Préselt utcán ösztönös borzongással operáló szem-modulok
Előnyös cserét ajánlok Önöknek; kérem felejtsék el, amit a street artról, public artról, graffitiről tudnak, mert e képekhez közelebb áll néhány olyan kifejezés, melyeket Gyarmati Zsolt szövegeiben találtam: „préselt ösztönök”, „utcai operációs modulok”, „szemborzongás”.
A művek, melyekből az Artpool P60-ban e különleges tér létrejött nem táblaképek, noha vászon alapra készültek és nem pannók, bár ez utóbbiakhoz hasonlóan laza kapcsolatban állnak a fallal. Egyik legfontosabb jellemzőjük, hogy ebben a formában csak itt és most láthatók, ezért az együttes installáció-jellegű.
A munkákat technikailag ecsettel vagy sprayjel felvitt, esetleg csurgatott olaj-, akril- és zománcfesték, továbbá digitális nyomatok és matricák használata jellemzi. A többrétegűség azonban nem jelent kollázsszerű sokféleséget, inkább azokra a „kommunikációs felületekre” emlékeztet, melyek az „utcai aktivitás” nyomán szinte naponta felülíródnak. A folyamat Gyarmati Zsoltnál persze tudatos; a véletlennek inkább csak az utolsó simításként feltett lakk-lazúrnál van esélye, mely a felszínt itt-ott átitatva teszi láthatóvá az eredetileg eltűnésre ítélt mélyebb rétegeket.
A lakk steril csillogással gyalulja le a faktúra egyenetlenségeit és több helyen tükörré változtatja a felületeket, melyekben így a néző homályos figurája is megjelenhet. Tükröződő tekintetünk mellett olykor szemeket is láthatunk, vagyis a képeken egyszerre jelenik meg az, amit birtokba veszünk és az, amivel birtokoljuk a világot; egy illúzió, hogy az érzékelés-észlelés-értelmezés egy időben, egyszerre történhet, rétegszerűen egymásra torlódhat. Ennél azonban fontosabb kérdés most, hogy a szem mennyire maradhat élő, ha kikerül az arcból? Hogyan reagálunk, ha lassan elveszti antropomorf jellegét és már-már díszítőelemmé válik?- Vagy szövegbuborékká egy képregény-kockában?
A képregény műfaja valóban nem áll messze Gyarmati Zsolt képi világától – ezt a hatást erősíti az együttesek tagolása – ugyanakkor ahogy ezekből a „buborékokból” hiányzik a szöveg, úgy nélkülözik a képsorozatok a narratívát (a művész szándéka szerint). Ez összefüggésben lehet azzal, hogy a megjelenített világ a fogyasztói társadalom, ahol minden a szükséglet megjelenésére és kielégítésére fókuszál. Mivel e pólusok közötti mozgás egyre csökken, az idő összezsugorodik, egyre kevésbé strukturálható; minden különálló pontként lebeg a végtelenben, nincs szükség az elbeszélés dolgokat összefűző fonal-funkciójára. Bizonyos (bár nem lineáris) képi időszerkezetek mégis megfigyelhetők, melyek a modulokban való gondolkodás hatására összefüggés-változatokat teremtenek. Az egyik a modulok „összevarrása” révén keletkezik és hosszabb-rövidebb ideig tartó társulásokat hoz létre, a másik az ismétlésre, szerialitásra épül, míg a harmadik lényege az ál-tagolás, amikor a kép egysége a részekre bontás ellenére is nyilvánvaló, a cél csupán a percepció késleltetése.
Az utcai operációs modul kifejezés a képcímekben is előfordul és akár az együttesekre értjük (ahogy a művész) akár az azokat alkotó darabokra, mindenképpen olyan akkordszerű egységeket jelöl, melyek szabadon használhatók a polifónia kialakítása érdekében, ugyanakkor további részekre bonthatók. Ilyen autonóm elemek a motívumok, formák, szimbólumok, feliratok. Ez utóbbiak stilizáltságukban, dekorativitásukban vizuális elemmé válva integrálódnak a kép szövetébe, olyannyira, hogy nyelvi jellegük másodlagos lesz. Ugyanígy változnak át és veszítik el alapvető jellegüket a szemek is, melyek formája, kidolgozási módja a japán képregényeket, rajzfilmeket idézi. A japán kultúrával való nagyobb léptékű hasonlóság a (mangákból, az extrém sportok világából és a reklámokból gyűjtött, válogatott) motívumok „átírásának”, összerakásának módja. Ennek lényege, hogy a motívumok megőrizzék eredeti jelentésüket és olvashatóak maradjanak az azokat értők számára, de a más kontextusba helyezéssel, a használat gyökeresen más, a szubkultúráétől eltérő attitűdjének eredményeként többféle (többek számára értelmezhető) jelentés(ek) hordozóivá váljanak. (A szimbólum mint „zip-fájl” kicsomagolása).
A kötött formák mögött rejtőzködő két- vagy sokértelműség és az ezzel való játék Barthes-nál Japán („a jelek birodalma”) egyik fontos jellemzője, az a szabadságfok, ahol a jelölők teljesen felszabadulnak a jelentett uralma alól, ezért aktívabbak, árnyaltabbak és gazdagabbak. Ez adja e képek fontosságát is: tágabb spektrumban képesek mozogni, kommunikálni, mint a közeg, melyből motívumai származnak.
A művekből egy az érzékek számára nyomasztóan burjánzó világ tör ránk – erre használja a művész a „préselt ösztönök” és a „szemborzongás” kifejezéseket –, melyből azért kiléphetünk valahogy. Ám ahelyett, hogy bármiféle szub-, elit-, vagy popkultúra sajátos, csak önmaga számára értelmezhető érték-fogalmába zárkóznánk biztos búvóhelyet remélve a szőnyegbombázástól, melyet a világ ránk ömlő sok(k)szerűsége okoz, tudatosíthatjuk, ami körülöttünk van, majd választhatunk, válogathatunk, feldolgozhatunk, újrahasznosíthatunk – formát, szemetet, gondolatot egyaránt.
A folyamat azonban nem egyoldalú, hanem párbeszéden alapul. A kultúra különböző rétegei közötti dialógusra az etnológiának és a néprajznak van két fogalma: a folklorizmus (ami a népművészet elemeinek a magas művészetben való használatát jelenti – erre rengeteg példa van a magyar művészet történetében) és a folklorizáció (mely azt a folyamatot jelöli, amikor a népművészet fogadja be és domesztikálja a magaskultúra elemeit). Ma azonban kevesen vállakoznának arra, hogy megmondják, kik a kultúrát hordozó rétegek, vagy hogy hol kezdődik a népművészet, a tömegkultúra. Ez az összetettség, konfúz helyzet viszont arra kényszeríthet bennünket, hogy újra és újra körüljárjuk a menedéket, melyet magunknak építettünk, észrevegyük mások fedezékeit és mérlegeljük, hogy ezek milyen viszonyban lehet(né)nek egymással. A párbeszéd kialakításában, fenntartásában e munkáknak fontos szerepe lehet.
És most visszatérnék a képeken látható szemekre. Lévinas említi azt a különleges tapasztalatot, mellyel az emberi arc és szem megfigyelésekor találkozunk: koncentrálhatunk ugyan a szem biológiai sajátosságaira, de az ütközés a másik tekintetével nem kerülhető el. Ha ezt a tapasztalatot kiterjesztjük, akkor elmondható, hogy a tőlünk elkülönülő dolgokat, azaz az alteritást nem tehetjük ontológiai vizsgálatok tárgyává, egyátalán tárggyá sem, mert minden kifejez és azonnal interakcióba lép velünk, amit nem lehet elutasítani. Ezért azt javaslom, hogy fedezzék fel e képekben a nyugtalanító burokként ránkfeszülő felszín alatt a tekintetet, azt az élő, lélegző valamit, amivel (akivel) szóba kell elegyedni – a kiállítás egésze ebből az aspektusból azt mutatja, hogy bizonyos elveszettnek, eltűntnek, vagy végérvényesen megváltozottnak hitt dolgok visszanyerhetők így.
Végül – tudva, hogy még három megnyitó vár ránk – szeretnék gratulálni a művésznek és további sok sikert kívánok munkájához.