MAGDALENA ZIÓLKOWSKA PROJEKTJE
Résztvevők: Michał Budny, Jerzy Rosolowicz, Krzysztof Pijarski
A valóság megtapasztalására irányuló kortárs kísérletek bizalmatlanságból, mégpedig a valóságábrázolás iránti bizalmatlanságból fakadnak, éspedig nem kizárólag a művészek részéről. Mediatizált világunkban állandósultak az ábrázolás mechanizmusairól és a kommunikációs rendszerekről folytatott viták. Noha az érzékelhető valóság helyét immár átvette a tömegmédia valósága, amelyben az „eredetiség” firtatásának nincs többé helye, még mindig előttünk áll a valóság „élő megtapasztalásának” alternatívája. Az érzékelés aktusának megfoghatatlanságával és az egyre szaporodó technikai eszközökkel szembesülve be kell ismernünk, hogy a „valóságra irányuló magánkutatás” nem formálhat jogot a tévedhetetlenségre. A bizonyosság a környezetünk molekuláris felépítését tanulmányozó kémikusoktól, biológusoktól és fizikusoktól várható. Ez a fajta magánkutatás inkább merőben egyéni felvetésnek tűnik - egy távolabbi perspektívából felvetett, kissé utópisztikus javaslatnak, amely kelthet bennünk némi nyugtalanságot, de akár észrevétlen is maradhat.
A művészek által az ábrázolás gazdasági vagy ideológiai mechanizmusairól felvetett gondolatok egyfajta magángesztusként, afféle „szerény javaslatként” jelennek meg. Szerény, mert nehezen megfogható anyagban valósul meg, és szerény, mert hatóereje nem terjed túl az egyén mozgáskörén. Olyan művészetről szóló felvetésként képzelhető el, amely a világot másmilyennek mutatja, mint amilyen valójában, vagy mint amilyennek látszik. A nézőkkel kialakított bensőséges, személyes kapcsolat révén e „szerény javaslat” új teret képez olyan egyéni állásfoglalások számára, amelyek a tömegmédia által kreált fikciók helyére léphetnek, és megváltoztathatják a világot azáltal, hogy átformálják az egyéni gondolkodási és megismerési módokat. Michał Budny, Jerzy Rosolowicz és Krzysztof Pijarski művészi projektjeit vizsgálhatjuk ilyen „szerény javaslatként”, ebből a közös kiindulási pontból szemlélve valóságukat és keresve lehetséges értelmezéseiket.
Michał Budny művei kettős problematikával szembesítenek. A művész finom és múlandó anyagot - papírt - használ objektjei anyagául, vállalva a méretre vágásukkal és összeillesztésükkel járó hosszadalmas és fáradságos munkát. Hasonló nehézség elé állítja a művészt az a feladat, hogy anyagban ragadjon meg valamit, ami eredendően anyagtalan: az ablakon keresztül beáradó fényt, a bérházak közötti teret, a nap sugarait tükröző tengerhullámokat.
A Jerzy Rosolowicz által felvetett Semleges akció (A semleges akcióról, 1967) nem szegődik senkinek a szolgálatába, ugyanakkor képes bárkit kiszolgálni. Eredménye megnyilvánulhat anyagban és nem anyagi, minden haszonelvűséget nélkülöző értékben egyaránt. Egyfajta kérlelhetetlen működési formaként a „tudatosan semleges tett az ember mindazon tetteit magában foglalja, amely sem hasznot nem hajt, sem kárt nem okoz”. A Semleges akció, a savas hatásokat közömbösítő kémiai reakciókhoz hasonlatosan a kultúra területén fellelhető negatív értékek semlegesítésére szolgál - pozitív értékek által. A radikalizmustól mentes semleges akció egyfajta többletet jelent az ember szándékos akcióinak kontextusában, amely végeredményben hozzásegít az optimális értékekhez mind egyéni, mind társadalmi vonatkozásban. A kézzel készített Neutroikonok (Neutroikony), beépített hibás lencséikkel deformált valóságot tükröznek, ráadásul fejjel lefelé. Ezek az általában a térbeli fény felfogására használatos, látszólag neutrális és átlátszó tárgyak, „amelyekben minden forma feszültség és ellentét nélkül ismétlődik és egészíti ki egymást”, most a napsugár hatására félelmetessé, vakítóvá és agresszívvé válnak. Olyan képeket hoznak létre, amelyek egyszerre deformálják a teret és a látószervet.
Krzysztof Pijarski javaslatát „valódi fikciónak” nevezhetnénk. Azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan jelenik meg az „élő megtapasztalás” a médiában és a kommunikáció különböző rendszereiben. Flusser számára a „fotográfia” egyfajta eszközt jelent, amelynek segítségével helyreállítható széttöredezett világunkban az egység. A „világ elképzelésével”, vagy más szóval, „leképezésével” (német einbilden) megőrizzük, egyszersmind megóvjuk azt. Noha Pijarski fotói látszatra valósak, közelebbről szemlélve feltárják pixelszerkezetüket és különböző folytonossági hiányaikat. Ezek a fotók a világ diffúz elemeinek a megragadását és a bennük foglalt információk dekódolását célozzák meg, hogy olyan egységet konstruáljanak, amely egyfajta mesévé válva állásfoglalásra késztet minket narratívájára és metaforikus szerkezetére vonatkozóan.
Talán ellentmondásosnak tűnik, hogy ezek az egyéni és személyes gesztusok, a maguk törékeny anyagaival ilyen erőteljes és intenzív formában jelennek meg. A mindannyiunk számára oly közelálló közegből kiinduló gesztusok a dolgokat másmilyennek képesek felmutatni, mint amilyennek egyébként látszanak. Mindenféle mesterségességtől mentesek, egyszersmind lényeglátóak és aktuálisak, a környező valósággal foglalkoznak, a normális létfeltételekkel. Nem sugallnak semmit, egyszerűen vannak. Ugyanúgy, mint Rosolowicz festményei, amelyeket Ludwinski a hatvanas évek végén így jellemzett: tekinthetjük őket „eszközként, amely megragadja a nézőt, s megragadja a valóság töredékeit. Ez azonban nem szükségszerű. Olyan tökéletesek a szándék nélküliség szándékában, akár az a ruha, amelyet olyan jól varrtak meg, hogy az ember észre sem veszi, micsoda mesterségbeli tudás áll mögötte.”