0. Figyelmeztetés

Az itt előterjesztendő gondolatok megkísérlik egy kis szakaszon nyomon követni a jelen technikai képei (pl. a fotografikus és televíziós képek) formájában megnyilvánuló tendenciákat, s eközben az eljövendő, elektronikus képeket szintetizáló társadalom területére jutnak. Most és innen nézve az kalandos társadalom lesz, amelyben az élet radikálisan különbözik majd a mienktől. Ott már aligha lehet felismerni a jelenkor tudományos, politikai és művészeti kategóriáit, s számunkra új és idegen színezete lesz az életérzésnek, az egzisztenciális hangulatnak is. Nem valamilyen messzeségben lebegő jövőről van szó: máris elrugaszkodóban vagyunk odafelé. Ennek az új és kalandos társadalom-, valamint életformának számos aspektusa környezetünkben, illetve önmagunkon már ma is jól érzékelhető. Egy utópiában élünk, mely épp most körvonalazódik, s amely ízig-vérig áthatja környezetünket és pórusainkat. Elképesztő mindaz, ami bennünk és körülöttünk történik, s mindahány korábbi utópia - lett légyen pozitív vagy negatív - elhalványul annak láttán, ami most felszínre tör. Az alábbi esszé ezt a témát kívánja körüljárni.

Az utópia talajtalanságot jelent, távollétet attól a helytől, amelyhez igazodhatnánk. Belső tartás nélkül állunk szemben az előrenyomuló, közvetlen jövővel, hacsak nem kapaszkodunk azokba a struktúrákba, amelyek utópiából születnek. Ez megesett ebben az esszében is: a gondolatmenet belekapaszkodik a jelenkor technikai képeibe azáltal, hogy „bírálja” őket. Ilyen értelemben folytatja és helyesbíti azokat az érveket, amelyekkel egy korábbi esszé, mégpedig A fotográfia filozófiájáért hozakodott elő. Ezért a jelenlegit nem (vagy nem elsősorban) az elképesztő futurizációjaként kell olvasni, hanem a jelen bírálataként - még ha e bírálatban a tartásnélküliség benyomuló és elhatalmasodó érzése együtt rezeg is a felbukkanó újjal.

Ha a jelenkor technikai képeit ebben az értelemben választjuk kiindulópontunkul, két széttartó tendenciát figyelhetünk meg bennük. Az egyik a képfogyasztók és képfunkcionáriusok központilag programozott, totalitárius társadalma felé mutat, a másik a képkészítők és képgyűjtők dialogizáló telekommunikációs és informatikai társadalmának irányába. Innen nézve mindkét társadalom fantasztikus, még akkor is, ha az elsőnek inkább negatív utópia-jellege van, a másodiknak pedig pozitív. Persze ma még van lehetőségünk rá, hogy kétségbe vonjuk ezeket az értékeléseket. Nem áll viszont módunkban megkérdőjelezni a technikai képeknek a jövő társadalma feletti uralmát. Ha bekövetkeznék egy katasztrófa - és ezt ex definitione nem lehet előre látni -, akkor a technikai képek a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel önmagukra koncentrálnák a jövendő emberének egzisztenciális érdekeit.

Éppen ez jogosít fel és ugyanakkor kényszerít is bennünket arra, hogy a felbukkanóban levő társadalmat utópikusnak nevezzük. E társadalom már nem valamely helyen és adott időben lesz jelen, hanem beképezett felületeken; olyan felületeken, amelyek elnyelik a földrajzot és a történelmet. A következő esszének az a szándéka, hogy megbirkózzék ezzel a valószerűtlen életérzéssel, amelynek kialakulása éppen a technikai képekhez kapcsolódik, s amely abból adódik, hogy beindult a technikai képek köré rendeződő társadalom kialakulásának folyamata; hogy megbirkózzék „a tisztán információs társadalom” életérzésével. Az itt olvasható előszó - ahogy már ez többnyire lenni szokott - a munka végeztével íródott, s valamelyest még a gyermekeink és unokáink országába tett és éppen most véget ért utazás tapasztalataiból, illetve veszélyeiből táplálkozik. Ennél fogva szolgáljon figyelmeztetőül: olvasóm ne várjon tőle válaszokat, csak kérdéseket, öltsék bár e kérdések a válasz mezét. Másképpen szólván: ez az esszé meg sem kísérli, hogy az előtoluló problémákra megoldást javasoljon, csupán az alapjukul szolgáló tendenciákat kívánja kritikailag kérdőre vonni.