17. Szenvedni

A következő – a kialakulóban lévő társadalom úgynevezett „gazdasági infrastruktúrájára” vonatkozó – gondolatok egy némileg helyreigazított társadalmi modellre támaszkodnak, éspedig a platóni utópia modelljére. Platón szerint a mennyből (topos uranikos) a jelenségek (phainomena) világába aláhullott lények vagyunk. Hazánkban, a mennyben, logikus rendjükben szemléltük az örök és változatlan ideákat. A világba való zuhanásunkkor keresztülhaladtunk a felejtés (lethe) folyóján, melynek vize minden, az ideákra vonatkozó emléket kimosott belőlünk, elfelejtettük őket. Így hát az ideáktól elválasztott lényekként (idiotes) jövünk a világra és élethosszig idióta-létünket tengetjük: főzünk, hogy ehessünk és eszünk, hogy főzhessünk. Vagy vetünk, hogy arathassunk és aratunk, hogy vethessünk. Dolgozunk, hogy pihenhessünk és pihenünk, hogy dolgozhassunk. Alapvetően: élünk, hogy meghaljunk, és meghalunk, hogy gyermekeinkben újjászülessünk. Ez a körben forgó idióta-lét a konyha (oikonomia) rendjéhez igazodik, Platón „zoon oikonomikon”-nak, gazdaságos életnek is nevezi – abban az értelemben, amelyben a német gazdaság szó („Wirtschaft”) vendéglőt jelent.

Szerencsére azonban vannak metódusok, melyeknek hála az elfelejtett ideák újra fölidézhetőek (például a korsó égben látott ideája, a „korsóság”). Ha ez sikerült, akkor az ideát egy fenoménhez nyomhatjuk, például formátlan agyagba, hogy a jelenségek világát az ideális világhoz hasonítsuk. Az eredmény (egy cserépedény) aztán a mi művünk lesz. S mihelyt a korsó létrejött, kiállíthatjuk a konyha ajtaja elé, publikálhatjuk, „politika” részévé tehetjük, hogy valaki más művével kicserélhetővé váljon, s ezáltal megállapítsuk értékét. Ezt a munkálkodó és publikussá tevő életet nevezi Platón „bios politikos”-nak: olyan életnek, amely a vásártér felé irányul.

A korsót szemügyre véve azonban meg kell állapítanunk, hogy a „korsóság” ideája eltorzult az agyagban. Már nem oly tökéletes, mint az égben volt, s aki egy ilyen fenomenalizált ideához igazodik, annak csak torz vélekedései (doxai) lesznek. Következésképpen a politikai élet a hamis vélemények, az ortodoxiák, a paradoxiák, a heterodoxiák, egyszóval: a tévedés élete. Ezt a tévedést csak úgy kerülhetjük el, ha összevetjük a korsót a korsósággal, ha megbíráljuk. Ehhez tekintetünket a korsóságra, s a többi mennybéli ideára kell emelnünk: ez a „teória”. Közben a vásártéren állunk, műveinktől körülvéve, pillantásunk „felfelé” irányul. Ezt a szemlélődő, a fenoméneknek hátat fordító életet Platón „bios philosophikos”-nak, a bölcsesség szeretetében eltöltött életnek nevezi.

Ez a három életforma (a gazdaság, a politika és filozófia) az utópiában egyfajta létrát alkotnak. A gazdaság tartja a politikát, mert gazdasági támasz nélkül a kézművesnek nem lenne ráérő ideje korsót készíteni. A politika támasztja a filozófiát, mert vásártér és az ott kiállított művek nélkül a filozófusnak nem lenne alkalma az összehasonlításra (kritikára) és az értékek irányítására („kybernein”). Másként szólva: a társadalom alapzatát az idióták, a rabszolgák (a gazdaság) alkotja, középső szintjén a művészeket és a publicistákat találjuk, a társadalom királyai pedig a teoretikusok, az irányítók (a filozófia). A köztársaság (politeia) célja, hogy teret nyisson a filozófiának, az ideákra való visszaemlékezésnek, valamint a feledés-telenítésnek (alétheia = feledés-telenítés = igazság) és nyissa meg a mennyei otthonba visszavezető utat.

Ebben az utópikus társadalommodellben a kulcsszó a „ráérő idő” (görögül „schole”, latinul otium), ellentéte a szorgos elfoglaltság (görögül „a-scholia”, latinul „negotium”, angolul „business”). A gazdasági élet rabszolgái folyamatosan el vannak foglalva, szorgosak, tevékenyek, még amikor alszanak is, mert készülődnek az elkövetkezendő tevékenységek elvégzésére. A politikai élet művészeinek akkor van ráérő idejük, ha a művet befejezték, (munkaszünetet tartanak, megbírálják műveiket, elgondolkodnak ideáikon). „Időről időre iskolába járnak”. A filozofikus élet teoretikusai a ráérő időben élnek, az iskolában. A köztársaság célja lehetővé tenni elitje számára, hogy az iskolában éljen, és ezzel mindenkinek megnyissa a mennyei otthonhoz visszavezető utat.

Ez az utópikus társadalommodell volt a feudális modell mintaképe. Ebben a jobbágyok azért éltek a gazdaságban, a polgárok a műhelyben, és a szerzetesek az iskolában, hogy a mennybe visszavezető út mindnyájuk számára megnyíljék. A 15. század polgári forradalmával a műhely az iskola fölé kerekedett, s a teóriáknak immár művek létrehozását kellett szolgálniuk. A polgári társadalom célja többé nem a ráérő idő bölcsessége volt, hanem a világ fokozatos megváltoztatása. A 19. század ipari forradalmával a gazdaság a műhely fölé kerekedett, és a műveknek immár a fogyasztást kellett szolgálniuk. Az ipari társadalomnak többé nem a világ megváltoztatása volt a célja, hanem a folyamatosan fokozódó fogyasztás, tevékenykedés, businnes. A látszólag felszabadított rabszolgák királlyá váltak, és a mennybe visszavezető út bezárult.

Most kísérletet teszek arra, hogy hozzáigazítsam ezt a modellt esszémhez. A 13. fejezetben ( a „Felkészülés”-ben) olyan iskolaként tekintettem a telematikus társadalmra, amelyben az emberek egy egész életét fognak eltölteni. A 15. fejezetben (az „Uralkodás”-ban) automatikusan szabályozott társadalomként szemléltem, amelyben a politika fogalmának már nem lesz értelme. Azt jelentené ez, hogy máris a platóni utópia megvalósulásának láttam, olyan társadalomnak tehát, melyben robotok lesznek a rabszolgák (gazdaság), automatikus intelligenciák a művészek (politika), és amelyben mindenki a teóriáért él (mindenki filozófus, király), akiket robotok és mesterséges intelligenciák táplálnak, s látnak el megbírálandó modellekkel? Olyan struktúra-e a kibernetikus társadalom, amelyben mindenki ráérő időben él, ahol mindenféle munka (gazdaság) és a hatás bármely formája (politika) az emberhez fel nem érő dolog lenne? Alapjában véve tehát olyan állapotról lenne szó, amelyben mindenki képeket szemlél (fogadás, megváltoztatás vagy továbbküldés céljából), s amelyben az ökonómia körforgása és a termelés folyamata „az ember háta mögött” zajlik; arról, amelyet Platón a bölcsesség szeretetében eltöltött életnek – „filozófiának” – nevezett?

Sajnos kijózanító választ kell adnom. Ameddig a jövendő telematizált embereinek agyán és ujjbegyein emlősállati testek fognak függeni (vagyis a belátható jövőben), addig lehetetlen lesz hátat fordítanunk a gazdaságnak, filozofálnunk, ráérő időben lennünk, az iskolában élnünk. Nem elsősorban azért, mert az emlősállati testeket táplálni és szaporítani kell – e feladatokat valóban rá lehet bízni automatákra –, hanem mert az emlősállati testek szenvednek és meghalnak. Ez a megfontolás mutat rá arra, hogy miről is van szó az ökonómiában, amit néha hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szenvedésről és a halálról.

Az ökonómia tehát nem annyira az emberi test fenntartásának és szaporításának módja, inkább az emberi test szenvedésének (amit a buddhizmus a test „szomjúságának” nevez) csökkentésére és halálának késleltetésére szolgáló metódus. A gazdaság és az orvostudomány voltaképpen szinonimák.

Nem akarok itt beszélni a halálról, hiszen ez az egész esszé, mely a technikai képek felbukkanó univerzumát látszik tárgyalni, valójában a képek általi halhatatlanná válás kísérletéről szól. Esszém (s egyben a telematika) témája és motívuma az emlékezet, a halál ellentéte (Antitod). Persze a halál állapota (Tod) és az eseménye (Sterben) nem ugyanaz. Utóbbi a halál elszenvedését jelenti, ezért az iménti gondolatmenet szerint a gazdaság területéhez tartozik. A dolgot körülbelül így fogalmazhatjuk meg anélkül, hogy erőszakot tennénk Platón nézetein: a gazdaság az elmúlás eseményének terepe, a politika a halni-nem-akarásé, a filozófia a halhatatlanná válásé. Ez azt jelenti, hogy ebben a jövendő gazdaságáról gondolkodó fejezetben nem kötelességem a halálról beszélni, korlátozhatom magam a szenvedésről való beszédre. Hiszen az elmúlás ott rejlik a szenvedés lényegében: bármitől szenvedek is (legyen az akár egy fogfájástól), ízelítőt kapok az elmúlásból és feltételezhető, hogy az elmúlás aktusában minden szenvedés a halálra összpontosul, s csupán ez esetben szolgál rá, hogy e névvel illessük.

A gazdaság a testek különféle anyagokhoz (páldául élelmiszerhez) juttatására szolgál, hogy ne szenvedjenek (ne haljanak meg). Ahol a gazdaság rosszul funkcionál (például a harmadik világban), az emberek szenvednek. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ökonómia orvosi problémákat jelenít meg, az orvostudomány pedig ökonómiaiakat. Ennek belátásához elegendő, ha vetünk egy pillantást a harmadik világ szárazság sújtotta területeinek felfúvódott hasú gyermekeire. Minthogy az emberi test kiterjedés, a gazdasági és orvosi szerek (az olyan „élelmiszerek”, mint a hús vagy az aszpirin) is testek, olyan objektumok, amelyeket a szenvedés csillapítására informáltak. Az objektumok ilyetén informálása robotokra bízható, ahogy az informált objektumoknak az emberi testhez való eljuttatása (az elosztás) is. A cselekvés és a kereskedés robotizálható. Az ember ebben az értelemben kiiktatódik a gazdaságból. A „javak” termelése és elosztása is automatikusan fog zajlani a képet szemlélő háta mögött (a telematikus hangyaboly járataiban).

A test szaporítása ugyancsak gazdasági metódus. Ez is a halál, (nem a fenotípus, hanem a faj halálának) elhalasztására szolgál. S minthogy itt szintén testről van szó, a szaporítás is robotizálható. A képet szemlélők mögött robotok spermiumot és petét fognak testükből begyűjteni, melyekből a képek újabb szemlélőit fogják inkubálni. Csak ez fogja lehetővé tenni a libidó cerebralizálódását. Így tehát a pszichológiának és a gazdaságnak ez az oldala is feleslegessé teszi az embert.

Hanem a szenvedés nem robotizálható. Nem azért, mintha nem lenne módszerünk arra, hogy hátat fordítsunk a szenvedésnek: elegendő itt a sztoicizmust és Epikuroszt említése. Csakhogy az efféle metódusokat nem (vagy csak nagyon áttételesen) lehet bevonni az önműködővé tétel folyamatába. Hiszen végeredményben mindahány a fájdalommal való szembeszállásnak azon a folyamatosan nyitva álló lehetőségére alapszik, hogy eldobjuk magunktól az életet. Ha Schopenhauert hívnánk tanúnak (akiről még szándékozom beszélni), az életet és a szenvedést egymás szinonimájának látnánk. Ameddig testtel bírunk, a társadalom alapja a szenvedés (és vele együtt a gazdaság) lesz. Talán nem is pszichológiai, hanem egzisztenciális okokból. A fájdalom csillapítható, a szenvedés tompítható, de mihelyst a testet érzéstelenítik, a tudat is csendessé és süketté lesz: an-esztézikussá. Ahhoz, hogy tudat lehessen, boldogtalannak kell lennie. Ha minden fájdalmat csillapítanánk, minden szenvedést tompítanánk, akkor ugyan meghaladnánk a gazdaságot, és hátat fordíthatnánk neki, hogy filozofálhassunk, csakhogy semmi sem lenne már, amiről filozofálhatnánk. A platóni társadalommodellt a telematikára alkalmazva láthatóvá válik a platóni (és egyáltalában mindenféle) utópia belső ellentmondása: szenvedés nélkül nem létezhet „boldogság”. Az utópia lehetetlen.

Bár a technikai képek társadalmának továbbra is a gazdaság képezi az alapját, az a társadalom a maihoz képest mégis annyira más lesz, hogy jelenlegi társadalmi modelljeinkkel (akár „liberálisak”, akár marxisták vagy másfajták) csak mellényúlhatunk. A telematikus gazdaságban már nem „vágyott javakról” lesz szó, hanem a „szükséges rosszról”. A gazdasági működését többé nem életformának, hanem az oktatás zavarásának tekintik. Az ökonómiai iránti általános megvetés és a tőle való félelem alkalmasint a platóni (és az egyáltalában vett) arisztokratizmusra emlékeztet, s a munkát és az elosztást végző robotokhoz viszonyítva az ember csakugyan arisztokratának minősül. A gazdasági alap megragadásához mégis más kategóriákra lesz majd szükség, nem a platóniakra (és általában: nem arisztokratikusakra). E kategóriák közül kettőt veszek itt szemügyre, mégpedig azt a felismerést, hogy a szenvedés (Leiden) fészke az agyban van, valamint az együttérzés (Mitleid) voltaképpeni kategóriáját.

A jelenlegi helyzet legnagyobb botránya az orvostudomány, és nem azért, mert botrányosan működik (lásd a harmadik világot), hanem mert botrányosak a kiindulópontjai. Mindenek előtt az, hogy az eleven test „jószág”, „javaink” egyike, melyet életben kell tartani. A közeljövőben vélhetőleg nem nagyon fogjuk már érteni, hogyan tűrhettük ezt a botrányt. A magyarázat pedig nagyon is egyszerű. Ha a kulturális objektumokat olyan jószágoknak látjuk, amelyeket fel kell használni, akkor az eleven test a legfőbb jószág: minden másik hozzá van igazítva. A mai orvostudomány nem egyéb, mint a mai gazdaság középpontja. Mihelyst az érdeklődés áttevődik a kulturális tárgyakról a „tiszta információkra” (a technikai képekre), a jelenlegi orvostudomány az emberi méltóság ellen elkövetett bűnténynek fog bizonyulni. Ha ugyanis az élő testre az agy nyűgeként, egy nem teljesen robotizálható, beképezendő szerszámként tekintünk, szükséges rosszá változik. A testnek a lehető legkevésbé szabad bezavarnia a játékba (az életbe), a lehető legkevésbé szabad játékrontónak lennie. És midőn már ez nem lesz lehetséges, mihelyst kijavíthatatlan hibák révén bocsátkozik a játékba, az orvostudománynak az lesz a feladata, hogy – lehetőleg súrlódásmentesen – kikapcsolja.

A medicínának (a gazdaságnak) az a feladata, hogy a szenvedés csillapításának módja legyen: ahol a szenvedés csillapítható, ott a halál késleltetéséé, ahol csillapíthatatlan, ott a szenvedő test kikapcsolásáé. A dialogikusan összekapcsolt társadalomban a gyilkosság és az öngyilkosság között nem fognak különbséget tenni: a szenvedő test kikapcsolásáról, az „eutanáziáról” dialógus révén (például a szenvedő és az orvos közötti dialógusban) döntenek majd.

Nemcsak meggyőző volta miatt választottam az orvoslást példaként, hanem azért is, mert megvilágító a szenvedés cerebrális jellegének vonatkozásában. Amíg a testi (és egyáltalán a gazdasági) folyamatok nem nyomulnak be a tudatba – ameddig automatikusan történnek –, addig ignorálhatóak, és ignorálnunk is kell őket. Akit májának vagy pékségének működése érdekel, elszalaszt egy képteremtésre való alkalmat. Ha valami rosszul van programozva (a májról a májfájdalom tudósít, a leégett zsemléről a rossz íz), az ember kényszerítve érzi magát, hogy másokkal együttműködve átírja a programot. És amikor rájövünk, hogy ez az átprogramozás az idegeinkre megy (leginkább a képkészítésnek elkötelezett idegeinkre), nemet mondhatunk rá, gyakorolhatjuk vétójogunkat, és mindent elfeledhetünk (meghalhatunk). Bennünket nem fognak elfelejteni: erről gondoskodnak a mesterséges emlékezetek, melyekben tárolva van, amit valaha „én”-nek neveztek, hogy dialogikusan meg lehessen változtatni. Ez tehát a gazdaság: szükséges rossz, amely arra szolgál, hogy ne menjünk feledésbe, de amelyet elfeledhet az, aki elhatározza magát a „nem” kimondására. Csak aki él a vétójog szabadságával, az engedheti meg magának, hogy megvesse a gazdaságot.

Ha a programok rosszul funkcionálnak, s a szenvedés tudatosulása elkezdődik, akkor sajnos érdeklődnünk kell a gazdaság iránt (ideértve saját testünkét is). E tudatosítás azonban dialogikusra van kapcsolva. Mihelyst a szenvedés a hálózat egyetlen csomópontján (egy egyedi „énben”) tudatosul, az egész hálózat együtt fog vele érezni. Ahol a „személyes” kategóriája nem alkalmazható, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért van, ott nem létezik privát szenvedés. És ahol minden lét együttlét, ott minden szenvedés együttérzés is. Ha a gazdaság (beleértve a medicinát) sajnálatos módon érdekes lesz, ha nem bizonyul teljes egészében robotizálható alapzatnak, ennek az együttérzés lesz az oka. A telematikus társadalom együttérzésből fog érdeklődni a rosszul programozott testek (törzsek és torzsák) iránt: hogy át tudja őket programozni és végül ignorálni tudja őket.

Minden tudat „boldogtalan tudat”, a beképező erőnek ama felszínre bukkanó tudata is, amelyből a technikai képek univerzuma keletkezendőben van. A kreativitás forrása a szenvedés. A pretelematikus állapotban ez a szenvedés leginkább individuális, privát jellegű. Az alkotó szenvedésnek könyvtárnyi irodalma van. A telematikus helyzetben az együttérzés válik a kreativitás forrásává. Ha éppen ahhoz van kedvünk, mondhatjuk „szeretetnek” is. De talán jobb, ha a mások szenvedésében (és halálában) a magunk szenvedésére (és halálára) való ráismerésnek nevezzük. Ilyenformán talán tekinthető a telematikus társadalom jelszavának a következő mondat: Halandó vagyok, halandó vagy, halhatatlanok vagyunk. Ez elfogadható megfogalmazása lenne a telematikus társadalom negatív entropikus elkötelezettségének.

Összegezve a felmerülő társadalom gazdasági infrastruktúrájáról megjósolható, hogy a cselekvések és ügyletek döntően robotizáltan zajlanak majd, és ez nem lesz érdekfeszítő. Az előállított és eladott objektumok nem fognak behatolni a képekkel foglalatoskodó tudatba. Nem fogunk dolgozni, nem hozunk létre műveket, ilyen értelemben a társadalom a platóni utópiához fog közelíteni: mindenki király lesz, mindenki az iskolában (a ráérő időben) fog élni, mindenki filozofálni fog. Ennek ellenére a dolog esetenként szükségképpen mégsem fog klappolni. Szükségszerű balesetek fognak bekövetkezni. Szenvedni fogunk és meg fogunk halni. E véletlenek be fognak nyomulni a tudatunkba, és érdekelni fognak bennünket. Minthogy az ilyen balesetek szükségszerűek (előre láthatók, nem meglepők, redundánsak), meg fogjuk próbálni minimálisra csökkenteni őket. Valószínűleg egyre tökéletesebb módszereket dolgozunk ki erre: az emberek egyre ritkábban szenvednek majd és egyre később fognak meghalni. De magát a ritkulást is ki fogják kalkulálni. Mihelyst a javítás túl drágává válik, ha túlságosan zavarja az iskolában zajló életet, ha tönkreteszi a játék örömét, az ember el fogja felejteni a zavart. Úgy vélem, a jövőben minden az elmúlás lesz: dialogikus döntés arra vonatkozóan, hogy felejtsünk.

A közgazdaság-tudományt hébe-hóba úgy tekintik, mint olyan diszciplínát, amelyik értékeket kvantifikál. Remélem, hogy az itt kínált „prófétikus” töprengések szóhoz juttatták azt az átértékelődést, mely minden értéket érint. Elismerem legalábbis, hogy ez volt a céljuk.