5. Beképezni

A technikai képek beképezett felületek. Ha nagyítóüvegen keresztül nézünk egy fényképet, szemcséket látunk. Ha egy képernyőhöz közelítünk, pontokat látunk. Noha a fotó kémiai kép, a tv-kép pedig elektronikus, következésképp különböző pontstruktúrákkal van dolgunk, a pontelemek alapvető felépítése ugyanaz. Ameddig készülnek még kémiai képek (előreláthatólag már nem sokáig), a pontok felületté képezőjének problémája kétségtelenül másképpen jelenik meg technikailag (egyben ismeretelméletileg is), mint az elektronikus kép esetében. Itt azonban a technikai képek közös alapvonása a lényeges: közelebbről tekintve mindahányan pontelemekből komputált, beképezett felületeknek bizonyulnak.

Ami azt illeti, ahhoz, hogy ezt látni lehessen, valóban meg kell nézni őket. Puszta rápillantásra a technikai képek felületeknek látszanak. A bepillantás mindig megerőltetőbb, mint a rápillantás, ez a magyarázata annak, hogy mindenről vannak nézeteink, de majdnem semmivel kapcsolatosan nem rendelkezünk belátásokkal. A technikai képek annak köszönhetik felület-jellegüket, hogy restek vagyunk őket közelebbről megvizsgálni. A rápillantás és a bepillantás, a „felületes olvasás” és a „close reading” (elmélyült olvasás) közötti ellentmondás felveti a szemlélő és a megszemlélt egymástól való távolságának ismert problémáját. Kísérletet fogok itt tenni annak a megmutatására, hogy ez a probléma a technikai képek világában egészen másképpen jelenik meg, mint azon tárgyak esetében, amelyek „objektív világként” vesznek körül bennünket.

Fából készült asztalom például, amelyen ezt a mostani szöveget írom, közelebbről tekintve részecskék rajának, nagyobbrészt üres térnek bizonyul. Anyagának tömör megjelenése megtévesztés. Ha az írógépem netán keresztülzuhanna az asztal lapján, ez ugyan rendkívül valószínűtlen véletlen lenne, de semmi esetre sem lenne „csoda”. Ezért írás közben mellőzhetek minden, az asztalom szemcsestruktúrájára vonatkozó tudást és tömörségére hagyatkozhatom. Az asztal esetében a teória utólagos a praxishoz képest, vagyis azok az „elméleti tudósok”, akik asztalom kvantitatív struktúráját kiszámolták, csak később léptek a színre, asztalom előállításához semmi közük sincs.

Tegnap a televízióban Mozart „Cosi fan Tutte” című operáját láttam. Közelebbi nézetből elektronok nyomait láttam egy katódsugár-csövön. De eltérően az asztal esetétől, itt már nem mellőzhetem a látott képek szemcsestruktúrájáról szóló tudást, mert a képet az „elméleti tudósoknak” köszönhetem. Ugyanis ők tették lehetővé a tegnapi „Cosi fan tutté”-t. Amit mint szépséget konkrétan megéltem, a „szorosan” olvasott pontuniverzum kalkulációján és komputációján alapszik. A teória megelőzi a „Cosi fan tutte” praxisát, elmélet nélkül ez a praxis lehetetlen.

Az asztal és a „Cosi fan tutte” tv-képeinek példája lehetővé teszi, hogy szemügyre vegyük a „beképezés” itt kifejtett fogalmát. Nincs értelme azt állítani, hogy képet alkotok magamnak az asztal tömörségéről, mert az asztal tömörsége konkrét, pontelemekre való szétesése csak e konkrét tömörségtől való elvonatkoztatások sora nyomán válik láthatóvá. Viszont helyes azt mondani, hogy tegnap egy Mozart-opera megtekintéséről alkottam magamnak képet. Mert amit tegnap láttam, az következménye absztrakt pontelemek sorozatos konkréttá tevésének (kalkulációjának és komputációjának). Éppen ezért éltem át tegnap konkrét élményt: konkrét volt, mert absztrakciókból képezték be számomra. A „beképezés” az absztrakció által pontelemekre szétesett univerzumból a konkrétba való visszalépdelés képességét kell hogy jelentse. Ezért amondó vagyok, hogy „képzelő-erő” [Einbildungskraft, beképezőerő] csak azóta létezik, amióta feltalálták a technikai képeket. Csak mióta vannak fotóink, filmjeink, televízióink, videóink és számítógép-képernyőink, azóta tudjuk, mit jelent az „el-képzelés” [einbilden, „beképezés”].

Ha a technikai képeket közelebbről vesszük szemügyre, bebizonyosodik, hogy voltaképpen nem is képek, hanem kémiai és elektronikai folyamatok szimptómái. Egy kémikus számára a fotó megmutatja, hogy milyen reakciókat váltottak ki ezüstvegyületek specifikus molekuláiban specifikus fotonok. Egy fizikus számára a televíziós kép megmutatja, milyen pályákat futottak be egy elektroncsőben specifikus elektronok. Ebben az „olvasatban” a technikai képek a pontuniverzum folyamatainak objektív képmásai. Láthatóvá teszik ezeket a folyamatokat, ahogyan egy Wilson-féle ködkamrában láthatóvá teszik egy részecske nyomát. Ez az „objektivitás” persze a már ismert ismeretelméleti nehézségekkel jár. Részecskéket ugyanis csak úgy tudunk láthatóvá tenni, ha specifikus berendezéseket (médiumokat) használunk, például érzékeny felületeket, katódsugárcsöveket vagy Wilson-féle ködkamrákat, ezzel pedig együtt jár a kérdés, hogy e berendezések nem módosítják-e azt, amit láthatóvá tesznek.

A technikai képek csak akkor képek egyáltalán, ha felületes pillantást vetünk rájuk. Hogy képek lehessenek, ahhoz a szemlélő részéről némi távolságtartás kívántatik. Ha a tegnapi „Cosi fan tutte”-előadást egy fizikus közelről szemlélte volna, akkor elektronoknak egy katódsugárcsőben keltett nyomait látta volna. Amit a fizikusnak eme mélyre menő belátása napvilágra hozott volna, az a pontuniverzum, a véletlen és a szükségszerű játékának bamba banalitása lett volna. Én viszont, aki csak felületesen néztem oda, valóban láttam a „Cosi fan tutté”-t. A felületesség, a beképezőerő dicsérete és a mélyre pillantás lebecsülése? „A művészet jobb, mint a valóság?”

Egyébiránt az elméleti tudósok, a mélyre pillantás emberei, nem előállították, hanem csak lehetővé tették a tegnapi képet. Létrehozni tv-operatőrök hozták létre, beképezők, akik viszont felületes emberek. Különféle nyomógombokat működtetve folyamatokat indítottak el, melyekre vonatkozóan nem volt szükséges mélyebb belátásokkal bírniuk, ezáltal tették lehetővé számomra, hogy hasonlóképpen mit sem sejtve nyomjak meg egy gombot, s megnézzem a „Cosi fan tutté”-t. Hogy mi játszódott le a különböző fekete dobozokban, amelyek a beképezők és köztem közvetítettek, ezt a kérdést a mély belátások embereihez kell intéznünk. Ha a beképezőerő felől akarunk tudakozódni, a fekete dobozokat „kibernetikusan” meg kell hagynunk fekete dobozoknak.

Azaz: a beképezésre vonatkozó kérdés a mélyebb magyarázatokkal szembeni sajátságos (és újsütetű) kételyt, mindennemű mélység sajátságos (és újsütetű) megvetését vonja maga után. S bár a beképezőerőhöz nélkülözhetetlenek a tudományos magyarázatok és a belőlük következő technikák, ezek mégis „érdektelenné” váltak. A magyarázatok banalitásokkal szolgálnak, a konkrét élmény, a kaland, az információ „érdekes”, amelyet a beképezés közvetít felém. A magyarázat absztrakt, a beképezés konkrét. Éppen ebben lelhető fel a felszínre törő beképezőerő újdonsága, a jövendő tudatának újdonsága: hogy bár a tudományos diskurzust és a technikai haladást nélkülözhetetlennek ítéli, ezek önmagukban már nem érdekesek, a kalandot másutt, a beképezésben keressük.

A beképezésre vonatkozó kérdést éppen ezért kell átvinni a gombnyomás műveletéről a beképezők tudatára, ahogyan azt a gépírás kapcsán megkíséreltem. Így bebizonyosodik, hogy a billentyűnyomás művelete a két esetben ugyan azonos, ám beképezéskor egy másik tudatról van szó. Itt nem átlátható gépek működnek, hanem átláthatatlan apparátusok. A beképezők nem állnak a készülékek fölött, mint ahogy a gépírók az írógép fölött, hanem bennük vannak, össze vannak velük gabalyodva. A beképezők jóval szorosabban kapcsolódnak a készülékekhez, mint az író ember az írógéphez. A beképezés sokkal „funkcionálisabb”, mint a szövegírás, mivel programozott folyamat. Ha írok, a gépen keresztül írok hozzá a szöveghez. Ha technikai képeket képezek, a készülék belsejéből képezek.

Ez a körülmény két mozzanatból tevődik össze. Egyrészt a beképezők olyan nyomógombokat működtetnek, amelyek számukra megfoghatatlan, elképzelhetetlen és felfoghatatlan folyamatokat váltanak ki. Másfelől a képeket, melyeket beképeznek, nem ők állítják elő, hanem a készülékek, éspedig önműködően. Az író embertől eltérően, a beképezők nem szorulnak rá, hogy tevékenységükben alaposan elmélyedjenek. A készülékek felszabadítják őket a mélység szükségessége alól, és így szabadon szentelhetik teljes figyelmüket a beképezésnek. Aki ír annak érdeklődnie kell szövege struktúrája iránt: a betűk iránt, azon szabályok iránt, melyek szerint sorokba rendeztetnek (helyesírás, nyelvtan, logika), és érdekelniük kell őt szövegének fonetikai, ritmikai és zenei aspektusai. Alkotó, informatív tevékenységének java részét éppen e struktúrák megformálása teszi ki. Nem így a beképező: neki automatikus készülékei vannak, melyek őt mindebből ki tudják vonni, úgyhogy lehetővé válik teljesen a beképzendő felületre összpontosítania. Ezért a gombnyomogatás esetükben kritériumai a szó kétféle értelmében is „felületesek”: nem utalnak az elmélyültebb képkészítő folyamatra, és csakis a létrehozandó felületre irányulnak.

A beképezőknek ez a felületessége, amelyre a készülékek ítélték őket, és amelyre a készülékek szabadították őket fel, korábban nem is sejtett beképező erőt hagy érvényesülni. Olyan képek jelennek meg, amilyenekről korábban álmodni sem lehetett volna. És itt vannak a fotók, a filmek, a videó-képek: jelenlegi állapotukban csupán hírnökei annak, amit a beképező erő hatalma a jövendőben létre fog hozni. Csak ha a számítógépekkel szintetizált képeket vesszük szemügyre - a csaknem lehetetlennek, mert megfoghatatlannak, elképzelhetetlennek és felfoghatatlannak ezeket a képeit - akkor kezdhetjük egyáltalán sejteni, micsoda erővel tör fel itt a beképező erő.

A beképezők azért működtetnek nyomógombokat, hogy a szó legszorosabb értelmében véve „informáljanak”, vagyis hogy a lehetségest valószínűtlenné alakítsák. Azért teszik, hogy az automatikus készülékeket programjuk értelmében valószínűtlen szituációk előállítására csábítsák, hogy elérjék valami valószínűtlen felszínre törését a készülék által kalkulált surrogó pontuniverzumból. A beképező erő eme valószínűtlen világának bőrként kell beburkolnia a surrogó pontuniverzumot, hogy értelmet vigyen bele. A beképező erő arra törekszik, hogy konkrét értelmet adjon az absztrakt és abszurd univerzumnak, amelybe zuhanunk.

Ez a megfontolás lehetővé teszi az új öntudat, a beképező erő állomáshelyének azonosítását. A beképezők az absztrakció eleddig elért legszélső határán, a nulladimenziós univerzumban helyezkednek el, és annak lehetőségét kínálják számunkra, hogy a világot s benne életünket ismét konkrétan élhessük meg. Hála a fényképeknek, a filmeknek és a videó-képeknek, a jövőben pedig mindenekelőtt a számítógépek által szintetizált képeknek, csak most vagyunk ismét képesek arra, hogy visszatérjünk az absztrakciók illanófélben lévő világából a konkrét tapasztalat, a felismerés, értékelés és cselekvés világába.

Ha megtekintjük, mi hangzott el eddig a beképezés kapcsán, akkor a kultúra jelenkori forradalmát nagyjából a következőképpen lehet összefoglalni: mi vagyunk az első generáció, amely a szó szoros értelmében vett beképező erővel rendelkezik. A múltból származó összes beképezésnek, imaginációnak és fikciónak el kell halványulnia a mi képeinkkel való összehasonlításban. Azon vagyunk, hogy felkapaszkodjunk egy olyan tudati szintre, amelyen az új, beképező, „felületes” gondolkodásmód kiszorítja a mélyebb összefüggések felkutatását, a magyarázatot, a számlálást, a beszámolót, a kiszámolást, röviden - a történelmi, tudományos, textuális szempontból lineáris gondolkodásmódot. Ezért veszett el számunkra teljesen annak az értelme, hogy különbséget akarjunk tenni a beképezett és a nem-beképezett, a fiktív és a „valóságos” között. Az absztrakt pontuniverzum, amelyből felbukkanunk, megmutatta nekünk, hogy a nem-beképezett semmi. Föl kellett tehát adnunk „igaz/hamis”, „valódi/mesterséges” vagy „valóságos/látszólagos” oppozícióit, hogy helyettük a „konkrét” és az „absztrakt” kritériumait használjuk. A beképező erő az absztrakt konkréttá tételének ereje.

Az ismeretelmélet, az etika, az esztétika, illetve elsősorban az életérzés mint olyan, alapvető átalakulásnak indult. A technikai képek beképezett világában élünk és egyre gyakrabban élünk át, ismerünk fel, értékelünk, valamint cselekszünk e képek függvényében. Olyan technikát köszönhetünk nekik, amely tudományos elméletekből származik, azok pedig elháríthatatlanul tanítják meg nekünk, hogy „valójában” minden csak széthulló pontnyüzsgés, ásító üresség. A tudomány és a belőle származó technika, a nyugati civilizáció eme diadalai egyrészt semmivé morzsolták körülöttünk az objektív világot, másrészt belecsobbantak a beképezés világába. Úgy tűnik, mintha történelmi fejlődésünk végső stádiumába érkezett volna, mely lényegileg semmiben sem különbözik a buddhista világképtől: Maya fátyla borítja a nirvána ásító semmijét. Ha így nézzük, a nyugati történelem hatalmas folyama oda érkezett, hogy beletorkolljék az időtlen oriens óceánjába.

Számtalan jele van ma annak, hogy helyes ilyesféle öngyilkos nézetből tekinteni a nyugati társadalomra. Így azonban figyelmen kívül hagyjuk azt a lényegi körülményt, amely a kultúra jelenlegi forradalmában készülődik, vagyis hogy a beképező erő, amelynek most kezdünk birtokába jutni, és amelynek köszönhetően a technikai képeket előállítjuk, a mi képességünkből fakad, s célja, hogy kalkuláljuk és komputáljuk a körülöttünk surrogó semmit. Ezért a beképezés nem olyasvalami, amivel fel kellene hagyni, hogy a nirvánába zuhanjunk, hanem éppen ellenkezőleg: az így létrehozott képek jelentik válaszunkat az ásító semmire, amely ránk leselkedik. A minket körülvevő technikai képek fátyla – bármennyire emlékeztessen is a keletiekre - az orientálissal szembeszegezett elkötelezettségre szólít fel. E lepel nem arra való, hogy szétszaggassuk, hanem hogy egyre sűrűbbre szőjük. A következő fejezetben a sűrűbbre szövés folyamatát veszem szemügyre.