13. Felkészíteni

A szabadság kérdése - az arra való képességé, hogy szándékos informálódásra határozzuk el magunkat - vörös fonalként, de megválaszolatlanul húzódott végig a könyv eddigi gondolatain. A „természetes”, illetve „kulturális” információtermelés közötti különbség úgyszólván „külső” nézőpontú megközelítése és fokozati különbségként való felfogása (a kultúrában gyakrabban jön létre váratlan dolog, mint a természetben) a szabadság felhígítását eredményezi: amit az ember stratégiai játékok révén ér el, azt a természet is eléri kockázva, csak jóval lassabban. A különbség „belső” nézőpontú megközelítése (a természet bamba automatizmusa és az ember lelkes alkotóereje közötti különbségként való szemlélete) a szabadság szubjektiválásához vezet. Mi ugyan szándékosan létrehozottként tekintünk információinkra, ‘magasabb’ nézőpontból azonban a ‘számítógép’- és az ‘amőba’-típusú információk között nem tehetünk különbséget a ‘szabadság’ kritériuma alapján, minthogy mindkettő előző információk szintézisének köszönheti létrejöttét. Talán kielégítőbben lehet feltenni a szabadság kérdését, ha a vaktában próbálkozó és a stratégiai jellegű komputálás közötti különbséget azon a ponton kíséreljük meg tetten érni, ahol mindkét metódus új információkat eredményez, vagyis abban a pillanatban, amikor felszínre bukkan egy új információ. Tehát nem a számítógépet és az amőbát kellene összehasonlítani, hanem a számítógép felbukkanását az amőba megjelenésével?

Első pillantásra úgy tűnik, mintha a vaktában próbálkozgató természetben ugrásszerűen bukkannának fel valószínűtlen szituációk, egyik a másikból, miközben egyre valószínűtlenebbé is válnának. Mintha a természet olyan lépcsőként működne, melynek mindegyik foka valószínűtlenebb lenne az alatta levőnél, és valószínűbb a következőnél. Az egyes szinteken rendelkezésre álló adatok véletlenszerűen új információvá komputálódnak, s azért emelkednek ki az adott lépcsőfokon, hogy megalkossák a következőt. A természetben tapasztalható előrelépés nem folytonos jellegű. Ebből adódik az a benyomásunk, hogy létezik „természettörténet”, nagyjából a következőképpen: a részecskékből származnak az egyre komplexebb atomok (az egyszerűbb atomból ugrásszerűen komplexebb keletkezik), az atomokból egyre komplexebb molekulák (az egyszerűbb molekulából ugrásszerűen összetettebb keletkezik), a molekulákból pedig egyre komplexebb organizmusok (az egyszerűbb organizmusból ugrásszerűen összetettebb keletkezik), míg végül az ember – eddigelé a grádics utolsó foka - sajátos módon képes rá, hogy megírja ezt a „természettörténetet”.

Ha azonban figyelmünket arra a pillanatra összpontosítjuk, amikor egy lépcsőfok az őt megelőzőből előbukkan, a nem folytonos haladásként felfogott „természettörténet” eltűnik a látómezőnkből. Ha például azt kérdezzük: mi történik voltaképpen a hidrogénatomban, amikor héliumatommá alakul, vagy hogy minek kell történnie valójában egy hüllővel, hogy emlőssé váljék, olyan válaszokat kapunk, amelyekben nem lesz szó sem diszkontinuus fejlődésről. Az egyes szinteken adható válaszok különbözni fognak egymástól, mégis észrevehetünk bennük valami közöset: mindegyik szinten folyamatosan olyan véletlenek esnek meg, amelyek leépítik az adott szintet. A hidrogénatom folyamatosan arrafele tendál, hogy véletlenszerűen részecskékre essen szét, a hüllő pedig arra, hogy véletlenszerű mutációk révén torzítsa saját genetikai információit. Mindegyik már elért információs szint folytonosan szétesőben van. Előfordul néhány szerfelett ritka véletlen is, amely következő információs szinthez vezet, ám miután létrejött, ez a lépcsőfok is szétmorzsolódásnak indul. A természet olyan lépcsőház, mely egészét és egyes lépcsőfokait tekintve egyaránt folyamatosan bomlik.

Erre gondolok tehát, amikor azt állítom, hogy a természet kockázik: összeroskad, entrópiává mállik. A bomlás abban az értelemben aleatórikus, hogy a romok közül mindig új információszintek türemkednek elő. Amikor ma oly szívesen nyúlunk vissza az „emergencia” fogalmához, ezt az általános romosodás háttere ellenében tesszük.

Ha ezt a „természettörténetet” a kultúratörténettel hasonlítjuk össze, vagyis az információ létrehozásának kockázós módját a stratégiaival, akkor a szándékos alkotás, a szabadság új megvilágításban fog megjelenni. A különbség többé nem a sebesség kérdéseként vetődik fel (mintha a történelem az ember felbukkanása óta felgyorsult volna), és nem is a kétféle történettel szemben fölvett álláspont kérdéseként (mintha a kultúratörténet nem lenne egyéb, mint emberi nézőpontú természettörténet), hanem irányváltoztatásként (a „természettörténet” a romlásba rohan, a kultúratörténet a romlásból indul ki). Vagyis többé nem úgy fest, mintha az ember kötelessége lenne, hogy valamiféle jobb módszerrel hozzon létre információkat, és nem is úgy, mintha az információk előállítása „természetes” tendencia lenne. Olybá tűnik, mintha a természettel szembeni elkötelezettségről lenne szó, mely elsősorban információknak a természetben elkerülhetetlen széthullása ellen, a halál és felejtés ellen irányul. Azért hozunk létre információkat, hogy ne felejtsenek el bennünket, hogy ne haljunk meg. Felvenni a harcot a halállal: ez a szabadság

Ha a kultúratörténetet összevetjük a természettörténettel, az lehet a benyomásunk, hogy mindkét esetben nem folytonos fejlődés megy végbe egy nagy, általános romhalmaz közepén. A kultúra történetében is minden információs szint szétesésnek indul, mihelyst felszínre bukkant. Alighogy létrejött például korábbi információkból a barokk, a pusztulás tüneteit máris konstatálhattuk rajta. A kultúra történetében is mindenben a mulandóságé a döntés: nemcsak az emberek halnak, s legtöbbjüket elfelejtik, széthullanak a városok is. Egészen bizonyos, hogy voltak teljes kultúrák, amelyek örökre feledésbe merültek. És mégis: a kultúratörténet tendenciájával szemben áll a „természettörténeté”. A természetben mondhatni tévedésként, előre nem látható balesetként jönnek létre új információk. (A biológia úgy tárgyalja a mutációt, mint az információátvitel hibáját.) A kultúrában is a feledésbe merülés képezi azt a balesetet, melyet eddig még nem sikerült elkerülnünk. Ezért vált az információ tudatos létrehozásának központi kérdésévé a múlhatatlanság, az emlékezet.

Ebből a szempontból a telematika olyan technikának tekinthető, mely lehetővé teszi az információk összességének egy halhatatlan emlékezetben való tárolását. A telematikussá tett dialógusokban emberi és „mesterséges” emlékezetek azért cserélnek információkat, hogy szintézissel újakat hozzanak létre belőlük, s hogy azután azokat mesterséges emlékezetekben tárolják. Következésképp nemcsak az új információkat kell óvni a feledésbe merüléstől, hanem az őket létrehozó emberi emlékezeteket is. A telematika mögött meghúzódó voltaképpeni szándék önmagunk halhatatlanná tétele. A telematika tudatosítja, hogy nemcsak információk létrehozása jelenti a szabadságot, az is hozzátartozik, hogy ezeket megóvjuk a természetes entrópiától. Azért hozunk létre, hogy ne halljunk meg.

Ez nem új felismerés. Az ember mindig is kereste az információk „múlhatatlan” hordozóba („aere perennius”) való bevésésének lehetőségét - vagy legalább olyan lassan múló anyagokba, mint a bronz és a márvány. Ez azonban hiábavaló fáradozás volt. Mert légyen bármiféle is, az összes hordozó anyagi, azaz természetes, így alá van vetve a termodinamika második fő tételének - szét kell bomlania a benne tárolt információval együtt. Csak amióta elektromágneses képeink, anyagtalan, „tiszta” információink vannak, azóta remélhetjük, hogy megszabadulhatunk a feledésbe merülés átkától. Csak most vagyunk képesek olyan emlékezetfajták előállítására, amely fölött a természetnek nincs hatalma. A telematikus társadalom az első válasz a kultúrák összességének és e kultúrák részeseinek a feledés, a halál szakadékába való, mind ez ideig elkerülhetetlen hanyatlására. És ez egy technikai válasz.

Minden információnak szét kell esnie, amennyiben materiális hordozón tároljuk. Ha ezt belátjuk, valamennyi lineáris történelmi modellről le kell mondanunk. A történelem többé nem lineáris folyamat, amelynek során az ember a természetet progresszív módon kultúrává alakítja. A tényleges helyzet a következő: az ember progresszív módon kiszakít a természetből tárgyakat, hogy információkat gyömöszöljön beléjük, tehát hogy kulturális tárgyakká alakítsa őket. Ezek azután elhasználódnak, vagyis a beléjük vésődött információk elmosódnak. Az elhasználódott kultúrtárgyakat eldobják, szemétté válnak. A még bennük levő maradék információ az entrópia hatására szétesik, s a tárgyak visszakerülnek a természetbe, ahonnan eredetileg kiszakították őket. Példaként vehetjük az állat bőrét: kiszakítják a természetből és információt tuszkolnak bele, ezáltal létrejön a „cipő” nevű kulturális tárgy. A cipő elkopik, elveszti információtartalmát, és a szemétre dobják. Ott a második fő tételnek megfelelően szétesik és amorf masszaként tér vissza a természetbe, melyből eredetileg kiszakították. Vagyis a „természet-kultúra-hulladék-természet” körforgásával van dolgunk, lineáris fejlődésről szó sincs. Mindenféle haladó historicizmussal fel kell hagynunk.

Az ördögi körrel, az információ széthullásával szembeni elkötelezettségében az ember egyre tartósabb információhordozók után nyúl, üvegpalackok helyett például műanyag palackokért. Ezáltal az ördögi kör perverz módon nem a kultúrában, nem az „emlékezetben” akad el, hanem a hulladékban, a „feledésben”. A műanyagpalackot ugyanolyan hamar eldobják, mint az üveget, de tovább tart, amíg visszatér a természetbe. A feltorlódott szemét mérgezi a környezetet, visszaszivárog a kultúrába és azzal fenyeget, hogy újrahasznosított fél-feledettekkel, giccsel árasztja el. Erre a veszélyre adott válaszként társultak mostanában a természet- és kultúratudományok mellé olyan, a hulladékokkal foglalkozó tudományok, mint az ökológia, az archeológia, a mélylélektan vagy az etimológia. E diszciplínák a félig elfeledettet akarják visszahívni az emlékezetbe, hogy ez által úrrá legyenek a hulladékon. Jellegzetesen utótörténeti probléma.

A telematika a végét fogja jelenteni ennek a ma még annyira fenyegető problémának, mivel lehetővé teszi, hogy anyagi hordozó nélkül állítsunk elő és tároljunk információkat. A nem anyagi természetű hordozók, amilyenek az elektromágneses mezők, nem esnek szét hulladékká, s a beléjük vésett információk gyakorlatilag örökké tárolhatók a „kultúra” nevű emlékezetben. A „természet-kultúra-hulladék-természet” körforgás a kultúrában fog halmozódni, nem pedig a hulladékban. Az információk tárolásának eme új lehetőségével radikálisan csökken az információtárolókként használható anyagi természetű hordozók iránti érdeklődés. Ha van egy videotékám, miért őrizgetnék a szekrényemben tíz pár cipőt? Olyan kevés tárgy birtoklására lesz majd igényem, amilyen kevésre csak lehet, hogy növelni tudjam a videokazetták tárolására szánt helyet, ama néhány tárgynak pedig a lehető leggyorsabban eldobhatónak és széteshetőnek kell lennie. Szóval ne műanyag-, hanem inkább papírpalackot! A hulladék a minimumra csökken, mégpedig a nélkülözhetetlen használati tárgyak minimumára, és nagyon gyorsan el fog bomlani a természetben. A telematika tehát felszámolja a hulladék problémáját, mert lehetővé teszi, hogy megvessünk minden anyagi természetű információhordozót.

Ugyanakkor viszont a hulladék-probléma helyét egy másik, épp oly fenyegető kérdés veszi át. Ha a „természet-kultúra-hulladék-természet” körforgás végpontját többé nem a hulladék, hanem a kultúra képezi, akkor a kultúra raktárát hatalmasra kell építenünk annak érdekében, hogy helyet csináljunk a folyamatosan áramló, anyagtalan információ-zuhatagnak. Máskülönben hulladék helyett információáradatba fogunk fulladni. Hogy miként zajlik majd a kultúra ilyesféle átépítése, az mostanra hozzávetőlegesen körvonalazódott. Először is: a kultúrába egyre kifogástalanabbul működő mesterséges emlékezeteket építenek be. Másodszor: a „felejtés” fogalmának új és módszeresen manipulálható jelentést kell kapnia. A tanulással egyenrangú és nem kevésbé szükséges információs stratégiaként kell majd kezelnünk. És harmadszor: ez az átépítés lehetővé fogja tenni, hogy a redundáns információkat (azokat, amelyeket másutt is tároltak) a specifikus emlékezetekből törölni lehessen. A redundáns és az informatív szituációkat módszeresen kell majd tudnunk megkülönböztetni. Azonban előreláthatólag e metódusok egyike sem lesz képes úrrá lenni az információk tömegén. A tőlünk még messze eső jövőben ez a bőség válik fő témává. Mert igen, eltérően a nyersanyag- és energiaforrásoktól, az információforrások kimeríthetetlenül bugyognak.

Ahhoz, hogy a telematika a kulturális keringés ilyesfajta átépítését végre tudja hajtani, először is az összes eddig papír-jellegű hordozón tárolt információt (elsősorban a képeket és a szövegeket) elektromágnesessé kell tenni. A kémiáról az elektronikára való átfordítás már folyamatban van, még ha talán nem minden érintett értesült is róla, hogy fotók, filmek és könyvek állnak a terminálra való átvándorlás előtt. Ez a technikai forradalom, melynek hála olyan kémiai hordozók, mint a nyomdafesték és az ezüstvegyületek el fognak tűnni, kétségtelenül nagy hatással lesz a képkészítésre valamint az írásra. A képkészítők és az írók kénytelenek lesznek átalakulni beképezőkké. Más szóval: minden mai technikai képet, s az összes mai szöveget is a szintetikus számítógépes képek hírnökeinek tekinthetjük. Csak ha az elektromágneses mezőre való lefordításuk már megtörtént, akkor lehet az információkat a múlhatatlan emlékezetben eltárolni, ott ismét reprodukálni és átalakítani. Csak így leszünk képesek megóvni az információkat a feledéstől, s csak így vezethetnek mindig új információk keletkezéséhez. Ily módon végül a stratégiai-dialogikus játék „tiszta” információkat állíthat szembe a természet vak kockajátékával, s halhatatlanná tehet bennünket.

Ez tehát a telematika törekvése. Kérdés, hogy e törekvést milyen stratégiával lehet érvényesíteni. Vagy: mi a különbség a természet vak kockavetése és a dialógus stratégiája, tehát az entrópia és a negentrópia, a szükségszerű véletlen és a szabadság között. Kétségtelen, hogy kockadobáskor minden információ válogatás nélkül kombinálható a másikkal, a dialógus során viszont a redundáns információk kicsapódnak. A szabadság alapvetően a redundáns és a valóban informatív elemek közötti különbségtétel és az szabad, akinek van kompetenciája az efféle megkülönböztetésre.

Mielőtt rátérnék a kompetencia kérdésére, két példát szeretnék adni. A tűzgyújtás feltalálásáról és a newtoni világképről van szó, vagyis két rendkívül valószínűtlen, előre nem látható, tehát nagyon informatív szituációról. Mi tette alkalmassá a kőkorszak emberét a tűzgyújtásra, Newtont világképének létrehozására? Úgy tűnik, mindkettő vaktában próbálkozott, akár a természet. Foglalkoztatni kezdte őket a véletlen (egy villám sújtotta fa, vagy az ágról az alvó Newtonra pottyanó alma). (A második példát illetően: si non è vero, è ben trovato.) Viszont nem véletlen, hogy e véletlenekkel kezdtek foglalkozni – valószínűtlen szituációk modelljét látták meg bennük, a véletlent vélelemmé változtatták. A kőkorszaki ember alkalmas volt arra, hogy az „égő fa” véletlenjében meglássa a „főző és ezért húsevő főemlős” modelljének rendkívül valószínűtlen szituációját, ez változtatta nagyvadakra vadászó lénnyé. Newton képes volt meglátni az alma esésében a Galilei-féle mechanika és kepleri asztronómia ötvözésének modelljét, s ezzel megalapozta a modern fizikát. Mindketten kompetensek voltak egy redundáns véletlen előre nem látható szituációvá való átalakításában. Mindketten szabadok voltak. De mégis hogyan érték el ezt a kompetenciát? Hogyan váltak szabaddá?

A telematika előtti állapotban az efféle kérdésekre hajlamosak voltunk mitizáló válaszokat adni. Voltak zsenik, akik valamiképp annak születtek. Voltak még „autorok”. Azt ugyan már akkoriban is el kellett ismernünk, hogy az öröklött információk, a zsenialitás nem elegendő olyan új információk létrehozásához, mint a „tűz” vagy a „newtoni fizika”. Newtonnak például szüksége volt a mechanika és az asztronómia örökségére ahhoz, hogy a „hulló alma” véletlenjét értékelni tudja. Mégis azt feltételeztük, hogy nem mindenkiből lehet Newton, aki csillagászatot és mechanikát tanul. A telematika jobb belátásra térít bennünket: bárkiből lehet Newton. Az efféle kompetencia eléréséhez elegendő a dialogikus játékban való részvétel. A dialogikus játék a kompetencia előkészítése: a résztvevő játékost felkészíti arra, hogy redundanciákat alakítson át információkká. Ha a telematika előtti állapotban csak kevés ember volt zseni, az attól lehet, hogy az emberek többsége nem tudott részt venni a dialógusban, nekik a dialógusokban kidolgozott információkat kellett anyagi hordozókba gyömöszölni – „dolgozniuk” kellett. A telematika és a robotok alkalmazása – mivel megszabadítja a munkavégzés szükségességétől – felszabadítja az emberiséget a „zsenialitásra”, a kompetenciára, arra, hogy a redundánsat információvá alakítsa. A robottechnika kínálja a szükséges kedvet és a ráérő időt (schole) ahhoz, hogy a telematikát a kompetenciák, a szabadság iskolájává tegyük.

Bár a kompetencia fogalma matematikai fogalom, mely kvantifikálható, ebben a kontextusban egzisztenciális színezete van: egy halmaz elemei között, adott szabályok szerint lehetséges valamennyi kapcsolat (komputáció) összege. A sakkjáték kompetenciáját a bábuknak a sakk szabályai szerint lehetséges összes konstellációja képezi, s ez a kompetencia nagyobb, mint a dámajátéké. Egy fényképezőgép esetében a kompetenciát a gépbe programozott szabályok szerint elkészíthető fényképek összessége jelenti, s az újabb gépek kompetenciája egyre nagyobb. Egy angolul beszélő kompetenciája az ismereteit képező összes szó között a nyelv szabályai szerint kialakítható kapcsolatok összessége, s ez a kompetencia növekszik, ha az illető új szavakat és szabályokat tanul meg. Az elemek összességét nevezhetjük „repertoárnak”, a szabályok összességét „struktúrának”, s mondhatjuk, hogy a kompetencia egy adott repertoárnak egy adott struktúrára vonatkozó függvénye. A kompetencia növekszik, ha a repertoár vagy a struktúra növekszik. Az emberi kompetenciában a „data processing” struktúrája egyszerűsítve az agy, s ez olyan hatalmas, hogy nagyobbik része parlagon hever. Az emberi kompetencia a repertoár (az adatok) szaporodásával növekszik. A telematika pedig ezt a növekedést szabta feladatul a maga számára.

A telematikus-dialogikus játékban nem az a legérdekesebb, hogy korábban nem sejtett mennyiségű információ keletkezik általa, hanem az, hogy minden résztvevőjét felkészítik a termelésre: valamennyien képesek lesznek rá, hogy redundanciákból információkat hozzanak létre. Ebből a dialógusból csupa „zseniális feltaláló”, csupa tűzcsiholó, csupa Newton keletkezik. Elméletileg mindenkit felkészítenek egyre valószínűtlenebb és különösebb információk telematikus létrehozására, mindenki kompetenssé válik. Éppen ez a szabadság stratégiája: a redundáns véletlennek előre nem láthatóvá, kalanddá való átalakításához szükséges kompetencia növelésének szolgálatába állított információcsere.

Sajnos van ennek a stratégiának egy kellemetlen oldala: nemcsak az emberekre vonatkozik, hanem a mesterséges intelligenciára is. A telematika nemcsak bennünket tud egyre kompetensebbé tenni, hanem a mesterséges intelligenciákat is, melyek ugyancsak egyre „zseniálisabbak” lesznek. Ezért hamarosan az emberi és a mesterséges intelligencia közötti viszony kérdése kerül a dialógus középpontjába. Annak a kellemetlen választásnak nézünk elébe, hogy vagy a mesterséges intelligenciát kell humanizálnunk, vagy az emberit gépiesítenünk. Ez alkalmasint egy telematika előtti felfogása a kérdésnek. A telematikus dialógusban az emberi intelligencia oly módon kapcsolódik a mesterséges intelligenciához, hogy az ekként létrehozott információkban az emberi faktornak a mesterségestől való megkülönböztetése értelmetlenné válik. A mesterséges és az emberi intelligenciák úgy olvadnak egységbe, ahogyan ez (embrionális állapotában) már a fotográfus és a fényképezőgép esetében is megfigyelhető. Minél kompetensebbek lesznek a számítógépek, amelyekkel összekapcsolódnak, annál szabadabbak lesznek az emberek. Minél rafináltabb a mesterséges intelligencia, annál nagyobb a beképező ereje annak, aki vele összekapcsolódva képeket hoz létre. Mindazonáltal ennek az „ember-készülék” viszonynak ténylegesen dialogikusként kell működnie, nem pedig úgy, ahogyan ma, amikor a készülék programozza az embert. Az „Ünnepelni” című fejezetben mondok még egyet s mást a dialogikus programozásról (az úgynevezett „saját programról”). A ténylegesen funkcionáló telematika felől (s nem a jelenlegi „készülék-ember” típusú kapcsolási rajz felől) nézve az egyre kompetensebb készülékek egyre kompetensebb embereket eredményeznek.

Telematika, mint a szabadság iskolája. És szabadság, mint az entrópia, a véletlen, a halál elleni információk létrehozásának való elkötelezettség. Mindazonáltal: ahhoz, hogy szabadok lehessünk, először mégiscsak akarnunk kell szabadnak lenni. Mielőtt fényképeznénk, és mielőtt kompetensekké válnánk a fényképezésben, mégiscsak akarnunk kell fényképezni. A telematikus társadalom a szabadságra való elhatározáson nyugszik, nélküle értelmetlen lenne. Ezért szeretnék még egy fejezetet a szabadságról szóló töprengésnek szentelni, abban a reményben, hogy nem zuhanok az örök regresszió szakadékába.