Az ötös szám az Artpool művészeti felhasználásában leginkább a négyessel van kapcsolatban, ugyanúgy mint ahogyan korábban a négyes a hármassal, a hármas a kettessel, a kettes az egyessel és az egyes a nullával (a mindent tudó semmivel) kapcsolatos.

Az egyes a lehetséges lehetetlen, a semmi az a lehetetlen amelyben a lehetséges létezők (az elképzelhetetlen dolgok) nagy számban találhatók.

Az ember figyelme határos, minden létezőt, amelyet nem vesz figyelembe - nemlétezőnek, semminek tekint. Pedig ebben a semmiben elképzelhetetlenül több olyan valami van, ami organikus önépítő rendszerré képes szerveződni, szemben a csekély számú figyelembe vett létezővel.

A lehetségesnek nyilvánított létezők kimódolt kapcsolataik megszűntével a semmibe zuhannak, alkatrészeikre bomlanak és újrafelhasználhatóvá válnak.

Az emberi kultúrákat újrateremtő művészetek telematikus világképei a semmiből keletkeznek. A kultúra, mint hálózati lét a diskurzus örök vágyával igazolható, folytonos újrateremtése figyelmet és a változás észrevételéig fegyelmet követel. Az észrevétel a szabadság pillanata. A kulturális szabadság a hálózati létben levés, kompetencia a párbeszédre, mindenfajta nembeli alkotói állapot programja, melyben a legtávolabbi dolgok is képesek a megőrzött figyelem terében az észrevétel által önmaguktól összeszerelődni. Egyszerűbben mondva, a semmiben a dolgok megmondják mit kell tenni.

A „művészet” (a minden-művészet) amikor a semmiből lenni kezdett, a lét megismerésére és elviselésére vonatkozó cselekvésként, a gonosz erők elleni harc mágikus eszközeként működött. Ez a „minden-művészet” később kultúra, vallás, politika és tudomány lett, hogy tovább fejlődjön és/vagy elromoljon.

Az információs társadalomban a fejlődés és a romlás tendenciáinak dialektikus egyensúlyát a telematikus művészet evolúciójának programja, a művészet mágikus funkciójának újrateremtő visszanyerése teszi lehetővé.

[...] A régi és új mágia közötti különbséget a következőképpen ragadhatjuk meg: a történelem előtti mágia a „mítosz”-nak nevezett modellek ritualizálása, a jelenlegi pedig a „program”-nak nevezett modellek ritualizálása. A mítosz olyan modell, amelyet szóban terjesztenek, és szerzője - egy „isten” - a kommunikációs folyamaton kívül áll. A program viszont olyan modell, amelyet írásban adnak tovább, és szerzője - a „funkcionárius” - benne van a kommunikációs folyamatban. (Vilém Flusser)

VISSZANYERT MŰVÉSZET – AZ ÚJRAREREMTÉS ÚTJAI
(négy kiállítás az Artpool P60-ban)

A négy teljesen különböző indíttatású és kultúrájú művészben az a közös, hogy a hétköznapi használatba átkerült másodlagossá vált művészetet újra bevonják a művészet elsődleges szférájába. Műveik (műveleteik) első pillanatban tipikusan a fogyasztói társadalom attitűdjére emlékeztetnek (lásd pop art, fluxus stb.), de azt meghaladva egy új magatartásformát mutatnak: az információs társadalom "funkcionáriusáét", aki nem azt teszi, amit az "apparátus" megenged, hanem megváltoztatja a programot, miáltal új információt hoz létre (keletkeztet) kép formájában.

A négy kiállítás nagy mértékben a véletlen műve, kis mértékben tervezett.
a véletlenek története

Ryosuke Cohen (Japán) 2004 augusztus elején járt az Artpoolban és az itt készült "Fraktál Portré Projekt" dokumentumaival szerepelt már „A telematikus társadalom: művészet a negyedik dimenzióban” c. őszi kiállításunkon. Cohen azzal, hogy itt elkezdett képeit otthon befejezve a következő év elején visszaküldte a résztvevőknek, beindította azt a folyamatot, amelyből végül a kiállítás-együttes létrejött. Amikor az Artpoolban készült első munkák visszaérkeztek, már felvetődött bennem egy Cohen kiállítás ötlete, ezért sorban megkérdeztem a projekt többi magyar résztvevőjét, hogy megkapták-e ők is, és kölcsönadnák-e a róluk, velük készült darabokat. A kiállítás tervét az összes résztvevő egyetértésétől tettem függővé. A következő véletlen az volt, hogy mindenki egyetértett.

két újabb véletlen:

A Los Angelesben élő már majdnem elfeledett Bp.Szabó Gyuritól érkezett egy CD, képekkel és hanganyagokkal, valamint két könyvmunka. Komplett anyag egy kiállításhoz. Sok információ kis virtuális helyen, becsomagolva, majd kibontva és adaptálva egy valóságos térbe: az apparátus és a funkcionárius viszonyának demonstrációja. Bármi lehetséges: apró elhasznált tárgyak - amiket Gyuri jelvényeinek nevez - moziszerűen kivetítve, a zene pedig egy zajkeltő szoftver segítségével készült a tárgyakról beszélők hangjaiból. Zavarbaejtő lehetőség, az újrateremtés egyik útja.

Egy általam még nem ismert fiatal művész, Gyarmati Zsolt kiállítási meghívója a Műcsarnokba invitált, ahova nem nagyon járok, mert utána nem tudok aludni. Ez a meghívó azonban a szokásos esztétikai értékekkel szemben annyira tiszteletlen volt, hogy késztetést éreztem az ismeretlen művész megismerésére. Megismerkedtünk, kiállítás tervemmel rögtön egyetértett, azután e-mailen levelezgettünk, majd egyszer talákoztunk az Artpoolban. Nem sokára műteremében is összejöttünk és megbeszéltük, hogy a kiállítandó anyag összeállításában és a rendezésben teljes a szabadsága (vagyis a felelőssége), mert a maga dolgában ő a legilletékesebb.

Gyarmati Zsolt képépítő, installáló módszerének magyar előzményeit keresve csak archaikus példák akadnak: Tót Endre utcai akciói, Altorjai Sándor képinstallációi, vagy Erdély Miklós néhány festményére lehetne hivatkozni. A weboldalak készítése során fedeztük fel mindketten Galántai György munkáiban (munkáimban) a kapcsolódás lehetőségeit, a jelentés-szimultánban, a sokszorosításban és az újrafelhasználásban. Nagyon fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy ezek a korábban ismeretlen kapcsolatok, ugyanúgy, mint a jelen kiállítók egymásra vonatkoztatható kapcsolatai is, semmiféle oksági viszonyban nincsenek egymással. A semmiből merültek fel. Ezzel ellentétben érdekes, hogy a mangára illetve a szemre hivatkozott előzménnyekkel is alig található már rokonság. Megfigyelhető viszont a legérdekesebb és a legfontosabb, rendkívül ritka jelenség: a kor, a hely és a művész azonossága, más szóval az önazonosság ideális megjelenése. Gyarmati Zsolt ugyanis globálisan és lokálisan is értékelhető jó kapcsolatokat építő, széles spektrumú, autonóm művészetet hozott létre. Ezzel magyarázható figyelmem és kitartó igyekeztem arra a magam által kreált kulturális feladatra, hogy az Artpool internetes lehetőségeit felhasználva, Gyarmati Zsolt ideáit, minél jobban megértve, interpretáljam és integráljam a kiállítás-projektbe.

A negyedik művész Mike Bidner, az elfeledett, akinek adósai vagyunk 1989 óta (mint Galántai-Artpool) a ránk hagyományozott világméretű művészbélyeg gyűjteményéért. Bidner e történetben azért véletlen, mert a három másik művészen gondolkodva jutott eszembe, mintegy behívták negyediknek, hogy a kiállítás címét ő inspirálja. Bidner ugyanis az újságkivágásokból úgy készítette művészbélyegeit, mintha kultúrnövényeinek akarná visszanyerni az elvadult természetet.