8. Szórni

A technikai képek a társadalom középpontjában állnak. Penetráns természetük miatt az emberek nem sereglenek köréjük, hanem elbújnak, mindenki a maga szegletébe. A technikai képeket kisugározzák, és mindegyik sugárnyaláb hegyén egy, a maga zugába terelt, magányos vevőt találunk. Ilyen módon megy végbe a társadalomnak a technikai képek általi szétszóratása. A filmet leszámítva (melyről már volt szó), minden technikai kép vétele egy sugár végpontjának fogadását jelenti, olyasformán, mint egy „terminálé”. A szétszórt társadalom nem rendeződik amorf homokhalmokba, szemcséi a centrumból szétsugárzott sugarak struktúrája szerint oszlanak meg. Ezek a sugarak (a csatornák, a médiumok) strukturálják a társadalmat, nagyjából úgy, ahogy egy mágnes szervezi maga körül a vasreszeléket. A technikai képek mágneses bűvöletétől szétszórt társadalom bizony strukturált és e szerkezetet a médiumok elemzése tárja fel. A médiumokat a centrumokból, az adókból kisugárzott nyalábok alkotják. A ‘nyalábok’ latinul ‘fasces’, következésképpen a technikai képek uralta társadalom struktúrája fasiszta, éspedig nem valamilyen ideológiai, hanem „technikai” okokból. Ahogyan a technikai képek jelenleg keringésbe vannak kötve, az „magától” vezet egy fasiszta társadalomhoz.

Ez a társadalmi struktúra csak néhány évtizede bukkan felszínre, miután áttörte az őt megelőzőeket, valahogy úgy, ahogyan egy tengeralattjáró tör a jégtakarón át a felszínre. Az áttörés során a korábbi társadalmi csoportok szétesnek és felmorzsolódnak. Család, nép, osztály darabjaira hullik, a legtöbb szociológusra és kultúrakutatóra pedig jellemző, hogy a hagyományos társadalmi struktúra szétesése jobban érdekli őket, mint az új felbukkanása; jobban figyelnek a jég ropogására, mint a felfele nyomuló tengeralattjáróra. Ezért beszélnek a társadalom hanyatlásáról ahelyett, hogy egy új társadalomról beszélnének. A széteső struktúrákat bírálják ahelyett, hogy az újat vennék szemügyre. A családról szólván a fallokrata férfifölényességet, a népről szólva a sovinizmust, az osztályról szólván az osztályok közötti harcot veszik célba - döglött lóba rugdosnak.

A bírálat eme elvakultságára könnyű magyarázatot találni. A széteső társadalmi formák azért „érdekesebbek”, mint az újak, mert szentesítette őket a szokás. A család komoly dolog, azok a személyközi viszonyok pedig, amelyek alkotják (például a férfi és a nő vagy a gyermek és a szülő egymás iránt érzett szeretete) „becses értékek”. Ha a család szétesik, alapvető értékek mennek veszendőbe. Ezért tűnik úgy, mintha jogos elhivatottság lenne a család szétesését konstruktívan bírálni (például javaslatot tenni alternatív családmodellekre, mint amilyen a kibuc vagy a szövetkezet). Valójában azonban minden olyan kísérlet, amely meg akarja menteni a családot a televíziózás vagy a számítógép-terminálok áttörésétől, bukásra ítélt, „reakciós” vállalkozás. A család egyike azoknak a jégtábláknak, amelyek széttöredeznek és felmorzsolódnak.

A családhoz képest az új társadalmi formák, mint az „újság-előfizetők” csoportja, érdektelen alakzatok, nincsenek szentesítve. Az újság előfizetője, a lap és a lap küldője közötti viszonyban nem ismerhető fel „fensőbb érték”. Aki az új társadalmi formák bírálatával foglalkozik, látszólag mellékes dolgokról beszél, valójában azonban éppen ezek a formák kívánják meg a koncentrált bírálatot. Ezek ugyanis nemcsak arra törekszenek, hogy elsöpörjék a régi, szentesített formákat, hanem arra is, hogy új viszonyokat szentesítsenek és új értékeket szabjanak meg. Ha a kultúrkritikának az a szándéka, hogy megóvja és gyarapítsa az emberi szabadságot és méltóságot, akkor éppen az új formákra kell összpontosítania. Mert csak akkor reménykedhetünk benne, hogy a technikai képeknek a hagyományos társadalmi struktúra ellen folytatott forradalma emberhez méltó társadalom létrejöttét teszi lehetővé, ha a felbukkanó fasiszta formációkat kellő időben felismerjük ahhoz, hogy megváltoztathassuk őket.

A kultúra jelenlegi forradalma nem ideológiai, hanem technikai természetű, ezért nem ragadható meg olyan (hagyományos) kategóriák segítségével, amilyen a „liberális”, a „szocialista”, a „konzervatív” vagy a „haladó”. Ez megzavarhatja a kritikust. Ugyanakkor minden jelentős forradalomra érvényes, hogy technikai forradalom volt. Nézzük példaként a leghatalmasabb ismert forradalmat, a neolitikumét, mely a földművelés és az állattenyésztés új technikáiból fejlődött ki. Ezek a technikák strukturálták át a korábbi időszak (a mezolitikum) társadalmát és hozták létre a család új formáit, valamint a falut, a háborút, a magántulajdont és a rabszolgaságot. Az új társadalmi formákat utólag szentesítették és értékké avatták. Nem a neolitikum vallásalapítói voltak forradalmárok, hanem a tehén és a liszt „feltalálói”. S ha egy korabeli társadalomkritikus az előző ideológiák (például a vadászok értékeinek) alapján bírált volna, akkor elvétette volna a dolgot. Hasonló megfontolás érvényesíthető az első ipari forradalomra is. Mondhatjuk, hogy az is technikai forradalom volt, melynek kivívói a gépek feltalálói voltak, és hogy a létrejött társadalmi formákat (például a proletariátust) csak később szentesítették olyan „vallásalapítók”, mint Marx vagy Lenin.

A jelenkor forradalmárai sem a Gaddhafik vagy a Meinhofok, hanem a technikai képek feltalálói. Nièpce, Lumière, a számítógép-technika feltalálóinak számtalanjai és névtelenjei hozzák felszínre az új társadalmi formákat. Ha tehát az emberhez méltó társadalom mellett kötelezzük el magunkat, akkor nem valamiféle felsőbb értékkel kell vitába szállnunk, hanem az új technikákat kell alaposan szemügyre vennünk. Fel kell tenni például a kérdést, hogy technikai értelemben lehetséges-e a képsugárzás fasiszta struktúrájának átformálása. Ma az efféle technikai kérdéseknek van politikai relevanciájuk. Az utólagos szentesítés és értékelés ügyét átengedhetjük a későbbi „vallásalapítóknak”. Mert aki ma a hagyományos kategóriák mentén gondolkodik „politikusan” és netán úgy véli, hogy a technika politikailag semleges, az elmegy a kultúra jelenleg zajló forradalma mellett.

A hagyományos társadalmi csoportoknak a technikai képek általi szétoszlatása (ez figyelhető meg televízió és a család, vagy a szatellitek és a nép viszonylatában) a múlt felől tekintve dekadenciának tűnik. A társadalom szemcsehalmokra - „magányos tömegre” - esik szét, az emberek közti kötődések, a társadalom szövetei bomlásnak indulnak. A számítógép-terminálok előtt elszigetelten ücsörgő, egymásnak hátat fordító fiatal kaliforniaiaknak nincs szociális tudatuk. Nincs családjuk, és nem azonosítják magukat sem osztállyal, sem néppel. Ha azonban ezt a szóródást ideológiától nem befolyásoltan, vagyis „fenomenológiai” szemszögből tekintjük, akkor fel fogjuk ismerni benne az új szociális szerkezet felbukkanását. Azokat a fonalakat fogjuk meglátni, amelyek összekötik az „új embereket” a technikai képek küldőivel. Észre fogjuk venni, hogy nem „aszociális”, hanem szokatlanul erősen szocializált emberekről van szó, még ha az övék egészen új értelemben vett szocializáció is. Szocializáltságuk oly intenzív, hogy látható elmagányosodásuk ellenére is individualitásukat kell féltenünk. Az elmagányosító szétszóródás esetükben az „egyenirányítás”* érméjének másik oldala.

A technikai képek jelenlegi kapcsolási rajzát nézve ez a félelem jogosnak tűnik, ám annak is vannak jelei, hogy a séma változtatható, lévén az új társadalmi struktúra dinamikus. Rendező szálai a képtől az elmagányosodott emberig vezetnek, majd vissza a képhez. Ember és kép ilyesfajta kapcsolata, ez az entropikussá válással fenyegető visszacsatolás képezi a társadalom elmagányosodó és eltömegesedő magját. Ám vannak előzetes jelei olyan kapcsolatoknak is, amelyek más irányba mutatnak, keresztül a sugárnyalábokon, egymáshoz kapcsolva embert és képet, szálak, amelyek egyik embertől a másikig vezetnek. Olyan „dialogikus” kapcsolatokról van szó, amelyek úgyszólván horizontálisan keresztezik a médiumok „diszkurzív” sugárnyalábjait. Az effajta kapcsolatok (a kábel, a videofon vagy a „konferencia-videó”) képesek hálózattá összefogni a felbukkanóban lévő társadalom fasiszta sugárnyalábjait, mégpedig olyan hálózatba, amelyet szokásunk „demokratikusnak” nevezni. Ha egy ilyen hálót csakugyan sikerülne létrehozni, és a képeket kapcsolási rajz szerint installálnák, természetesen nem lehetne többé szó elmagányosodásról és egyenirányításról. Akkortól ugyanis az emberek egy „kozmikus beszélgetés” részeivé válnának.

Hogy a dialogikus szálak mozgathatók-e és ha igen, mi módon, ez technikai kérdés. A voltaképpeni forradalmi elkötelezettség azonban abban mutatkozik meg, hogy a technikai kérdésből politikai kérdést csinálunk. A képek kapcsolási rajzának átalakítása révén a társadalmi szórást az emberi szabadság és méltóság szolgálatába kell állítani, hogy a feltörő társadalom dinamikája ezeknek az „értékeknek” hasznára tudjon lenni. Az efféle elköteleződés feltételezi, hogy a kapcsolási rajz átalakítása is dialogikusan megy végbe. Ha ugyanis a dialogikus szálakat olyan adók vezetik be a rendszerbe, mint a kormányzatok vagy a kereskedelmi intézmények – és jelenleg ez a helyzet –, akkor e kapcsolatok dialogikus funkciójuk ellenére az adó szolgálatában maradnak. A hálózatok ebben az esetben a nyalábolt szálakat támogatják. Hogy a technikai kérdést politikaivá alakítsuk, ahhoz ki kell ragadnunk a technikusok kezéből. A jelenkori technika túl komoly dolog ahhoz, hogy a technikusokra lehetne hagyni. A technikai képek jelenlegi kapcsolási rajzának dialogikussá, demokratikussá való forradalmi átalakítása ahhoz a feltételhez van kötve, hogy általános konszenzus övezze. Az embereknek akarniuk kell ezt a változást.

Efféle egyetértés azonban nem érzékelhető. Konszenzus jelenleg egyrészt a képek és azok sugárnyalábjai, másfelől a vevők között áll fenn. Az emberek azért akarják azt a szétszóratást, ami a képek révén valósul meg, hogy ne kelljen összeszedniük magukat és összegyűlniük sem, ahogy ez egy valódi párbeszéd esetében történik. Boldogok attól, hogy már nem kell ezt tenniük. Korábban, amikor a társadalom az emberek közötti viszonyok szerint tagolódott, volt „bent” és volt „kint” (outgroup és ingroup), volt nyilvános külső tér (például a családon kívül) és privát benső, az ember pedig szétszóródott a nyilvánosban, majd összeszedte magát a privátban. Hegel ezt nevezte „boldogtalan tudatnak”: ha kimegyek a világba, elveszítem magam benne, és ha magamba merülök, hogy összeszedjem magam, akkor a világ vész el belőlem. Szerencsére nincs már szükségünk a boldogtalan tudatra: a szétszórt társadalomban nincs többé „bent” vagy „kint”. A boldogtalan tudat itt nyugalomra lel. Nyugodtan szétszóródhatunk benne, viszont minden dialógus veszélyes, mivel felébresztheti álmából a boldogtalan tudatot. Ember és a kép konszenzusa egyfelől azon alapszik, hogy az ember nem akarja összeszedni magát, másfelől a képek működésének szétszórató jellegén.

A boldogtalan tudat az egyetlen létező tudatforma, lévén a boldogság öntudatlan. Az emberek azért akarnak szétszóródni, hogy - ösztönösen boldogok - lehessenek. A társadalom jelenlegi szétszóratását a boldogságvágyra irányuló általános akarata hozta magával: úton vagyunk a boldog társadalom felé, meseország karnyújtásnyira van. Egyszerre vagyunk a képekre tapadó száj, s a hátsó, amely emésztetlenül adja vissza táplálékát [a képeknek]. A pszichoanalízis a boldogság eme fázisát „orális-anális” fázisnak nevezi, a kultúra elemzői „tömegkultúrának”. Olyan boldogságról van szó, amely intellektuálisan, morálisan és esztétikailag is a gyermekszoba szintjén áll. A társadalom jelenlegi szétszóratását pedig éppen az efféle boldog bódultság állapota fele való törekvésként értékelhetjük.

A mai forradalmárok, akik dialogikus szálakat akarnak beleszőni az elaltatott diskurzusba, visszautasítják a boldogságra törekvés általános konszenzusában való részvételt. Rendbontók, akik fel akarják rázni a kába tudatot, mert az a véleményük, hogy a képek nyújtotta földigiliszta-boldogság méltóságától fosztja meg az embert. Vagyis a jelenkori forradalmárok olyasvalamit szeretnének elérni, amit rajtuk kívül senki sem akar. Az emberek és képek közötti általános konszenzus ellen lépnek fel, s eközben tisztában vannak vállalkozásuk nehézségével. Tudják, hogy technikailag ugyan nem nehéz dialogikus szálakat vezetni (kábelt, képes telefont vagy a videoláncolatokat) de az efféle kapcsolások puszta reklámajándékok, limlomok maradnak, ameddig hiányzik az arra irányuló politikai akarat, hogy a társadalom átalakítására használják fel őket. (Ezt jól mutatják például a strasbourgi „Minitel”-en folytatott pornográf locsogások.) A jelen forradalmárai tisztában vannak azzal, hogy először is létre kell hozniuk egy új konszenzust. Nem a képek ellen lépnek fel, hanem a kép és az ember között fennálló jelenlegi feedback-konszenzus ellen.

Kiállásuk cseppet sem látványos, mert ha az lenne (vagyis: képeken látható), önmaga tagadásává változna. Akkor mindössze a társadalom szétszórásához tenné hozzá a magáét. Azok, akik most kiáltoznak és húzzák a vészharangot, az összes Che Guevara és Khomeini, akik most forradalmárnak számítanak, a valóságban a szórakoztató-ipar munkásai: látványosak, és látványosságuk hozzájárul ahhoz, hogy a képek még jobban szétszórjanak bennünket. Bár az igazi forradalmárok soha nem szerepelnek képeken, ez nem jelenti azt, hogy ne tudnának kiállni a szétszórt társadalom ellen. A képeken ugyan nincsenek jelen, ugyanakkor azokon keresztül mégis megláthatók, mégpedig a képek megmutatkozásának mikéntjében. A kép-manipuláció célja, hogy az emberekben felderengjen: az emberközi viszonyok korábban ismeretlen verziói közötti ugródeszkává alakíthatók; dialógusra, információcserére és új információk létrehozására lehet őket használni. Mivel a szétszórt képek untatják az embereket, a képek révén a többiekkel folytatott dialogikus játék viszont izgalmas és érdekfeszítő lehet, elképzelhető, hogy a forradalmároknak sikerül megszakítaniuk ember és kép visszacsatolásos érintkezését, s helyette új, dialogikus konszenzust létrehozni.

A jelen forradalmárainak elköteleződése nem a képek, hanem azok kapcsolási rajza ellenében fogalmazódik meg, mint a dialógus és az átalakított képek melletti kiállás. A mai forradalmárok beképezők (fotográfusok, filmesek, videó-készítők, számítógép-programozók), akik a technikai képek révén létrejött forradalom talaján nőttek fel. Beképező erejük előtt olyan társadalom képe lebeg, amelyben az emberek képeken keresztül folytatnak egymással párbeszédet, hogy mindig új információkat, egyre valószínűtlenebb szituációkat hozzanak létre. Csak ennek a beképező erőnek köszönhetően képzelhető el egyáltalán ilyen társadalmi forma. Ők az úgynevezett „információs társadalomnak” nem az alapzatát akarják megváltoztatni, hanem a felületét.

A felmerülőben lévő társadalom struktúrája a szertesugárzott képek valamint az e sugarak termináljainál üldögélő, szétszórt, magányos és tömeggé alakult emberek egymáshoz igazodásának szerkezete. A forradalmi beképező erő megkísérli felcserélni ezt a struktúrát egy másikkal, mégpedig úgy, hogy a képek újfajta emberi viszonyokat szolgáljanak, ezáltal új, egyelőre névtelen társadalmi csoportokhoz vezessenek. Ezt a társadalmi formát még mindig a technikai képek jellemeznék, s még a mostaninál is több joggal nevezhetnők „képkultúrának”. Magvát azonban mégsem a kép és az ember közötti érintkezés képezné, hanem embernek a másik emberrel való, képeken keresztül megvalósuló érintkezése, a „médiumok” pedig csak így szolgálnának rá a névre, amelyet jelenleg jogtalanul használnak. Akkor ugyanis valóban összekapcsolnák az embereket, nagyjából úgy, ahogy az idegkötegek kötik össze az idegsejteket. Hála ezeknek a kapcsolatoknak, a társadalom mindig létre tudna hozni új információt. Ez olyan társadalmi struktúra lenne, amelyet leginkább „kozmikus agynak” nevezhetnénk. Emberhez méltó (humánus) társadalom lenne, hiszen jellemző módon az méltó az emberhez, hogy információt hoz létre, továbbít és tárol. Úgy hiszem, ebben áll az új forradalmárok kötelessége.

Ez a jelenlegi, a diszkurzíven kapcsolt képek uralta társadalom elleni elkötelezettség, de nem a korábbi társadalmi forma visszaállításának a kísérlete. A jelenlegi szórást nem lehet érvényteleníteni, hanem új összpontosításra [Sammlung] lehet téríteni. Legfőbb ideje volt annak, hogy a hagyomány szentesítette társadalmi csoportok szétessenek. Vészjósló, ideológiailag megalapozott, bajkeverő csoportok voltak ezek. Minthogy szétporladófélben vannak, újfajta csoportokká alakíthatók. „Informálhatóak”. Amit meg kell valósítanunk, az a szétszórt társadalmi infinitezimális integrációja. A jelenlegi elkötelezettség ilyen megfogalmazásai arra akarnak rámutatni, hogy a jelen forradalmárai máris a beképező, képeket előállító absztrakció talaján állnak a nulladimenziós univerzumban.

A technikai képeknek először is szét kellett szórniuk a régi társadalmat, hogy jöhessen az új. nem A jelent tehát dekadencia jellemzi, hanem az új társadalmi forma emergenciája, mégpedig máris megfigyelhetően. Az entrópiába hanyatló kép-ember reláció, a képprogramok halálos unalmassága új konszenzust készít elő a tömegkultúra ellen és a humánus képkultúra érdekében. Némi optimizmussal úgy is tekinthetünk a jelen társadalmára, mint a felmerülőben levő kultúrához vezető átmenetre.