16. Zsugorodni

A telematikus társadalom sajátos hangyabolynak tekinthető. Olyan mozaikszerű képződmény, amelyben a funkciók összjátéka kibernetikus; sajátossága pedig abban áll, hogy a telematikus hangyák nem fognak dolgozni, hanem mindegyikük a maga cellájában ülve agyrémek, technikai képek, „tiszta művészet” szövedékét fonja. Olyan agyakról van szó, amelyek egymással, valamint mesterséges agyakkal egy álmokat kiválasztó szuperaggyá kapcsolódnak össze. Ezeken az agyakon idejét múlt módon mégis függenek majd táplálékra, szaporodásra és halálra vágyakozó testek. Játékrontók.

A játékrontókat, a telematikus játéknak e pretelematikus résztvevőit – minthogy teljességgel nem eliminálhatóak – ki kell szorítani a látómező szélére, a képernyőkre bámuló játékosok mögé. A testnek ez a figyelembe vétele, ez a rá vetülő tekintet, ez a pretelematikus állapotra való visszapillantás egyre kisebbnek, egyre érdektelenebbnek fogja őt láttatni. A testek össze fognak zsugorodni. A testinek, a kiterjedéssel rendelkezőnek ez a sorvadása máris folyamatban van, ezt akarom szemügyre venni a következőkben.

A modernitás utolsó stádiumában az óriásivá válás tendenciáját észlelhettük. A gépektől a birodalmakig, a sportolói csúcsteljesítményektől az igényekig minden óriásivá növekedett. Mostanában mintegy reakcióképpen a parányivá válás feljövőben levő tendenciáját figyelhetjük meg. Ez olyasmi, mint a kis méretű emlősök megjelenése a hatalmas dinoszauruszok után. Már a kései modernitásban, a huszadik század elején kezdetét vette a parányi, az atom, a kvantum, a differenciál- és integrálszámítás bűvölete. Nem sejtett reményeket és ólálkodó veszélyeket láttunk bennük. Kezdtünk rájönni, hogy a „hatalmas” (az emberi nagyságrenden kívüli) fogalma nemcsak a nagyra, hanem a kicsinyre is érvényes, s hogy egy atommag hatalmasabb lehet, mint egy galaxis. A növekedés útjáról való letérés, és a zsugorodáséra való rátérés fordulata máris mindenütt megfigyelhető. „Small is beautiful”, „less is more” – olyan szólások, amelyek ezt a fordulatot artikulálják. Ha pedig várunk, azt már nem a „Tuba mirum spargit sonum”, hanem a „This is the way the world ends, not with a bang but a whimper”[1] formájában.

Minden szemlátomást egyre kisebb lesz. Csak a fejlődésben elmaradottak akarnak még növekedni, hogy később vélhetőleg ők is zsugorodhassanak. Elsősorban a készülékek, a jelen középpontjai lesznek egyre kisebbé, olcsóbbá. A tendencia az, hogy láthatatlanul kicsire zsugorodjanak és ingyen lehessen őket beszerezni. A telematikus szuperagyat éppen az teszi „hatalmassá”, hogy nem más, mint parányi kövecskéből összerakott mozaik.

A kiterjedés zsugorodását egyelőre a múlt felől kísérlik meg racionalizálni, mégpedig „a növekedés kríziseként”. Érveik „a nyersanyag- és energiaforrások kiapadása” vagy „a környezetszennyezés”. Ám az okok valójában mélyebben rejlenek: az egzisztenciális érdekek irányváltásáról van szó. A testek egyre érdektelenebbé válnak, míg a testetlen, szubsztancia és hordozó nélküli információk egyre érdekesebbé. Minél kisebb egy test, annál jobb. Kevésbé zavaró, meg lehet vetni. A személyi számítógép jobb, mint egy Univac, az öreg WV bogár jobb, mint egy új Audi, az ócska arizonai lakókocsi jobb, mint egy Loire menti kastély, a gyorséttermi ebéd jobb, mint egy tízfogásos lakoma. Minél megvetendőbb, annál jobb. Minden nagyság zavaró, és megvetés tárgyává válik, mindenekelőtt a nagy rendszerek, ideértve a jövő társadalmának itt előterjesztett panorámáját is. A telematika emberei, ezek a hangyaszerű törpék, undorodni fognak tőle.

(Ebből a szempontból egyébként a képeknek a szövegek fölött aratott győzelme is újfent belátható. A képen számtalan vonal nyomul felszínre, ezért hordozhat egy kis méretű kép több információt, mint könyvek vaskos kötetei. A kép győzedelmeskedik a szövegen, mert kevésbé undorító, mint a zsíros testű könyvek tömegei.) Ez azt jelenti, hogy e szöveg nem a telematizált hangyák, hanem a pretelematikus emlősökhöz szól, mert elsősorban panoramikus és csak másodsorban szöveg.

A nagyság, a test, illetve a saját test megvetésének különféle gyökerei vannak. Az egyik, amint már mondtam, a korábbi elefantiázisra való reakció: a hatalmas emlékművek azzal fenyegették az embereket, hogy agyonnyomják őket. Másik ok a nagy emberek feleslegessé válása. Egy harmadikat is meg kell most említeni, mielőtt a főgyökeret, a parányi bűvöletét szemügyre vennők. Az úgynevezett „szexuális forradalomra” gondolok, avagy a „nemi ösztön felszabadítására”. Alapjában véve a libidó utódnemzéstől való elkülönítésének technikájáról van szó, a szexualitásnak a biológiától való megszabadításáról. A fejlődés nem pusztán a születésszabályozás irányába halad, hanem olyan, készülékekkel végzendő automatizált szaporodás felé, mint az ondóbank, a petebank és az inkubátor. A nemi aktusnak csak az orgazmust kell szolgálnia. Ennek első, ártalmatlan következménye a nők felszabadítása a szülés kényszere alól. A másik, már érvényesülőfélben levő következmény az a felfedezés, hogy az orgazmus székhelye nem a nemi szervekben található, hanem az agyban. A valóságosan felszabadított libidó nem a szaporodástól, hanem magától a testiségtől megszabadított libidó, ami először a másik nem megvetését eredményezi, azután a saját nem s ezzel a saját test megvetését. Ezt először a hippiken lehetett megfigyelni, és különféle álarcok mögött jelenleg is mindenütt felismerhető. A női egyenjogúság mozgalma például nem a nemek közötti igazságos elosztás mozgalma, hanem a nemi különbségek megvetése. A „Black is beautiful” nem a rasszok közötti egyenlőség mozgalma, hanem minden testi különbség megvetése. Egyszóval, minthogy a testet megvetik, érdektelenné válik bármiféle biológiai kritérium.

Alapjában véve azonban a testméret, illetve egyáltalában a test és a méretek iránti jelenlegi megvetés visszalépést jelent, távolságtartást és iróniát a korábbi érdeklődéssel szemben. A nagyság és a test nevetséges, gusztustalan, méltatlan (azaz: semmilyen érdeklődésre nem méltó). Most a parányi információ-előállítási célzatú kalkulációja és komputációja kelt érdeklődést. Az érdeklődésvektorok irányváltása van napirenden.

Ilyen irányváltásra a múltban is van példa. Ezek ritka események, melyek a tudat, valamint annak a világnak átalakulását eredményezték, amelyben ez a tudat jelen volt. Ortega az efféle átalakulást egy új „hit” (creencia) felszínre jövetelének tartja, és élesen megkülönbözteti az érdeklődések mezejét (mely „bennünket birtokol” az egyéni érdeklődésektől („ideáktól”, „véleményektől”, „ismeretektől”), melyeket mi birtoklunk. Két példát adnék az érdeklődés múltbeli változására. A 2. és 3. században hirtelen kezdetét vette minden addig érdekes megvetése (például a Római Birodalomé vagy a görög filozófiáé), és az új iránti érdeklődés. Ágoston szavaival: „ Deum atque animam cognoscere cupisco. Nihil-ne plus? Nihil”. (Istent és a lelket szeretném megismerni. Semmi mást? Semmit.”) Talán nem úgy, hogy a korábban érdekes dolgok nyomtalanul eltűntek volna a látómezőből, de összezsugorodtak, felszívta és megváltoztatta őket az új érdeklődés mezeje. A birodalom például kereszténnyé vált, a filozófiát pedig alárendelték a teológiának. A második példa: a 15 században hirtelen elkezdtek minden addig érdekeset megvetni (például a skolasztikus spekulációkat), s az érdeklődés valami újra, mégpedig a „természetre és a lélekre” irányult. Kolumbusz szavaival: „Gratias tibi ago, Domine, vidi rem novam” (Hála istennek, láttam valami újat). Talán nem arról volt szó, hogy a korábban érdekes dolgok nyomtalanul eltűntek volna a látómezőből, mindenesetre összezsugorodtak, és felszívta őket az új érdeklődés mezeje. Az univerzáliákról folytatott skolasztikus vitát átdolgozták az empirikus és racionális tudományos ismeretelméleti teóriákban, hogy a felfedezéseket és találmányokat, a technikát, a természetnek a megismerő ember szelleme alá vetését szolgálja.

Azért idéztem fel ezeket a példákat, hogy perspektívába állítsam az érdeklődésvektorok jelenlegi irányváltását (azt, amit másutt „az új tudatsík felbukkanásának” neveztem). Úgy vélem, az új érdeklődési mező, mely a parányira, a kalkulációra és komputációra összpontosul, „elkezd bennünket birtokolni.” Ortega alapján ez hitünkké fog válni. A tudomány és a technika viszont, melyekben korábban „hittünk”, nem birtokol többé bennünket, hanem mi fogjuk őket bírni. Talán nem tűnnek el, hanem felszívja őket új „hitünk”, melynek szolgálatában bennünket szolgálnak majd, azoknak a képeknek a kalkulációjában és komputálásában, amelyekben most „hiszünk” (melyek most „birtokolnak bennünket”). Ebben az értelemben a tudomány és a technika egzisztenciálisan zsugorodni fog, jóllehet metódusként észrevétlenül terjeszkedik majd mindkettő: fel fogja őket szívni az érdeklődés új mezeje. Többé nem leszünk a tudomány és a technika „alatt” lesz a helyünk (a „superstition”-ben[2]), hanem azok növekszenek „alattunk”. A babonát mostantól a képekben találjuk, melyek „fölöttünk” fognak növekedni. Ezáltal a tudomány és a technika megváltozik: a képek komputációjának lesz alárendelve.

Értekezésem elején a vonalaknak pontelemekre, a folyamatoknak kvantumokra való széteséséről beszéltem, említettem a „hit” ortegai értelemben vett szétesését. Mostanság érdeklődésünk kezd a pontokra összpontosulni, a testeket pedig és mindazt, ami testekből absztrahálható (a felületeket, a vonalakat) érdeklődésünk horizontja mögé toljuk. A pontokat készülékek segítségével kalkuláljuk és komputáljuk, hogy mozaikszerű képeket készítsünk belőlük. Ezek a képek érdekelnek bennünket. „Nihil-ne plus? Nihil.” Velük új beképezőerő tör felszínre bennünk és körülöttünk, belőlük pedig a technikai képek univerzuma.

Ennek az univerzumnak, ennek az érdeklődési mezőnek a peremén minden, ami korábban volt, tovább zajlik. A tudomány, a technika, a politika, egyszóval: a történelem. Közülünk sokan és sokáig fognak még irántuk érdeklődni, de az érdeklődés mostantól fogva maga is a technikai képek mezején belül nyilvánul meg, ahogyan a reneszánsz után is sokan érdeklődtek a kereszténység iránt (és érdeklődnek máig), ám ez az érdeklődés a modernitás érdekeltségi mezején teljesen megváltozott (ld. reformáció). A tudomány, a technika, a politika (egyszóval a történelem) oly mértékben átalakul, hogy többé nem érdemli meg a nevét. A beképező erő játékát fogja szolgálni.

Szeretnék egy példát adni a tudománynak az új érdeklődési területen belüli zsugorodására és megváltozására, éspedig a fizikai diskurzus univerzumának példáját. Egy végtelen és örök háromdimenziós vázból, melyben a múlt – ugyancsak végtelen és örök – lineáris idejének mentén testek áramlanak a jövőbe. Ez az univerzum véges és mulandó léggömb módjára zsugorodik, mely a negyedik dimenzióba ráncolódik, s ráncaiban olyan lehetőségek összpontosulnak, melyeket egy táguló, üres testnek tekinthetünk. Az ilyen univerzum önmagában semmilyen konkrétummal nem rendelkezik; kiszámítható és komputálható. De nemcsak az univerzum, maga a fizikai diskurzus is kalkulálható és komputálható. Nem kell megajándékoznunk a hitünkkel, a beképező erő játéka lehet. A fizikai univerzum valamint a fizikai diskurzus képekként beképezhetőek a terminálokon.

A felszínre bukkanó társadalom – ideértve a sajátunkat is – cerebrális jellege abban áll, hogy kezdjük megvetni a testeket (a magunkét is), és tisztelni a pontokat (saját ujjbegyeinket is), hogy érdeklődésünk gyomrunkról és nemi szerveinkről, valamint a bennünket környező volumenekről beképező antennáinkra tevődik át. Esszém egy korábbi részében a tengeralattjáró képét idéztem fel, amely egy jégtakarón keresztül tör a felszínre. Az új érdeklődés – s vele együtt a technikai képek univerzuma – jégtörőként töri át a felszínt, minden, ami korábban érdekesnek tűnt, jégtáblaként gurul szerte és az érdeklődés horizontja felé. A beképező erő emergenciáját ennél fogva mindannak tagadásaként tekinthetjük, ami korábban érdeklődésre tartott számot. Ironikus megvetése ez a korábban tisztelt dolgoknak. S ha a nemet mondás a szabadság ismertetőjele, akkor a felszínre törő cerebralizációról kijelenthetjük, hogy a testitől szabadít meg bennünket.

Bár az ily módon megtagadott testek összezsugorodnak és megváltoznak, a tagadás következtében még nem fognak eltűnni. Az emberi emlősállat testét, ha csak egészen kevéssé is, de még mindig táplálni kell. E testeknek is meg kell majd halniuk, még ha talán másképpen is, mint jelenleg (fokozatosan, megválasztott időpontban és fájdalmatlanul). Ha tehát csekély mértékben is, mégis gyarapítani kell őket. Vagyis a telematikus társadalomban is léteznie kell olyasminek, mint az „ökonomikus infrastruktúra”. Ennek a teljesen meg nem tagadható testnek ugyanis juttatni kell más testeket (például táplálékot). Amennyire érdektelen lehet ez a tematizált emberek számára, annyira érdekes számunkra, pretelematikus emlősállatok számára a felmerülőben levő társadalom gazdasági struktúrájának kérdése. Ez ugyanis esetünkben a test halálának és szenvedésének kérdése. Szeretném most felfüggeszteni ezeket a kérdéseket, hogy majd a következő fejezetben kerítsek rájuk sort. Itt most a testnek ezt az újszerű megtagadását, valamint a belőle következő zsugorodást szeretném még egyszer szemügyre venni a nemet mondás oldaláról.

Bárhogyan kívánjuk is definiálni az embernek a többi élőlényhez való viszonyát (öröklött információk tárolójaként, az entrópia tagadójaként, vagy mint „gondolkodó”, „szellemi” vagy „lelkesült” lényt), mindig olyan élőlénynek fogjuk látni, amely megkísérli meghaladni saját testi, organikus, biológiai feltételeit, hogy egyre cerebrálisabbá, „gondolkodóbbá”, „szellemibbé” váljék. Olyan élőlénynek látjuk tehát, amely megpróbálja alábecsülni, megvetni saját testét és azzal együtt általában mindent, ami terjedelmes. A testinek, a tömeggel rendelkezőnek és a tömörnek az elutasítása mostanra új szintre jutott. Szemlátomást veszítünk tömegünkből, ahogyan kulturémáink is veszítenek tömegükből. Példaként szolgálhat erre a karcsúság kultusza, a kiscsalád, példák rá a nyomásgyakorló érdekcsoportok, a terrorista kiscsoportok, a nagykohók háttérbe szorulása, az atomerőművek helyett épülő szélkerék, s a garázsok szegleteiben űzött do-it-yourself (csináld magad). Fontos azonban, hogy ne tévesszük össze a testiesség megvetésének eme új szintjét egy korábbival, mégpedig a testiség zsidó-keresztény megvetésével. Erről a következőket lehet elmondani.

A zsidó-keresztény álláspont szerint az emberi test a bűnök foglalata, melyből a lelket ki kell szabadítani, a bennünket körülvevő testi világ pedig csapdák sorozata, melyekbe az üdvözülés felé tartva belebonyolódunk. Ezért int a zsidó-kereszténység mindannak megvetésére, ami „pusztán” testi. Mi azonban a cerebralizálódás folyamatának „magasabb” szintjén állunk. A testek már nem csábítanak bennünket magukba, hanem zavarólag hatnak. Máris „fölöttük” állunk, s különféle diszciplínáknak (például a nukleáris fizikának és a kibernetikának) hála megtanultuk, hogy ha célirányosan manipulálják, akkor a parányi test sokkal effektívebb lehet, mint az óriási. Egészen parányi mennyiségű dúsított urániumnak például jóval nagyobb a hatása, mint milliónyi hízóökörnek, vagy egy kis terrorista csoportnak, amely New York elektromos hálózatát támadja, jóval nagyobb hatása lehet az amerikai gazdaságra, mint ha milliók sztrájkolnának. Megtanultuk, hogy a test mérete nem érv – parányi okoknak hatalmas következményeik lehetnek –, s azt is, hogy ha testekkel kell játszani, a testesség nem előny. Ellenkezőleg. Ha a testünknek (a sajátunknak és a külvilágénak) játékköveknek kell lenniük, akkor annál szórakoztatóbbak, minél kisebbé válnak. A testünkkel űzött látszólagos kultusz (a napozás kultusza, a meztelen strandolás, a kocogás vagy a testépítés) valójában a test megvetése: játékszerré degradálása. És minél kisebbé válnak a játéktestek, annál kevésbé zavarják a voltaképpeni játékot, amelynek el vagyunk kötelezve, azaz a szubsztancia nélküli információkkal való játékot.

Halvány képet alkothatunk magunknak a megtagadott, összezsugorodott testeknek eme világáról, ha vetünk egy pillantást a Távol-Keletre, a törpefák, a törpetyúkok, az összekötözött lábak, a hordozható konyhák, a pirinkó ideogrammák, az átlátszó papírra szürkén fogó ecsettel festett minimális művészet és a Go-játék vidékére. Ez egyben a chipek (a mikro-áramkörök), a lekicsinyített készülékek és a szállítható paradicsomültetvények vidéke is. A nagyság és a test tagadása a Távol-Kelet kultúrájának építőeleme és nem véletlen, hogy a rómaiak Kínát „az aranyásó hangyák országának” nevezték, mint ahogy az sem, hogy a telematikus forradalom olyan gyorsan gyökeret eresztett Japánban. A test mostanában kezdődő tagadása nem a testiség zsidó-keresztény megvetéséhez, inkább a konfuciánus miniatürizáláshoz hasonlít. S ha a telematikus társadalomról azt mondjuk, hogy kozmikus lesz, úgy értjük, hogy mindenekelőtt kínai lesz. A technikai képeket tekinthetjük újfajta ideogrammáknak, még ha a nyugati kultúrából bukkannak is fel. A betűvetés elvesztésével [mit dem Alphabetverlust] a Nyugat a Keletbe vész.

A telematizált emberek tagadni fogják a testet: a kiterjedést, a volument, a dolgokat. Mindenki tagadni fogja, az is, akiről most azt feltételezzük, hogy nem érdeklődik majd a „tiszta” információkkal való játék iránt, ezért az organikus szenzációk testiségébe kívánna visszamerülni. Valamennyiüket magával fogja rántani a telematizálódás szívóhatása és a játék mámora. A megtagadott objektív világ elmosódik a telematizált ember horizontján. Ő pedig a szónak általunk nem is sejtett értelmében válik ok-vetlenné, olyan értelemben szabaddá, amilyen értelemben a „szellemről” mondjuk, hogy lobogjon ott, ahol akar. Olyan szabadságról van szó, amilyet a kábítószerek közvetítenek: az objektív világ, a feltételek, a dolgok világának tagadása általi szabadságáról. Pszichedelikus szabadságról. A technikai képek pszichedelikusak.

A dologi, testi, az objektív tagadása voltaképpen az ontológia, az episztemológia, az etika tagadása a „tiszta esztétikum” javára, a „szellem” méltósága. Ez az, amire a jón és a rosszon túlra telepedett Nietzsche gondol, amikor azt mondja: „A művészet jobb a valóságnál”. Hogy ez a tagadás azonos-e a vétójoggal, amelyről korábban beszéltem, az más kérdés.