3. Konkréttá tenni

A kultúrtörténet bemutatott modelljéből adódóan azon vagyunk, hogy a történelem egydimenziósságát odahagyva a nulladimenzionalitás új szintjén bukkanjunk fel, a pozitívabb megjelölés híján „utótörténelemnek” nevezhető szinten. Most ama vezérfonalak felbomlása van soron, melyek eddig folyamatokba rendezték az univerzumot, ítéletekbe a fogalmakat. Így elkezdődik az univerzum kvantumokra, az ítéletek információbitekre való szétesése. E vezérfonalak szétbomlása éppen veszi kezdetét, mert egészen az univerzum és a tudat magjáig követtük őket. Az univerzum magvában a részecskék többé már nem engedelmeskednek a vezérfonalaknak (például az oksági láncolatoknak), és elkezdenek kavarogni. A tudat magvában azon vagyunk, hogy kihámozzuk a burkából gondolkodásunk, érzéseink és akaratunk kiszámítható magstruktúráját (például a logikai tartalomelemzést, a döntéselméletet, az aktomokban zajló cselekvésekre vonatkozó számításokat). Vagyis a linearitás „spontán módon” esik szét, nem pedig azért, mert mi úgy döntöttünk, hogy félredobjuk vezérfonalainkat. Tehát semmi más nem marad hátra, mint hogy megkockáztassuk az újba való ugrást.

És ez csakugyan kockázatos. A hullámoknak cseppekre, az ítéleteknek bitekre, az aktusoknak aktomokra való szétesésével szakadék nyílik, mégpedig a pontelemek között tátongó intervallum és a dimenzió-nélküliség, következésképpen a pontelemek végtelenségéből adódó szakadék. Egy ily mértékig üressé és absztrakttá vált univerzumban ennyire szétesett és absztrakt tudattal nem lehet élni. Hogy élnünk lehessen, meg kell kísérelnünk konkretizálni az univerzumot és a tudatot. Meg kell próbálnunk összefogni a pontelemeket, hogy ismét felfoghatóvá, elképzelhetővé, kezelhetővé tegyük őket. A differenciál- és integrálszámítás felfedezői már a 17. században megoldották az intervallumok kitöltésének, a végtelenül kicsi integrálásának, a differenciálék meghaladásának eme problémáját. Ám akkoriban csupán módszertani problémáról volt szó, mely mára egzisztenciális problémává vált - élet és halál kérdésévé. Javaslom, hogy szemléljük a technikai képeket ez e problémára adott válaszként.

A technikai képek annak a kísérletnek a kifejeződései, amely megpróbálja felületekbe összefogni a körülöttünk és a tudatunkban levő pontelemeket, hogy ezáltal kitöltse a közöttük tátongó intervallumokat; azé a kísérleté, amely képekké alakít olyan elemeket, mint a fotonok vagy elektronok, illetve az információs biteket. Ilyesmire nem képes sem a kéz, sem a szem, sem az ujjak. Ezek az elemek nem ismerhetők fel, nem láthatók és nem megfoghatók. Ezért készülékeket kell feltalálni, amelyek foglyul ejtik számunkra a megfoghatatlant, elképzelik a láthatatlant, felfogják a felfoghatatlant. Ahhoz, hogy vezérlésünk alatt tarthassuk, billentyűvel kell őket ellátni. E készülékek a technikai képek előállításának feltételét képezik. Minden egyéb csak azután következik.

A készülékek korlátolt képződmények: nem szabad őket antropomorfizálnunk, bármily jók legyenek is az emberi gondolkodásfunkciók szimulálásában. Egy készülék számára a pontelemek nem jelentenek problémát: nem akarják őket megfogni, elképzelni, vagy megérteni. Esetükben a pontelemek nem jelentenek mást, mint funkcionálásuk lehetőségének mezejét. Aminek elképzelése részünkről erőfeszítést igényel (például egy olyan mágneses erőtér, amelyből eltávolították a vasreszeléket), az számukra nem egyéb, mint egyszerű működési lehetőség. Ugyanilyen értelemben változtatják át vakon a fotonok ezüstnitrát-molekulákra gyakorolt hatásait fotográfiává. És hát valójában ez a technikai kép: egy vaktában konkretizált lehetőség, egy vaktában láthatóvá vált láthatatlan.

A technikai képek létrehozása lehetőségek mezejében megy végbe: a pontelemek „magukban- és magukért-valóan” nem többek, mint lehetőségek, melyekből valami véletlenszerűen felszínre bukkan. A „lehetőség” másként szólva a felmerülő univerzum valamint felmerülő tudat „anyaga”. „We are made on such stuff dreams are made on.” A „lehetséges” horizontjai a „szükséges” és a „lehetetlen”; ha az előbbi felől tekintjük, valószínűvé válik, az utóbbi felől valószínűtlen. Ennélfogva a felszínre törő univerzum, illetve tudat matézise a valószínűségszámítás. Mostantól az „igaz” és a „hamis” fogalmai még elérhetetlenebb horizontokat jelölnek: nemcsak az episztemológia területén zajló, hanem az ontológiai, etikai és esztétikai forradalmat is.

A „valószínű” és a „valószínűtlen” informatikai fogalmak, ebben az összefüggésben az információt valószínűtlen szituációként definiálhatjuk: minél valószínűtlenebb, annál informatívabb. A termodinamika második törvényének következtében a felszínre bukkanó pontuniverzum hajlik az egyre valószínűbb szituációkra, a dezinformálásra, vagyis a pontelemek egyre egyenletesebb megoszlására, mígnem ezek végül minden „formát” elveszítenek. Az utolsó stádium - a hőhalál – olyan megoszlás, amelynek valószínűsége a szükségszerűséggel határos, s ezt a stádiumot a bizonyossághoz közelítő valószínűséggel előre ki lehet számítani.

Egyelőre azonban még nem jutottunk idáig. Ellenkezőleg: valószínűtlen szituációk létrejötte az univerzumban mindenütt megfigyelhető és ilyenek továbbra is keletkezni fognak, legyen szó emberi agyakról, élő sejtekről vagy spirális alakú galaktikus ködökről. Az efféle informatív szituációk valószínűtlen véletleneknek köszönhetik keletkezésüket, az entrópiához vezető általános tendenciától való „téves” eltéréseknek. Ez megengedi a következő bizarr hipotézist: egy elegendően nagy számítógép - elméletileg - képes lenne „futurizálni” (jóelőre kiszámítani) az összes már létrejött, keletkezőfélben lévő és majdan keletkezendő valószínűtlen szituációt, tehát mindent, ami a „big bang” és a „hőhalál” között végbemegy, beleértve ezt a most keletkezőfélben levő szöveget és beleértve önmagát, a számítógépet is. Ehhez memóriájában meg kellene lennie annak a programnak, amelyet a „big bang” magában foglal. Egy ilyesfajta számítógép tervezésének nehézségei mégsem a lehetőségek szó szerinti értelemben vett, csillagászati mennyiségéből adódnának, mely lehetőségek olyan viszonyok létrehozására találkoztak össze, mint amilyenek a spirális alakú galaktikus ködök, az élő sejtek vagy az emberi agyak. A nehézség abból adódna, hogy ennek a számítógépnek nemcsak a „big bang”-programot kellene tartalmaznia, hanem e program összes hibáját is, más szóval nagyobbnak kellene lennie az univerzumnál. Ez csupán egy példa arra a szakadékra, amelybe az új, kalkuláló és komputáló tudat éppen zuhanni készül.

Az efféle szédítő spekulációk azonban megengedik, hogy megközelítsük a szándékot, amellyel a képgyártó apparátusokat feltalálták: a valószínűtlen, informatív szituációk létrehozásának szándéka volt ez, hogy a láthatatlan lehetségest látható valószerűtlenné gyúrja át. Következésképpen a készülékek olyan programokat tartalmaznak, amelyek szemben állnak a pontuniverzum programjával. Az apparátusok ugyanis emberi produktumok, az ember pedig olyan lény, aki elkötelezett az univerzum csökönyös dezinformálási tendenciájával szemben. Amióta kinyújtotta a kezét, hogy feltartóztassa a rá törő környezetet, azzal kísérletezik, hogy információkat erőltessen rá a körülményeire. A „hőhalálra” és egyáltalában: a halálra adott válasza: „informálni”. A készülékek egyebek között a halhatatlanságnak eme kereséséből keletkeztek: információkat kell létrehozniuk, őrizniük és továbbítaniuk. Innen nézve a technikai képek azon információk duzzasztóművei, amelyeket halhatatlanságunk szolgálatába állítottunk.

De van ebben a vállalkozásban valami sajátságos dialektika, valami ellentmondás. A készülékek valószínűtlen szituációk létrehozására vannak programozva. Ez viszont azt jelenti, hogy ezek a valószínűtlen szituációk megtalálhatók a készülékek programjában, nem mint „tévedések” (ahogyan az univerzum programjában), hanem a program megvalósítása során egyre valószínűbbé váló, szándékolt helyzetekként. Aki ismeri a készülékek programját, előre láthatja ezeket, nincs szüksége hozzá „metafizikai számítógépre”, amelyről az iménti szédítő spekulációkban szó volt. Valamennyi tv-néző többé-kevésbé előrelátja a következő hét tv-műsorát. Ez azt jelenti: noha a készülékek programszerűen előállított képei az univerzum felől tekintve valószínűtlenek (évbilliókig tartana, amíg egy fotográfia „magától”, készülék nélkül létre tudna jönni), a befogadó nézőpontjából viszont valószínűek, vagyis kevéssé informatívak. Így változik át - úgyszólván a háta mögött - a technikai képek befogadója számára entrópiává az, ami negatív entrópiaként volt a készülékekbe programozva.

Ez a készülékek belsejében lakozó ellentmondás abból fakad, hogy ugyanúgy működnek, mint az univerzum, vagyis automatikusan. Programjaik olyan játékok, amelyekben a lehetőségek véletlenül esnek egybe - programozott akcidenciák. A különbség az, hogy míg a készülékek egy programozott akcidenciánál megállnak (például egy teljesen önműködő, műholdról fényképező készülék fényképénél), az univerzum tovahalad, mégpedig a hőhalál irányába. Mert hiszen ez az „önműködés” definíciója: véletlenek automatikus komputációja, amelyekből ki van iktatva az emberi kezdeményezés, valamint a folyamatnak az ember szándékozta informatív szituációknál való megállítása. A különbség készülék és univerzum között eszerint annyi, hogy a készülék az ember uralma alá van vonva. Ez azonban nem maradhat így sokáig: hosszabb idő távlatában a készülék automatizmusának függetlenítenie kell magát az embertől. Éppen ez az oka annak, hogy negatív entrópiája entrópiába csap át.

Az önműködésben leselkedő veszély, vagyis az, hogy a készülékek akkor is továbbmennek, ha a szándékolt informatív szituáció már létrejött, és hogy nem szándékolt szituációkba perdülnek át (nagyjából úgy, mint a termonukleáris fegyverzet készülékei), ez a voltaképpeni kihívás a technikai képek előállítóinak. Őket nevezzük itt „beképezőknek”, hogy megkülönböztessük a hagyományos képek előállítóitól, és hogy a beképezést az elképzeléssel szembeállítsuk. Ők azok, akik a készülékek billentyűit nyomkodják, hogy egy maguk szándékolta informatív szituációnál (egy specifikus technikai képnél) megállítsák, azzal a szándékkal, hogy a készüléket egyre autonómabbá váló önműködése ellenére uralják és így megőrizzék a gép feletti emberi döntést. A beképezők megkísérelnek önműködő készülékeket fordítani az önműködés ellen. E készülékek nélkül nem tudnak beképezni, mert a szükséges „anyag”, vagyis a pontelemek nyomógombok nélkül nem láthatók, nem meg-, illetve felfoghatók. A képzetkeltés feladatát viszont nem lehet a készülékre hagyni, az ilyetén módon előállított képek ugyanis „redundánsak”, tehát a készülék programjából előre látható, nem informatív szituációk lennének.

Ez a feladat, amely a beképező számára az önműködő készülék belső ellentmondásaiból fakad, maga is tele van ellentmondásokkal. Ha például megfigyeljük azt a műveletet, amelyet a fotográfus fényképezés közben a kamerájával végez, és összehasonlítjuk egy teljesen önműködő kamera (például egy műhold kamerájának) mozgásaival, akkor erős kísértést érzünk arra, hogy lebecsüljük az elvégzendő feladatot. Olybá tűnik ugyanis, mintha a teljesen önműködő kamera mindegyre csak véletlenül exponálna, a fényképész viszont csak akkor nyomná meg a zárkioldó gombját, ha elérkezik egy szándékosan elérni kívánt szituációhoz. Ha viszont közelebbről vizsgáljuk meg a dolgot, akkor megállapíthatjuk, hogy a fotográfus által végzett művelet valójában a készülék programjának „belsejében” megy végbe. Bár a készülék azt teszi, amit a fotós akar, a fotográfus csak azt akarhatja, amit a készülék tud. Így tehát a fotográfus által készített képek mindegyikének meg kell lennie a készülék programjában, ennélfogva - az eddigi töprengéseknek megfelelően – azok „előre látható”, nem informatív képek. Vagyis: nemcsak a művelet tekinthető a készülék funkciójának, hanem a fotográfus szándékai is. A teljesen önműködően végbemenő fényképezéstől mégis meg kell különböztetni a beképező tevékenységét, mivel az utóbbi esetben a készülék önműködő mivolta ellen irányuló emberi szándék belülről, magából a készülék funkciójából származik.

Az a művelet, amelynek a technikai képek keletkezésüket köszönhetik, kétszeresen is ellentmondásos. Olyan készülékeket csinálunk, amelyeknek automatikusan informatív szituációkat kell létrehozniuk. Amikor ez ellentmondásnak bizonyul, a beképezők megpróbálják az automatikus képgenerálást az önműködés ellen fordítani, s ez a kísérlet maga is az önműködő készüléken belül zajlik. A technikai képek ennek a kétszeresen önmagába csavarodott cselekedetnek az eredményei, a készülékek tervezői és uralói közötti kusza harc és együttműködés, a készülékek és az emberek közötti harc és együttműködés eredményei. Drámai képek ezek.

Ha az előbbieket a hagyományos képkészítők által végzett tevékenységgel hasonlítjuk össze, akkor (az előző fejezetben leírtak értelmében) megállapíthatjuk, hogy a kettő két teljesen különböző síkon megy végbe. A technikai képek esetében arról van szó, hogy a pontelemeket először programmá alakítva, majd visszaalakítva azért komputáljuk, hogy informatív szituációkká gyúrjuk őket. Az átalakítás a pontuniverzumban megy végbe: az ujjbegyek készülékgombokat nyomkodnak, és e művelet struktúrája éppen olyan pontszerű, mint amilyen az univerzum struktúrája, vagyis világos és egyértelmű műveletecskék alkotják. A művelet célja, hogy pontelemekből kétdimenziós képeket hozzon létre, hogy a nulladimenzionalitásból a kétdimenzionalitásba kerüljön át. Az intervallumok szakadékából a felszínre, a legabsztraktabból a látszólagosan konkrét fele irányul. „Látszólagos”, mert csakugyan lehetetlen pontokat felületté gyúrni, minthogy minden felület végtelenül sok pontból tevődik össze, tehát végtelenül sok pontot kellene összefogni ahhoz, hogy tényleges felületet hozhassunk létre belőlük. Ezért a beképezés művelete csak látszólagos képek létrehozására képes, vagyis olyan felületekére, amelyek valójában merő intervallumok, raszterszerű felületek. A beképezőknek be kell érniük látszólagos felületekkel, trompe-l'oeil-jel.

A beképező gesztusa a pont felől egy soha el nem érhető felület felé irányul, a hagyományos képkészítőé az objektumok világa felől egy tényleges felület felé. Az első művelet a konkréttá tevéssel kísérletezik (megpróbál visszatérni a szélsőséges absztrakcióból az elképzelhetőbe), a második elvonatkoztat (távolságot tart a körülményektől). Az első a számításból indul ki, a második a kézzelfogható körülményekből. Rövidre fogva, két teljesen különböző természetű, ellentétesen felöltöztetett képfelülettel volt itt dolgunk, még ha azok összemosódni látszanak is egymással (nagyjából úgy, mint a bőr és a felhám). Ezért ha a képek „jelentéséről”, megfejtésükről beszélünk, tudnunk kell, hogy a technikai képek jelentése máshol keresendő, mint a hagyományos képeké.

A technikai képek megfejtése olyan feladat, amelyet - az alább tárgyalandó okok miatt - még nem teljesítettünk. Ameddig erre nem vagyunk képesek, ki vagyunk szolgáltatva bűvkörüknek, mágikus-rituális magatartásra programoznak bennünket. Ahhoz, hogy a technikai képeket kritikusan fogadjuk, olyan tudati szintre van szükség, amely megfelel annak a szintnek, amelyen a képeket létrehozták. Ez felveti a kérdését, hogy mint társadalom képesek vagyunk-e ekkora tudati ugrásra. Ahhoz, hogy rászánhassuk magunkat, el kell gondolkodnunk jelenlegi világban való létünkről, viselkedésmódunkról.