20. Összefoglalás

Mivel problémák sűrűjén kígyózik keresztül, az út, amelyen e töprengések haladtak, csapdákkal van teli. Annak, aki követi ezt az utat, olyan érzése lehet, mintha az orránál fogva vezetnék körbe-körbe. Nem lett volna nehéz kiegyengetni: egyenes vonalú csapást (autópályát) vágni a problémák sűrűjén át, ahogyan például Amazóniában tették. Ámde van némi tapasztalatom az autóvezetést (és Amazóniát) illetően: mi sem unalmasabb az autópályáknál. Éppen a problémák körbejárása miatt éri meg utazni: rálátást adnak.

A munka végén tanácsos azonban szétnézni. Ezért helikopterre szállok, hogy a beutazott vidéket áttekintsem. Mindazonáltal: felülnézetből az Alpok ugyan képre kívánkoznak, ám megtapasztalnunk csak mászva lehet.

Ez az esszé húsz fejezetből áll, vagyis húsz olyan problémát ragadtam ki a számtalanból, mely közöttünk és a technikai képek előretörő jövője között tornyosul. A következőkről volt szó:

1. Elvonatkoztatni. Mik azok a technikai képek? – Mások, mint bármely korábbi kép, nemcsak azért (bár kísértést érzünk rá, hogy ezt mondjuk), mert technikai készülékek hozzák őket létre, éppen ellenkezőleg: azért hozzák létre őket készülékek (és azért csak készülékekkel lehet őket létrehozni), mert a tudatnak más – absztraktabb – síkjáról származnak, mint a korábbi képek.

2. Elképzelni. Melyik tudati síkon jöttek létre hát a korábbi képek? – Azon az ősrégi síkon, amelyiken az ember akkor volt, amikor távolságot teremtett maga és a környezet között, azért, hogy át tudja tekinteni és el tudja képzelni. Vagyis egy prehistorikus síkon.

3. Konkréttá tenni. És melyik tudati síkon jönnek létre a technikai képek? – Azon, amelyen akkor bukkanunk felszínre, amikor a környező világ, valamint saját tudatunk pontszerű elemekre esik szét, és ezeknek az elemeknek a kalkulációja és komputációja, vagyis képekbe foglalásuk van soron. Itt tehát a beképezés tudati síkjáról van szó.

4. Billentyűzni. De hogyan foglalhatjuk képekbe ezeket a pontelemeket, hiszen felfoghatatlanok, láthatatlanok és megfoghatatlanok? – Nyomógombokkal felszerelt készülékek segítségével. Ami persze fölveti a kérdést, fogják-e és ha igen, hogyan fogják uralni e nyomógombok a készülékeket; illetve hogy miként lesznek kapcsolva?

5. Beképezni. Ha tehát a technikai képek valójában mozaikok, nem pedig valódi felületek, miként láthatjuk őket képeknek? – Annak a bennünk felszínre jövő új képességnek köszönhetően, hogy absztraktabb dolgokat (pontelemeket) mint konkrétumot képzeljünk el. Ez azonban megköveteli, hogy valóságos és fiktív megkülönböztetése helyett mostantól konkrét és absztrakt között tegyünk különbséget. Egy ismeretelméleti, etikai-politikai és esztétikai forradalom van folyamatban.

6. Jelenteni. Mit jelentenek a technikai képek, ezek a kalkulált és komputált mozaikok? – Modellek, melyek formát adnak a szétesett világnak és a szétesett tudatnak, melyeknek „informálniuk” kell. Ezért jelentésvektoruk a korábbi képekéihez viszonyítva ellenkező irányba mutat: nem kívülről fogadják a jelentést, hanem maguk vetítik azt kifelé. Értelmet adnak az abszurdnak.

7. Érintkezni. Hogyan funkcionálnak modellként a technikai képek? Az őket vevők és önmaguk között végbemenő visszacsatolás révén. Az emberek a képekhez igazítják viselkedésüket, a képek pedig felfogják azt, hogy egyre jobban működhessenek modellként. Ez a visszacsatolás rövidzárlat, amely az entrópiába zuhanás veszélyével és minden történet kimerülésével fenyeget.

8. Szórni. Milyen az a társadalom, amelyik ilyen módon táplál képeket? – Az adók által központilag szabályozott, „fasiszta” társadalom, amelyben a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlanak, és az emberek amorf tömeggé szóródnak szét. A képek e szóródást szolgálják.

9. Előírni. Hogyan sugározzák ki a képeket, hogy ezáltal szabályozni lehessen a társadalmat? – Automatizált készülékekben állítják őket elő, és automatikusan irányítják a vevőkhöz a megfelelő csatornákon át. E készülékek némely funkcióit emberek (funkcionáriusok) végzik, a többit automaták, ám a funkcionáriusok a társadalom nagyobbik részét teszik ki. Apparátusos totalitarizmus ez.

10. Megbeszélni. Átalakítható-e a képek „fasiszta”, totalitárius kapcsolási rajza? – Igen, a telematika ezt lehetővé teszi. A telematika a párbeszéd folytatásának technikája, s ha a képek dialogikusan vannak kapcsolva, a totalitarizmus enged a demokratikus struktúrának.

11. Játszani. Hogyan lehet dialógusok révén képeket készíteni? – A dialógus olyan információcsere, amelyben új információk keletkeznek. A dialógus negatív entropikus hatású. A telematika játékstratégia, mely azt tűzi ki célul, hogy a dialógust új információk (elsősorban képek) létrehozásának irányába vezérelje.

12. Alkotni. Milyen érdeke fűződik az egyénnek az ilyen dialógusokban való részvételhez, kivált, hogy az eredmény nem a saját műve, hanem névtelenek csoportjáé? – Magával fogja ragadni a játék öröme, az alkotó tevékenység mámora.

13. Felkészíteni. Ezek szerint a jövő minden embere potenciális alkotó? Igen, az, mert a telematikus dialógus nem csupán az információ előállításának stratégiája, hanem mindenek előtt az alkotás iskolája. A szabadság iskolája.

14. Dönteni. Hogy tanulható meg egy ilyen iskolában az alkotás megkülönböztetése az utánzattól, az információé a redundanciától? – A telematikának vannak kritériumai az információ javára történő döntésre, az efféle kritikus megkülönböztetésre. A telematika kritikus távolságot teremt.

15. Uralkodni. Milyen lenne az a társadalom, amelynek minden tagja alkotó és kritikus lenne? -- Az egy kibernetikusan vezérelt hálózat lenne, amelyben már nem a csomópontok (az egyes emberek) lennének konkrétak, hanem az összekötő szálak (az emberi viszonylatok). Az „énnek” ezt a „bennünk” való feloldódását az időnek és a térnek a kozmikus szimultaneitásban való feloldódása kísérné. Ez a szimultán konszenzuális döntések társadalma lenne, afféle kozmikus agy.

16. Zsugorodni. Miképpen tud úrrá lenni egy ilyetén módon cerebrálissá tett társadalom az ember individuális testiségén? Elvonja érdeklődését a saját testéről, egyáltalában minden testről és az anyagtalan technikai képekre, a „tiszta információra” irányítja. Az érdeklődésvektorok ilyen irányváltásának egyfajta sajátos szabadság lenne a következménye: a dolgok és a dologi feltételek megvetése.

17. Szenvedni. De hát hogyan ignorálhatjuk az emberi testet, mikor pedig benne szenvedünk és halunk meg? – A gazdaságot és az orvostudományt (a szenvedés elleni küzdelmet és a halál elhalasztását) robotokra lehet bízni, miáltal el is tűnnek a látómezőnkből. Ha a szenvedés már csillapíthatatlan, s ezért a halál kívánatossá válik, akkor erről általános dialógusnak kell döntenie. Ez az együttérzés döntése lenne; mert ha az „én” feloldódik „bennünk”, a szenvedés érzése együttérzéssé változik át.

18. Ünnepelni. Hogyan tud élni a minden testiségtől (minden munkától és szenvedéstől, minden aktivitástól és passzivitástól) megszabadított, csak a „tiszta információra összpontosító” ember, és életnek lehet-e ezt még nevezni? – Csak ezt lehet majd egyáltalán emberi életnek nevezni, s ehhez képest az összes korábbi életforma az élet megközelítésének ősemberi kísérlete csupán. Az ilyen, a saját készítésű képek kontemplációjával eltöltött élet ugyanis a ráérő időben másokkal, másokért és az egészen másra való tekintettel leélt, ünnepélyes élet lenne.

19. Kamarazene. Milyen lenne az ilyen ünnepélyes élet? – Akár egy tudatosan előidézett álom, egy tudatosan beképzelt élet. A művészet keretei között zajló műv(ész)i élet, képekkel és hangokkal való játékként leélt élet. Mesés élet, ami azt jelenti, hogy ez az esszé mesében végződik – mégha olyanban is, amely technikailag vált lehetségessé.

20. Összefoglalás. Áttekinthető ez a mese? Igen, ám ezáltal banálissá és hiteltelenné válik. Mert ami informatív és hiteles benne, az ott van az imént felsorolt tizenkilenc problémában, és ezek a problémák a jelen problémái.