11. Játszani

A dialogikus társadalom vonatkozásában az információk létrehozása a megbeszélendő központi probléma. Ez az elmúlt korokban az „alkotás” néven volt ismeretes. Hogyan jönnek létre információk, azaz előre nem látható és valószínűtlen szituációk? Úgy tűnik, mintha a semmiből merülnének fel hirtelen, mintha csodák lennének. Innen a „creatio ex nihilo” fogalma, az isteni alkotóban való hit és innen az alkotó ember istenítése, elsősorban az úgynevezett „művészeké”. Az információ létrehozásának problémáját ki kell emelni ebből a mitikussá tett kontextusból, ha meg akarunk birkózni a telematikussá vált társadalom, a valóban „információs társadalom” forradalmi virtualitásával. Most ugyanis nem istenek, hanem játékosok társadalmáról kell beszélnünk.

Úgy tűnik, az információteremtés problémájának mitizáló szemléletét ránk kényszerítették. Ha ugyanis akként szemléljük a világot, amiként körülvesz bennünket, akkor nem érezzük elfojthatatlanul, hogy egy csodákból összeálló szupercsodával lenne dolgunk. Hogyan jött létre a fölöttünk ívelő csillagos égbolt csodálatos szerkezete, melynek komplexitását annál jobban csodáljuk, minél mélyebbre hatolunk benne? És minél mélyebbre hatolunk az élő szervezet struktúrájába - az egysejtűektől az emberi agyig - annál jobban elfog bennünket a csodálat a számtalan összejátszó faktor csaknem hihetetlen komplexitásának láttán. Az emberi agyról csak most mondhatjuk el egyáltalán, hogy elkezdtük belátni, milyen sok, egymást metsző síkon összetevődő szerv, melynek már magyarázatára törekedni is valósággal arcátlanságnak tetszik, nemhogy utánzása. Egy ennyire csodálatos és ily csodákból ilyen csodálatosan összetett világ láttán először aligha kerülhetjük el, hogy egy alkotónak tulajdonítsuk. Ámbár látnunk kell ebben az alkotásban azt is, ami nem tetszik (a szenvedést és a halált), kik vagyunk mi, teremtmények, hogy kételkedhetnénk a teremtő tervében?

Mindezeket a teljesen valószínűtlen szituációkat (mint a tejút, az egysejtűek, az emberi agy), mindezeket az információkat mégiscsak valamiféle rejtett szándék szerint hozták volna létre, hogy be lehessen őket építeni a világ általános szerkezetébe? És azt is megkérdezhetjük: nem lehetett volna a véletlen folytán másmilyen a világ? Egy efféle impertinens kérdésnél a világ iránti csodálatunk az ellenkezőjébe fordul. Tételezzük fel például, hogy a világ egy kicsit, egy egészen kicsikét más lenne. Ha például a föld felső kérgében alumínium helyett egy másik, de vele összehasonlítható elem lenne található. Ebben az esetben a földi organizmusok egészen másfélék lennének, éspedig annyira másfélék, hogy nem sok értelme lenne őket „életnek” nevezni. Emberről, illetve emberi agyról természetesen nem lehetne szó. És mégis. A „ceteris paribus” jegyében nagyon hosszú idő alatt egy ilyen helyzetben is valami ugyanannyira komplexnek kellene létrejönnie, mint az egysejtűek és az emberi agy.

Ez mítosztalanító kérdés nyomán a világ többé nem csodálatos alkotásként, hanem rendkívül sok, de nem végtelen számú lehetséges véletlen sorozatainak egyikeként jelenik meg. Ebben az esetben az isteni alkotó nem „szükséges” vagy „szükségtelen”, hanem a kozmosz kockajáték által cáfolt hipotézis. A világ valószínűtlen szituációi, az információk nem szándékos alkotás eredményeként, hanem véletlenül létrejöttként jelennek meg, az emberi agy nem alkotói tervből származóként, hanem véletlen biológiai fejlődésből eredőként, mely a maga részéről a földön a véletlen folytán így és nem másképpen végbemenő kémiai folyamatokból származik véletlenszerűen. A mítosztalanító kérdés megmutatja, hogyan keletkeznek a világban az információk és mit jelent egyáltalában vett keletkezésük: korábbi információk szintézisét.

De többet is megmutat. Ha ugyanis az információk korábbiak szintézisei, akkor zajlania kell ezzel ellentétes folyamatnak is, vagyis az információk analízisének, szétesésüknek, a dezinformációnak. És hogy ilyesmi valóban létezik, az annyira nyilvánvaló, hogy csak a teremtés mitizáló szemlélete tudta elfedni. Végül is minden információnak szét kell esnie. Minden emberi agynak elemeire kell végül bomlania. A „homo sapiens” fajának, a földi életnek, magának a földnek is részévé kell válnia végül az általános tendenciának és szét kell bomlania (amint ez a termodinamika második tételéből kiderül). Az információbomlás alapvetőbb, mint az információk teremtése, mert a keletkezés alapja a valószínűtlen szituáció, a bomlásé pedig a valószínű véletlenekből.

Az információteremtés demitizálása után másképpen látjuk az univerzum struktúráját. Többé nem teremtésnek tartjuk, amely eredetileg a semmiből merül fel, hogy aztán lineárisan, lépésről lépésre („hat nap” alatt) közelítsen a szándékolt cél felé. Már nem a lineáris történelem univerzumával van dolgunk, hanem egy bamba kockajátékkal, melyben hosszú távon minden lehetséges szituáció megvalósulhat, még a legvalószínűtlenebbek is, s ahol a dobásoknak legvégül egy valószínű, dezinformált szituációba, a „hőhalálba” kell torkollniuk. Nem egy geometriai egyenessel van dolgunk, hanem egymásra rakódott, önmagukba hajló körökkel, az információk maguktól is felbomló és egymást is kölcsönösen bomlasztó epiciklusaival. Nem a világ teremtéséről, inkább kimerüléséről van szó. Magával az abszurddal van dolgunk. Ebben az a megfontolandó, hogy a termodinamika második fő tételének (mely szerint minden az entrópia fele tart) linearitása valójában csak egy pont, mégpedig az, ahol az információk keletkeznek, s amihez visszatérnek. A lineáris, historikus szemlélet nem menthető át abszurd univerzumba.

Az információk tehát korábbi információk szintézisei. Ez nemcsak a világ felől jövő információkra érvényes, hanem azokra is, amelyeket emberek hoznak létre. Az ember nem teremtő lény, hanem meglévő információkat mozgató játékos, csakhogy ő szándékosan játszik: hogy információkat hozzon létre. Ebben különbözik a világtól. A különbség, a szándékosság abból látható, hogy az ember alkotta információk sokkal gyorsabbak, mint a korábbiak szintéziseiként létrejövő úgynevezett „természetes” információk. Az új építészeti stílusok és tudományos elméletek felbukkanása előzményeikből jóval gyorsabb folyamat, mint például az emlősök keletkezése hüllőkből. Ez azért van így, mert a „természet” teljességgel nem módszeresen, a vak véletlen logikája szerint kockázik, míg az ember a dialógus metódusát követi.

A dialógus irányított kockajáték: a már tárolt információkat azért kombináljuk minden lehetséges módon, hogy új információkat hozzunk létre. A szó hallatán leginkább olyan játékra gondolunk, amelyben két vagy több memória (többnyire emberi agy) sorozatot dob, hogy kölcsönösen létrehozzák a bennük tárolt információk szintézisét. De lehetséges „belső” dialógus is, mely esetben egy adott emlékezet kockázik a benne tárolt információkkal. Ha ez új információt eredményez, akkor azt jellemzi, akit a mindennapi nyelvhasználatban „alkotó embernek” szokás nevezni. A telematikus társadalom esetében dialógusok hálózatával kellene számolni, mely a társadalom egésze által folytatott „belső” dialógusként lenne tekinthető. A társadalom egésze alkotóvá válna abban az értelemben, amelyben eddig az „alkotó emberről” beszéltünk.

Ne higgyük azonban, hogy ha elképzeljük ezt a kockadobó társadalmat, megszabadulhatunk az „alkotás” mítoszától. A mitikus ezúttal a „szándék” fogalmában rejtezik: abban, hogy a társadalom információlétrehozás céljából – szándékosan – kockázik. Ez most a misztérium. Vagyis ajánlatos szembefordulnunk a „szándék” (azaz a döntés, a szabadság) fogalmával, még ha ez azzal a veszéllyel jár is, hogy feneketlen mélységben találjuk magunkat. A veszélyt csökkentendő megmaradok az agy modelljénél: a telematikus társadalomnál, mint kozmikus szuperagynál. Mint említettem, csak mostanában lett lehetőségünk arra, hogy bepillantsunk az agy funkcióiba. Ami ebben lenyűgöző, az a szerzett és öröklött információk, vagyis a Lamarck és Darwin közti különbségtétel nehézsége. Amennyiben az agyat adatfeldolgozó („data processing”) szervnek tekintjük, magát a szervet nevezhetjük a hardvernek, az adatfeldolgozás műveletét (amit korábban „léleknek” neveztek) szoftvernek és megpróbálkozhatunk azzal az állítással, hogy a hardvert genetikailag örököljük, a szoftvert pedig túlnyomórészt kulturálisan. Ám a számítógéppel való ilyen összehasonlítás nem állja meg a helyét. Az agy szerkezete a beérkező információk hatására megváltozik, az információáramlás esetleges megszakadása esetén viszont megmásíthatatlanul elsorvad. Ez a külvilágtól teljesen elszigetelt macskákon és patkányokon is megállapítható volt. Így arra kényszerülünk, hogy az emberi agyat nagyobbrészt a kultúra termékének tekintsük. Ám azt mégsem mondhatjuk, hogy a „lélek” teljesen örökletes lenne. Az újszülött esetében ugyan nem lehet szó mentális folyamatról, hiszen jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésére, amelyeket folyamatba lehetne foglalni. Ám agyában genetikai tervként már ekkor megvannak azok a berendezések, amelyek az elkövetkezendőkben néhány alapvető adatfeldolgozási folyamathoz szükségesek lesznek. Röviden: bár az agy öröklött szerv, csak kulturális összefüggésben képes funkcionálni, s noha a „lélek” kulturális fenomén, az agy nélkül nem létezhet.

Az információ-előállítás (adatfeldolgozás) „szándékára” (döntésére, szabadságára) vonatkozó kérdést az agyfunkciók eme új és egyelőre töredezett ismereteinek kontextusába kell helyezni. Az máris világos, hogy lemondtunk a „halhatatlan lélekről”, a „szabad szellemről” és más mitikus lényekről. Ilyesfajta mesebeli lényektől nem származtatható szándék. Azt állítani egy újszülöttről, hogy lélekkel bíró vagy hogy szelleme van, ez a gyermek agyában végbemenő kezdetleges folyamatok karikatúrája lenne. Ha egy kísérleti személy agyába elektródákat vezetünk és elektromos impulzusokat irányítunk agyának specifikus területeire, fel fogja mondani a számsort, pontosan úgy, ahogy azt a kísérletvezető előre látta, és azt állítja majd, hogy saját elhatározásából tette. Nyilvánvaló, hogy ez az elhatározás egy rendkívül komplex folyamat eredménye, melynek során a beérkező információk komputáltatnak a már tároltakkal, eredményeznek egy specifikus magatartást, és megváltoztatják az agy struktúráját. Ez minden bizonnyal valamennyi döntésünkre érvényes. A dolgot valahogyan így lehetne leírni: az úgynevezett „én” csomópontja a dialogikusan áramló információk hálózatának és raktára a rajta átmenő információknak (az örökleteseknek és a szerzetteknek egyaránt, bár utóbbiaknak jóval nagyobb mértékben). E csomópont előre nem látható, valószínűtlen komputációk végbemenetelének, új információk keletkezésének helye. Az újakat szándékolt, szabad döntés eredményeiként létrejött információkként fogjuk érzékelni, mert minden „én” egyszeri csomópont, mely helyzeténél és a benne tárolt információknál fogva a hálózat minden más csomópontjától különbözik. A „szándék” ilyesfajta jellemzését nemcsak a neuropszichológia kényszeríti ránk, megfelel sok más diszciplína nézőpontjának is.

Ha mármost az „ént” egy dialogikus hálózat csomópontjaként szemléljük, akkor a társadalmat óhatatlanul individuális agyakból összeálló szuperagynak kell látnunk. A telematikus társadalom abban különbözik majd a korábbi társadalmaktól, hogy cerebrális hálózat-karaktere tudatos lesz, következésképpen nekiláthat a hálózati struktúra tudatos manipulálásának. A telematikus lenne az első olyan társadalom, mely az információtermelésben látná voltaképpeni funkcióját, ezért azt módszeresen végezné: ez lenne az első tudatos, következésképpen szabad társadalom.

A képek jelenlegi kapcsolási sémája azt eredményez, hogyi társadalmunk silány szuperagy, melyből csupán kevéssé lenyűgöző szuperszellem nyilvánulhat meg. A központilag kisugárzott sugárnyalábok jelenlegi kapcsolási terve olyan modell szerint épült fel, mely régen elavult. Ma már tudjuk, hogy az agy nem központilag szabályozott, hanem egymással részben felcserélhető területek és funkciók összjátéka irányítja. A társadalom jelenlegi formája annak következtében alakult ki, hogy nem ismerjük fel vagy részben hamisan ismerjük a társadalom cerebrális hálózatának karakterét. A tömegkultúra, a giccs szétterjedése, a társadalomnak az unalomba, az entrópiába való zuhanása a helytelen bekötés következménye. Emiatt a társadalom (a „szellem”) voltaképpeni funkciója a visszájára fordult: valószínűtlen, kalandos dolgok létrehozása helyett a jelenlegi társadalom azon van, hogy a betáplált információkat kimerítse. Ostoba társadalom ez.

Az agyfunkciókba való mélyebb bepillantás jelenlegi lehetősége, valamint telematikus technikáink lehetővé teszik, hogy átalakítsuk a kapcsolási rajzot, és az ostoba társadalomból „alkotó” társadalmat csináljunk. Éspedig olyan kapcsolási rajz alapján, mely illeszkedik az agyi funkciók összjátékához. Ebben a társadalmi struktúrában nem lesznek többé adóközpontok, a hálózat minden csomópontja adóként és vevőként is funkcionál majd. Így a döntéseket a hálózat legkülönbözőbb pontjain fogják meghozni, ezek pedig - akár az agyban - egyesített döntéssé, konszenzussá fognak integrálódni. A társadalom olyan szándékok mozaikja lesz, amelyek mindig újabb egyesített szándékká állnak össze. Amit a biológiai fejlődés vonatkozásában az individuációból a szocializációba való ugrásnak nevezünk (ilyen például az egysejtű többsejtű organizmussá válása vagy az egyedül élő állattól a csordába verődés fele tartó átmenet), ezúttal a „szellem”, a szándék, a döntés és a szabadság síkján valósulna meg. Az egyszeri „én” eközben megtartaná egyediségét (ahogyan az egyszeri sejt is megtartja egyed-mivoltát az organizmusban, vagy az állat a csordában), de az információtermelés folyamata új síkon játszódna le, mégpedig a társadalom síkján.

A szabadság itt leírt szocializációja taszító, mert sérti a zsidó-keresztény antropológiát, illetve a belőle következő antropológiai nézeteket. Ezek értelmében az ember rendelkezik egyfajta belső maggal, melynek megőrzése, illetve kibontakozása döntő fontosságú, s amelyet a szabadság valamint a döntés szocializációja során a felbomlás veszélye fenyeget. Ma már tudjuk, hogy a mag-teória csupán mítosz, s hogy a mögöttes antropológiai szemlélet nem tartható fenn. Ezt a tudásunkat egészen különböző, de egymással konvergáló tudományágaknak - a neurofiziológiának, a mélylélektannak, az informatikának, s mindenkelőtt a fenomenológiai analízisnek - köszönhetjük. Az „eidetikus redukcióban” bebizonyosodik, hogy az „én” egyfajta absztrakt horognak tekinthető, amelyen konkrét viszonyok függenek, és hogy ha ezeket a relációkat eltávolítjuk, az „én” semminek fog bizonyulni. A szabadság szocializációja azoknak a konkrét relációknak a hangsúlyozását jelenti, amelyek bennünket másokhoz kötnek, ezért nem feloldása, hanem éppen ellenkezőleg: kibontakozása az identitásnak. Konkrétan csak akkor vagyunk egyáltalán egy „én”, ha másokkal és másokért vagyunk itt. „Én” az, akit valaki „te”-nek nevez.

A társadalom ilyetén dialogikus átkapcsolásában, a „dialogikus élétben” (Buber) a játék-karakter a lényeg. A dialogikus cerebrális hálózatként felfogott társadalmat társasjátéknak kell tekinteni, az általa termelt információkat pedig valamiféle sakkjátszma lépéseinek. A természet kockavetés révén hoz létre információkat, míg a társadalom szándékosan, ami azt jelenti: egy játékstratégiának hála, módszeresen. A társasjáték a sakkal ellentétben „nyílt” játék, melynek a játék folyamán változhatnak a szabályai. Ebben az esszében lesz még némi mondanivalóm a jövő társadalmát irányító stratégiáról, valamint a „kibernetikáról” és az információtermelés játékának nyíltságáról. Most csupán annyit szeretnék leszögezni, amennyi az érvelés fonalának továbbviteléhez szükségesnek látszik.

A telematikus társadalom új információk módszeres keresgélésének szolgálatába állított dialogikus játék lenne. E fegyelmezett keresést nevezhetjük szabadságnak, a keresés irányát pedig „szándéknak”. A telematikus játék folyamán adódó egyes információk (az egyszeri, magukat mindig újjáalakító technikai képek) a játékstratégia következtében egyre valószínűtlenebbé válnának. Ezért értelmetlen azt akarni, hogy előre lássuk őket. Tűnjék némelykor bármily izgalmasnak is, amit képernyőnkön látunk, egyelőre csak halvány derengése annak, amire képesek vagyunk. Miként agyunk ennek csak töredékét tudja megteremteni, hasonlóképpen vannak a telematikus társadalomnak előre nem látható virtualitásai. Csakhogy a telematikus társadalom gyorsabban fejlődik, mint az agy, mivel utóbbi a „természet” véletlenszerű sorozatdobásainak eredményeként jött létre, az új társadalom viszont szándékosan irányított társasjáték húzásaként áll elő. Bár olyan aleatorikus játékból bukkan fel, amilyenből az agy is létrejött, utóbbi esetben az aleatorika stratégiai játékká alakul át. Olyan szerencsejátékká, amely szembefordul a véletlennel. Röviden: a telematikus társadalomban bebizonyosodik, hogy az agyat felépítése véletlenszerűen képessé teszi a véletlennel való szembefordulásra. Ez ugyan mindig is érvényes volt az emberre: véletlenül vagyunk szabad lények. Az új társadalomban ez a véletlen ellen irányuló emberi törekvés először fog szabadon kibontakozni. Az ember először lesz abban a helyzetben, hogy módszeresen, ismeretekre épülő technikával hozzon létre információkat, ne csupán empirikusan. Az információk úgy ömlenek majd az entrópiával szemben, mint a növekvő áradat. Ha az embert negatív entropikus tendenciaként definiáljuk, akkor ebben a kontextusban válik először csakugyan emberré, vagyis az információk játékosává; a telematikus társadalom, ez a szó valódi értelmében vett „információs társadalom” pedig az első valóban szabad társadalom lesz.