4.Billentyűzni

A vezérfonalak absztrakciója által pontelemekre szétesett világot össze kell gyúrni, hogy ismét átélhető, felismerhető és kezelhető legyen. Ez a beképezők kötelessége. Ám mivel a pontelemek nem megfoghatók, nem láthatók és nem felfoghatók, nem lehet őket csak úgy összegyúrni, hacsak azoknak a készülékeknek a segítségével nem, amelyek képesek belenyúlni a ponthalmazokba. Ezek a nyomógombok. Noha már régóta rájuk bíztuk magunkat és használjuk őket, mégis nagyon messzire kerültünk attól, hogy át tudjuk őket tekinteni. Ha tehát meg akarjuk érteni, hogyan vagyunk a világban, amikor ujjbegyeink a nyomógombokon dolgoznak, akkor e gombokat kell közelebbről szemügyre vennünk.

A nyomógombok mindenütt ott vannak. A villanykapcsolók egy szempillantás alatt megvilágítják az addig sötét termeket, az autó motorja beindul, mihelyst elfordítunk egy kulcsot, egy kattintás a fényképezőgép kioldógombján a kép azonnali felvételét eredményezi. Elsőként tehát az tűnik fel, hogy a nyomógombok a hétköznapokhoz nem illeszkedő időben mozognak; olyan időben, amelyre másféle nagyságrendek vonatkoznak. A pontelemek végtelen univerzuma ez, a végtelenül kicsiny, ahol az idő villámgyorsan lobban fel. Másodikként az tűnik fel, hogy a végtelenül kicsiből az emberi nagyságrendűbe, illetve akár a hatalmasan nagyba visznek át. Egy érintés a villanykapcsolón az elektronok univerzumából abba a tartományba visz át, ahol minden dolgok mértéke az ember. Egyetlen nyomás egy másik kapcsolón hegyeket robbanthat fel vagy előkészítheti az emberiség végét. A nyomógombok olyan szerkezetek, melyek áthidalják a világ a nukleáris, az emberi és asztronómiai dimenzió rétegeire való tagozódását.

A nyomógombok gyakorta nem elszigetelt billentyűk, hanem klaviatúrák, melyekből választani lehet. Ha a tv-készülékem nyomógombjai közül nyomok meg egy kiválasztott gombot, a képernyőn rögtön megjelenik az a kép, amelyet a számomra elérhetők közül kiválasztottam. Bár a nyomógombok az emberinél kisebb dimenzióban lépegetnek, mégis az emberi szabadság szolgálatában állnak. Az a generáció, amely nem a számítógép-billentyűzetekkel együtt nőtt fel, átélheti még általuk ezt a kísérteties és mágikus érzést. Miközben azért nyomkodom az írógép billentyűit, hogy az előttünk levő szöveget megírjam, csodát viszek végbe. Gondolataimat szavakra darabolom, a szavakat betűkre, és aztán kiválasztom a betűknek megfelelő billentyűket. „Kalkulálom” a gondolataimat. És az írógépbe fűzött papírlapon megjelennek ezek a betűk, mindegyik önmagában, tisztán és elkülönülten, mégis azért, hogy egy lineáris szöveg legyen belőlük. Az írógép „komputálja” az általam kalkuláltakat. Sikerül sorokká gyúrnia a pontszerű elemeket. Csoda ez, az eljárás átláthatósága ellenére is. Láthatom, hogyan hoz mozgásba minden egyes lenyomott gomb egy-egy emeltyűt, amely aztán a szándékozott betűt a papírra üti, és azt, hogyan nyomul tovább az írógép kocsija, hogy helyet adjon a következő betűnek a papíron. De a dolog átláthatósága nem jelenti ugyanakkor, hogy biztonságos lenne.
Az efféle mechanikus írógépek archaikus billentyűzetek. A Word- processzorok használatával a billentyűnyomogatás révén megvalósuló írás átláthatatlan folyamattá vált, egy fekete dobozban végbemenő műveletté, amelybe a billentyűk kezelőjének nincs bepillantása. A készülék többé már nem gép, elillant belőle a mechanika. Ha arra figyelünk, hogyan szintetizálódnak a számítógép képernyőjén egy gombnyomásra a képek, akkor vesszük csak észre, mintegy visszatekintve, a mechanikus gombnyomás csodáját: Ez a komputálássá fejlődött kalkuláció csodája, olyan csoda, amelynek a technikai képek keletkezésüket köszönhetik.

A ‘tasten’ [billentyűzni, tapogatózni] ige először is vak tapogatózást jelent, melyet annak reményében folytatunk, hogy találunk véletlenül valamit. ‘Heurisztikát’ jelent. Valójában ez az a módszer, amely a csimpánzok írógéphasználata mögött áll, és melynek során – nagy időtávlatban (mely talán néhány millió évet is kitenne, de még megjósolható) véletlenszerűen ugyanazt a szöveget kellene előállítaniuk, mint ami előttem fekszik. Persze nem állíthatom, hogy a saját gépírásomat vak tapogatózásként élném meg. Sokkal inkább az a meggyőződésem, hogy a szövegem nem egy szükségszerűvé vált véletlen produktuma, hogy tudatosan választom ki a billentyűket. Rendelkezésemre áll az „alfanumerikus jelek univerzuma” (45 nyomógomb), és minden gomb megnyomása szabad választás eredménye. Ebben - és ennek állítására erős késztetést érzek - különbözöm a csimpánzoktól: hogy emberi dimenziójúra rövidítem le azt a csillagászati hosszúságú időt, amely e szövegnek a heurisztikus módszer szerinti, a véletlen játéka általi létrejöttéhez szükségeltetne. Különbözöm tehát a csimpánzoktól és a hozzájuk hasonló idiótáktól annyiban, hogy bár ugyanazt állítom elő, mint ők, sokkal gyorsabb vagyok. Kijózanító ábrázolása ez az emberi szabadságnak és méltóságnak.

Ám a dolgot másképpen is lehet ecsetelni. Míg a csimpánz a billentyűk használata közben a véletlen és a szükségszerűség vak játékába merül, én „transzcendálom” ezt a játékot. Nyomógombjaim mellől a játékon (az írógépen) túlra pillantok, és mérlegelem a megírandó szöveget. Ezen a ponton még nem akarok abba a filozófiai iszapba merülni, mely a szabadság problémáját, ennek a meglévőn túlra tekintésnek a problémáját, valamint a levésre-kellésre való felpillantás mozzanatát körülveszi, és csupán a meglevőre akarom magam korlátozni. Ezért a kérdésem a következő: van-e rá mód, hogy a csimpánz által gépelt szövegtől a magamét megkülönböztessem, még ha e kettő betűről betűre megegyeznék is egymással? Felfedezhető-e az én szövegem mögött - a csimpánzétól eltérően - értéktételező, informatív szándék? Ha igen, akkor az emberi szabadságot és méltóságot úgy lehet tekinteni, mint értékek megvalósításának sajátos képességét.

A vita tárgya ezen a ponton az emberi és a mesterséges intelligencia, valamint a szándékosan illetve önműködően létrehozott információk közötti különbségtétel. Az írógépet használó csimpánzok kétségtelenül rendkívül kezdetleges mesterséges intelligenciák. Költségesek, lassúak és ritkák. A Word- processzorok viszont gyakoribbak, olcsóbbak és mindenekelőtt sokkal gyorsabbak. Meg lehet különböztetni egy Word-processzor által előállított szöveget az enyémtől, ha a két szöveg betű szerint azonos? Így kérdezünk, de aztán kiderül, hogy a Word-processzor nem vaktában gépel, hanem be van programozva. A szöveg előre látható a programjából. A processzor nem „merőben véletlenszerűen” gépel, hanem a kockajáték szabályai szerint kockázik a billentyűkkel, vagyis nem a „tiszta”, hanem az „aleatórikus” véletlen szellemében (alea = dobókocka). A Word-processzor szövege egy „szerencsés dobás”, egy előrelátható véletlen. Meg lehet ezt a szerencsés dobást az én szövegemtől különböztetni - vagy az enyém ugyanolyan szerencsés dobás, csak éppen másképpen van programozva?

A csimpánz maga is kockázik, csakhogy ő közben mérhetetlenül tág szabályokhoz igazodik. Kipróbálhatja a nyomógombok bármely kombinációját, ezért is tart olyan soká, hogy eljusson az én szövegemig. Mondhatjuk akkor a csimpánzról, hogy „szabadabb”, mint a Word-processzor? És vajon nem dobókockázik-e - csak éppen sokkal szigorúbb szabályok szerint - az a gyors- és gépíró, aki legépeli majd a szövegemet, miközben billentyűről billentyűre az előtte levő mintát fogja követni? A csimpánz a dobókockázás „nyitott”, a gépíró pedig a „zárt” oldalán áll? Talán kialakítható ily módon a programok „szabadságfok” szerinti hierarchiája. A csimpánz a „legszabadabb” író, a gépíró a „legkevésbé szabad”, a Word-processzor pedig valahol a kettő között helyezkedik el. És hol az én helyem ebben a hierarchiában? „Kevésbé vagyok szabad” a csimpánznál, de „szabadabb” a Word-processzornál? S e helyzetem kiolvasható-e a szövegemből? Kellemetlen kérdés, mert gyengíti az emberi szabadság sajátszerűségét.

Ez azonban másfelől közelítve talán mégis megmenthető, hiszen a billentyűzés esetében olyan készülékek működtetéséről van szó, amelyeket emberek készítettek. Az emberi szabadság mozzanatát ezek szerint ne a gombok nyomogatásának műveletében, hanem előállításukban keressük? Ne a programozott aktusban, hanem a programozásban? Ne a csimpánzban, a Word-processzorban, a gépíróban vagy bennem, hanem az írógép feltalálójában? Ő olyasvalaki volt, aki kiragadta összefüggésükből a latin betűket, az arab számokat és néhány logikai szimbólumot, hogy azután nyomógombokra tűzhesse őket, valaki, aki gondolkodási folyamatokat kalkulált (eltávolítván belőlük a vezérfonalakat), majd olyan gépet rakott össze, amely ezeket a számításokat szövegekké tudta komputálni. Teljesen közömbös, hogy milyen típusú automatát (csimpánzot, Word-processzort, gyors- és gépírót vagy engem) épített be gépébe a feltaláló és hogy miként programozta ezeket, előbb vagy utóbb minden szövegnek, az enyémnek is meg kell jelennie a papírlapon. A sajátosan emberi szabadság ezek szerint a programozás szabadsága lenne.

Elismerem: írógépes példám alattomos. Abszurd szándék az írógép feltalálójára terhelni a felelősséget keletkezendőben levő szövegemért. Ha más példát választottam volna (esetleg a televíziókészülék nyomógombjait), akkor ez az abszurditás kevésbé lenne nyilvánvaló. Valójában a legtöbb nyomógomb a televíziókészülék billentyűzetének típusára hasonlít (amire a későbbiekben még visszatérek). Ebből származik az a benyomásunk, hogy a programozók lennének viselkedésünk titkos irányítói. Ha belátjuk, hogy ez az érv abszurd, akkor halomba lehet dönteni a kortárs kultúrkritika téziseinek nagy részét.

Van még egy ok, hogy elfogadhatatlanná nyilvánítsuk az érvet, mely szerint a programozók lennének felelősek a társadalom magatartásáért. A nyomógombtól a programhoz, majd pedig a programozóhoz való visszahátrálás révén egy lépéssel közelebb jutunk az örök regresszió szakadékához. A csimpánz és én (az írógéphez hasonlóan) egy kockajáték, egy program produktumai vagyunk: genetikai információkkal űzött aleatorikus játék során jöttünk létre. Az én programom tartalmazta - míg a csimpánzé láthatólag nem - a nyomógombok feltalálását, aminek valamikor véletlenül meg kellett valósulnia. Keresendő netán eme program mögött programozó? Egy emberfeletti programozó, aki viselné a felelősséget minden gépbe írt szövegért (az enyémért és a csimpánzéért) és egyáltalában minden magatartásért e világon? Mert nem akarhatjuk mindkettőt: a pontelemek halmába belenyúló billentyűzés korlátolt automatizmusát és a programozó szándékot is, hacsak nem zuhanunk fejvesztve a véletlen transzcendens determinizmusába vetett hitbe. Ha viszont elutasítjuk az efféle, orientalizáló hitet, arra kényszerülünk, hogy a társadalmi viselkedés programozói mellett szóló érvet is elutasítsuk. Ha nem hiszünk semmiféle vak, transzcendens programozóban, akkor még kevésbé hihetünk az előrelátó, immanens programozóban.

Mi hát a helyzet az emberi szabadsággal a gépírás (egy átlátható, mechanikus folyamat) esetében? Hozzávetőleg a következő: amikor lenyomom a billentyűt, tudom, hogy programozott készülékekről van szó, amelyek belenyúlnak a pontelemek kavargásába, hogy szövegekké gyúrják őket. Tudom, hogy ezt a Word-processzorok automatikusan, a csimpánzok aleatorikusan, a gépírók másolásszerűen végzik, és hogy ennek végeredményként az enyémmel azonos szöveg keletkezik. Ennél fogva azt is tudom, hogy nyomógombjaim a véletlen és a szükségszerűség bonyolult determinizmusába invitálnak. Ezzel együtt az írás műveletét konkrétan szabad cselekedetként élem meg, mégpedig oly mértékben szabadnak, hogy inkább az életemről mondanék le, mint a gépírásról. „Scribere necesse est, vivere non est.”[1] Írás közben ugyanis létezésem az ujjbegyeimbe összpontosul: valamiképpen minden akaratom, gondolatom és cselekedetem úgyszólván beléjük áramlik, hogy rajtuk keresztül, a billentyűkön át, az általuk letapogatott pontuniverzumon, az írógépen és a papírlapon át a nyilvánosság terébe jusson. Ez az én „politikai” szabadságom, a gombok nyomogatásának, a publikálásnak ez a művelete az én konkrét billentyűzés-élményem.

Imént meggyónt billentyűzői lelkesedésem nagyjából a következőképpen építhető be a két előző fejezet kontextusába: az első gesztus, amely szabadságot ad az embernek az életvilághoz fűződő viszonyában, az a cselekvés. A második az imaginatív szemlélődés. A harmadik a fogalmi magyarázat. Az embernek az életvilághoz fűződő viszonyában szabadságot adó negyedik gesztus a komputáló billentyűzés. Kezének köszönhetően az ember a világ szubjektumaivá vált, szemeinek köszönhetően áttekintőjévé, ujjainak köszönhetően uralja a világot, ujjbegyeinek köszönhetően értelmet ad neki. A kultúra most zajló forradalma felfogható az egzisztenciának az ujjbegyekre való átviteleként. A munka (a kéz), az ideológia (a szem), és az elbeszélés (az ujjak) alávettetnek a programozó komputálásnak (az ujjbegyeknek). Ezáltal viszont a nyomógombok megszabadítanak bennünket a világ megváltoztatásának, áttekintésének, illetve megmagyarázásának kényszerétől és felszabadítanak arra a feladatra, hogy a világnak és a benne zajló életnek értelmet kölcsönözzünk.

A billentyűző lelkesedés – melyet a gépírás példáján jelezni próbáltam – még világosabban felismerhető a készülékek billentyűzetének esetében. Ez a beképezők lelkesedése: a fotográfusoké, az operatőröké, a videofilm-készítőké és mindenek előtt a jövő társadalmának számítógép segítségével képeket szintetizáló tagjaié. Mihelyst a nyomógomboknak sikerül magukra irányítaniuk az emberiség egzisztenciális érdekeit, az értelemadás iránt való lelkesedés, a kétkezi munka, az ideológia és a vita megvető leküzdése, valamint a teljes figyelemnek a valószínűtlen, kalandos szituációk beképezésére való összpontosítása uralkodó lelkiállapottá válik. Így lesz ez annak ellenére is, hogy tudatában vagyunk a nyomógombok embertelenül automatikus jellegének.

Ezt az állapotot azonban, amelyben a nyomógombok fel fogják szabadítani az embert arra, hogy értelmet adjon a világnak, egyelőre még nem értük el. Helyette olyan szituációban vagyunk, amelyet viszonylag kezdetleges, teljesen még nem átlátott és ezért nem helyesen installált nyomógombok uralnak. Egyelőre ugyanis (megtévesztő módon) még mindig két típusú nyomógomb létezik. Az egyik üzeneteket „küld” (nevezzük ezt „produktív” billntyűnek), a másik üzeneteket „fogad” (nevezzük reproduktív billentyűnek). Az első a privát publikálására, a második pedig a publikus privatizálására való. A tv-producerek által használt billentyűk pl. az ő személyes elképzeléseik és felfogásuk közzétételére szolgálnak, míg a tv-készülék nyomógombjai az immáron nyilvánossá vált elképzelések és nézetek privát térben való vételére. E két billentyű-típus valamiképpen ugyan szinkronizálva van egymással, de kétfajta hangolás uralkodik rajtuk: az „adó”-oldalon a beképezőké (az a lelkesedés, amelyet fentebb kíséreltem meg ecsetelni), a „vevő”-oldalon a manipulálttá válásé (ezen alapszik az a kultúrakritika, amely ellen fentebb érvelni próbáltam).

Ha közelebbről vesszük szemügyre a két említett típust, némi meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy túlhaladott elképzeléseken alapulnak és nem rendelkeznek a nyomógombok voltaképpeni jellemzőivel. A diskurzus logikája szerint szerveződnek, ami azt jelenti, hogy az adó privát terében létrehozzák, a nyilvánosság terén keresztül elküldik, a vevő privát terében pedig veszik az üzenetet. (A fent említett példán szemléltetve: a televíziós üzenetet a producer privát terében hozzák létre, a nyilvánosságon keresztül küldik el és a tévénéző privát terében történik meg a vétel.) Ám a nyomógombok univerzumában nem lehet többé szó „privátról” és „nyilvánosról”. A producer nem magántérben hozza létre az üzenetet, hanem egy adóapparátusban, készülékekből és funkcionáriusokból álló komplexumban. Az üzenet befut egy elektromágneses mezőt, amelyet bizony dőreség lenne „köztársaságnak” nevezni. Az a tér pedig, ahol a tv-készülék található, számtalan üzenet előtt nyitva áll, ezért valójában nem nevezhető „privátnak”, adó- és vevőkészülék egységként funkcionál. A nyomógombok felrobbantották a privát és a publikus közötti határt, elegyítették a politikai és a privát teret, és érvénytelenítették a diskurzusra vonatkozó összes szokványos elképzelést.

Mindkét jelenlegi nyomógombtípus a nyomógombok karakterének félreértésére alapul: a nyomógombok karakterében ott van az egymással való „dialogikus” összekapcsolódás (például kábelen keresztül), az egymáshoz való csatlakozás lehetősége, vagyis azé, hogy ne diszkurzív, hanem dialogikus készülékként működjenek. Az „adó” és a „vevő”, a „produktív” és az „improduktív” nyomógombok közti különbségtétel ezért ideiglenesnek tekintendő. Az írógép csak előzménye a kézírást továbbító készüléknek (telewriter), a mosógép billentyűzete a mosógépgyártót és -felhasználót összekötő visszacsatoló-berendezésnek. A nyomógombok jelenlegi állapota összességében csak bevezetője a telematikus (telekommunikációs és informatikai) társadalomnak.

A nyomógombok szétrobbantják a „politikáról” és a „privát térről” kialakult elképzeléseinket, és arra kényszerítenek, hogy más kategóriákban gondolkodjunk. A kialakulóban lévő, egymáshoz dialogikusan csatolt nyomógombok uralta helyzetre nem alkalmazhatunk olyan fogalmakat, mint a McLuhan-féle „kozmikus falu”. Ha nincs piactér, és nincsenek paraszti magánházak, akkor szó sem lehet többé faluról. A nyomógombok szövedéke és a közöttük levő dialogikus kapcsolatok inkább emlékeztetnek az agy struktúrájára, úgyhogy kozmikus falu helyett talán kozmikus agyról lehetne beszélni. Egy efféle struktúrában nem lehet különbséget tenni a fényképezőgép kioldó gombjának vagy a mosógép kapcsológombjának működtetése között: mindkettő fogad és küld is egyben.

A billentyűzet-fejlesztés jelenlegi stádiumában vannak még hibás gombok, vagyis olyanok, amelyek csak választani engednek, az önkifejezést nem teszik lehetővé (ilyen a tv-készülék billentyűzete). Így aztán a választás szabadsága egyelőre ellentmondásban van az egzisztenciális szabadsággal. Ezért nem tudok lelkesedni a tv-készülék vagy a mosógép billentyűzetéért (hacsak nem osztozom a mosógépreklámok géphasználóinak lelkesedésében). Az önműködés későbbi stádiumától viszont elvárható, hogy bármilyen nyomógomb lelkesítőleg hasson, azok ugyanis olyan berendezések részei lesznek, amelyek lehetővé teszik, hogy másokkal együtt értelmet adjunk a pontuniverzum kavargó káoszának.

A technikai képek előállítói, a beképezők (fotográfusok, filmoperatőrök, videofilm-készítők) a szigorú értelemben vett történelem végén állnak, a jövőben mindenki beképezővé válik. Mindenki rendelkezik majd olyan nyomógombokkal, amelyek lehetővé fogják tenni, hogy másokkal együtt képeket szintetizáljanak a számítógép képernyőjén. Valamennyien a szigorú értelemben vett történelem végén találják majd magunkat. Azt a világot pedig, melybe belekerültek, nem lehet többé megolvasni és nem lehet elbeszélni sem: pontelemekre (fotonokra, kvantumokra és elektromágneses elemekre) esik szét. Megfoghatatlanná, elképzelhetetlenné és felfoghatatlanná vált, kalkulálható halmazzá. Saját tudatuk, gondolataik, vágyaik és értékeik pontelemekre (információsbitekre) - kalkulálható halmazzá - estek szét. Ahhoz, hogy a világ ismét megfoghatóvá, elképzelhetővé és érthetővé váljék, ezt a halmazt komputálni kell, a tudatot pedig öntudatra kell ébreszteni. Vagyis: a köröttünk és bennünk kavargó pontelemeket felületekké kell gyúrni, képbe kell őket fogni.

Az ehhez szükséges beképezőerő máris rendelkezésre áll, azaz vannak olyan készülékeink, melyekkel a beképezés megvalósítható. Tudjuk, hogy a véletlen és a szükségszerűség (a valószínűségszámítás) elve szerint működnek, automatikusan. Mégis azzal a jogos meggyőződéssel nyomjuk meg a kezelőgombokat, hogy szándékolt értelmet adjunk a köröttünk és bennünk kavargó, teljességgel absztrakt univerzumnak. Ez a kísérteties, egyszersmind lelkesítő a beképezésben, a billentyűzésben: hogy a technikai képek olyan agyrémek, amelyek értelmet kölcsönöznek a világnak és nekünk.

A következő fejezetnek az a célkitűzése, hogy ezt a beképezést és ezt a beképező-erőt tárgyalja, illetve hogy megkülönböztesse a hagyományos képcsinálók korábbi elképzelésétől. Tárgyalni kívánom a technikai képeket, e pontokból álló szövevényeket[2], az előrenyomuló kozmikus agy beképzett agyszüleményeit. Szándékom, hogy megmutassam, hogyan állnak össze nyomógombok segítségével a pontok felületekké és miként fejeződik ki ezekben olyan beképező erő, amely a nyomógombok feltalálása előtt lehetetlenség lett volna.