2. Elképzelni

Az élővilágnak objektumra és szubjektumra való szétválása vélhetőleg kétmillió évvel ezelőtt történt meg, valahol Dél-Afrikában. Hozzávetőleg negyvenezer éve alkalmasint valamelyik délnyugat-európai barlangban a szubjektum még inkább visszahúzódott szubjektivitásába, hogy áttekintse a vele szemben álló objektív körülményt. Ám ekkora távolságból a körülmény már nem kézzelfogható, nem nyilvánvaló - a kéz már nem tudja elérni. Már csupán látni lehet, még mutatkozik. Objektívből látszólagos, „fenomenális” körülménnyé válik, ezáltal csalókává: a kéz, mely a látszatot követi, melléfoghat. A szubjektum visszalépett a körülményének objektivitásával szembeni kételybe, és ebből a kételkedésből kiindulva nézeteket alkot: képeket.

A képeknek mintaként kell szolgálniuk a cselekvéshez, mert bár a tárgyaknak csupán a felületét mutatják, mégis lehetővé teszik a közöttük fennálló, korábban nem is sejtett összefüggések meglátását. A képek nem tényeket mutatnak, hanem tényállásokat. Ez lehetővé teszi a kéznek, hogy a körülményt illetően a korábbinál messzebbre nyúljon és mélyebben ragadja meg azt. Két dolog azonban akadályozza a képcsinálót. Először is minden nézet szubjektív: kitekintés egy adott nézőpontból. Másodszor pedig minden nézet tünékeny, mivel a nézőpont állandóan változik. Ha tehát a képeknek cselekvési minták gyanánt kell szolgálniuk, akkor mások számára is hozzáférhetővé kell tenni, azaz interszubjektiválni kell őket, illetve rögzíteni, tárolni. A képeket „publikálni” kell.

A számunkra ismeretes első képcsinálók (például Lascaux-ban) barlangfalra rögzítették nézeteiket, hogy mások számára (nekünk) is hozzáférhetővé tegyék őket. Vagyis cselekedtek[1] (a kéz szolgált a rögzítés eszközéül), mégpedig újszerű módon, amennyiben kezük nem tárgyakért nyúlt (például bikákért), hanem olyan felületek fele, melyeknek tárgyakat (például bikákat) kellett ábrázolniuk. Szimbólumok után nyúltak, szimbolikus cselekvésről volt szó; olyan műveletről, amelynek során a kéz úgyszólván elfordul a körülménytől, hogy a szubjektum belseje fele irányulhasson, ahonnan – miután ilyetén módon felkavarták - felszínre bukkan egy új tudati sík: az „imaginatívé”. Ebből az imaginatív tudatból keletkezett a hagyományos képek univerzuma, a szimbolikus tényállások, az univerzum, mely onnantól kezdve a környezettel szembeni viselkedés (például a bikavadászat) mintájául szolgált.

A tényállásokhoz ilyetén módon rendelt szimbólumokat kódnak nevezzük, a kódokat a beavatottak meg tudják fejteni. Hogy interszubjektívvé lehessen (hogy megfejthetővé váljék), ahhoz minden képnek a társadalom (a beavatottak) által ismeretes kódra kell támaszkodnia, egy bevett kódra tehát, s ez az oka annak, hogy ebben az esszében „tradicionálisnak” nevezem a képeket. Minden képnek egy képláncolat tagjává kell válnia, mert ha nem képezné részét a tradíciónak, nem lehetne megfejteni. Éppen ezt jelenti a „publikálás”: egy szubjektív nézetnek egy társadalmi kód szimbólumai révén való megfogalmazását. Ez persze nem mindig sikerül. Minthogy minden nézet szubjektív, minden új képpel valamiféle új szimbólum tolakszik be a kódba. Így aztán minden új kép különbözni fog egy kissé a korábbiaktól, ennyiben „eredeti” lesz. Meg fogja változtatni a társadalmi kódot, és „informálni” fogja a társadalmat. Éppen ebben áll az imagináció hatalma: lehetővé teszi a képek által informált társadalom számára, hogy egyre újabb tapasztalatokat és élményeket szerezzen, illetve hogy mindig új értékelésekhez és cselekvésekhez jusson el.

Végzetes anakronizmus lenne azonban a képkódoknak e folytonos átváltozását fejlődési folyamatnak nézni, és a „képek történetéről” (például a bikaábrázolások történetének alakulásáról Lascaux-tól Mezopotámiáig és Egyiptomig) beszélni, vagy mondjuk azt állítani, hogy ez a történet saját történelmünkhöz képest lassan fejlődött. A képcsinálók szándéka ugyanis nem „eredetik” létrehozása és a társadalom „informálása” volt, hanem ennek épp az ellenkezője: az, hogy a lehető leghűbbek maradjanak a korábbi képekhez, és hogy e képek hagyományát a „zajoktól” a lehető legkevésbé megzavarva adják tovább. Szubjektivitásukat megkísérelték a minimumra redukálni. Olyan viszonyulás ez, amelyet a jelen úgynevezett „történelem előtti” kultúráin figyelhetünk meg. Az afrikai maszkok, az indián szőttesek esetében a fő törekvés az, hogy egy változatlan, „örök” kódot, egy mítoszt hordozzanak, ha pedig „eredetik”, ha „informálnak”, akkor rosszul sikerültek.

A hagyományos képek univerzuma mágikus és mítoszokat továbbító univerzum, és ha mégis folyton-folyvást változik, az nem szándékos véletlenek, balesetek folytán történik. Ez történelem előtti univerzum. Csak amióta -- körülbelül négyezer éve -- felbukkantak a lineáris szövegek, velük együtt pedig a fogalmi, történeti tudat, azóta beszélhetünk a „képek történetéről”. Ugyanis csak ekkor lép a fogalmi gondolkodás szolgálatába (és ellentmondásának körébe) az imagináció, és csak ettól kezdve igyekeznek a képcsinálók „eredetit” készíteni, tudatosan új szimbólumokat bevezetni, információkat létrehozni. A véletlent innentől kezdve nem tekintik balesetnek, hanem ötletnek tartják. Történelmünk képeit szövegek fertőzik - szövegeket illusztrálnak, képcsinálóink képzelőerejét pedig a fogalmi gondolkodás fertőzi - folyamatokat kísérel meg rögzíteni.

A hagyományos képek szövegektől még meg nem zavart univerzuma mágikus tényállások világa. Az állandó örök visszatérésének világa, amelyben minden mindennek jelentést ad, és mindennek mindentől jelentése lesz: jelentéssel teli világ, „istenekkel” teli világ. Ezen a jelentésteli világon keresztül éli át az ember a körülményeket. Ez az imaginációs léthangulat: minden jelentéssel terhes, minden csitításra szorul. Ez a bűn és a bűnhődés léthangulata.

Első pillantásra a technikai képek az előbbiekben megvizsgált képekhez, a történelem előttiekhez hasonlatosak. Mégis teljesen más tudati síkon találhatók, és az élet lefolyását teljesen más hangoltság jellemzi, ha ezek képezik a közegét. A beképezés egészen más valami, mint az imagináció, valami radikálisan új, erről kell most szót ejteni.