JEGYZETEK_01 _02 _03 _04

Amennyiben az emberi gondolkodás a fizikai világ szerkezetét tükrözi, állíthatjuk-e, hogy a világ az egyértelmű ráció megnyilvánulása? Racionálison az „észérveknek megfelelőt” értem, ezért kérdésemet úgy is feltehetném: racionális-e a minket körülvevő világ, és ha igen, milyen mértékben? Én magam is a világ racionalitásáról – vagy éppen irracionalitásáról – próbálok fogalmakat alkotni, és azokat értelmezni, rendszerezni saját korlátozott eszközeimmel.

Tevékenységem lényegét leginkább a látvány elsődlegességétől való elvonatkoztatásban, illetve közösségteremtő szerepében látom. Táblaképeim visszavonhatatlan nyomokat hagynak maguk mögött, saját törvényeket alkotnak, és képesek reprezentálni egyfajta fiktív jövőt. Ennek a jövőnek bárki aktív részesévé válhat, hiszen a látvány önmagában véve képes a már megismert, a szocializáció során elsajátított viszonyulási kényszert a befogadóban felszínre hozni, majd valamilyen reakciót elindítva egyfajta „viszony” kialakítására késztetni, mely számomra indifferens módon lehet pozitív vagy negatív – munkáim szerepe, hogy katalizátorként szolgálva elindítsák magát a folyamatot anélkül, hogy a befogadó számára megkerülhetetlen direktívákat adnának. Az emberi gondolkodás folyamatai az emberi agyhoz kötődnek, az agyműködés pedig függ a fizika törvényeitől, és az általunk ismert fizikai világ természetétől is. Amit mi józan észnek nevezünk, mélyen az emberi pszichébe ágyazott gondolatminták terméke, feltehetően, mert bizonyos segítséget nyújtanak a különböző hétköznapi szituációkban. Ezeken az ismereteken túlmutató emberi gondolkodásra alapozok akkor, amikor jól ismert ikonokat más környezetbe helyezve próbálom a nézőt tanult gondolkodásmódjától eltéríteni.

Nem létezik számomra hagyományos értelemben vett zártság és egység, nem létezik a konvenciók által biztosan határolt szépség mítosza, csupán a cselekvés folytatólagos, minduntalan vágya. A képalkotási folyamat sem lineáris egységű és kronológ: képeimet folyamatosan építem, majd tudatosan rombolom, így azok túlszínezett, sőt gyakran „színnel szennyezett” felületeknek tűnnek, a felületek egymásra épülésében minden szint más és más hangulatot örökít meg, sokkal inkább jelek, szimbólumok, hangulatok időfüggetlen mixtúrái. A befogadói percepció késleltetése számomra elsődleges feladat, ehhez szervesen hozzájárul a felületek aktív egymásra rakódása, kódolása, illetve folytatólagos felülírása: a jelen ezáltal a múltba enyészik, s mindeközben megszületik a jövő, mely prezentálja számomra a „jelenlevés” állapotát.

Ha feltesszük, hogy a világ racionális, rendezettnek is kell tartanunk. Az események többé nem önkényesek: valamiképpen össze kell, hogy függjenek egymással. Az eseményeknek ez az összekapcsolódása kelti bennünk az ok-okozatiság képzetét. Az egymással oksági viszonyban álló események változatlan együttállása oly ismerős jelenség, hogy hajlamosak vagyunk oksági „erőt” tulajdonítani maguknak az anyagi tárgyaknak is. Ez egyfajta determinizmust hordoz magában, mely kimondatlanul azt is feltételezi, hogy a világ állapota egy adott pillanatban elegendő egy későbbi időpillanatban való meghatározásához. És mivel ez a későbbi állapot újabb állapotokat határoz meg, egészen a végtelenségig, minden, ami valaha is történik a Világegyetemmel teljes egészében a jelen állapot folyománya.

Végül is, ha sikerülne megtalálnunk a teljes és egyesített „elméletet”, akkor idővel talán a legfontosabb gondolatokat is érthetővé tehetnénk mindeki számára, hogy a művészet ne maradhasson kevesek magánügye. Akkor pedig mi mindannyian tudósok, művészek és hétköznapi emberek együtt boncolgathatnánk: miért is létezünk mi és a Világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lenne, ha ezekre a kérdésekre együtt választ találnánk, mert akkor talán megismerhetnénk Isten gondolatait.