Az avantgárd inverz etikája saját otthonában akarta lehetetlen helyzetbe hozni a legyőzhetetlen sátánt. Reménytelen kísérlet volt. Semmi mást nem kell észrevenni, mint azt, hogy béke van. Pofonegyszerű az egész. A sátán mindenkit megront a hatalmon keresztül, csak az antikrisztus áll ellent, és háborút akar. De hiába minden gonoszsága, béke van, és a béke el fogja söpörni a világot.
Köszönöm szépen a figyelmüket.