Halász Péter: Ez a lemez a Spions lemeze. Véletlenül a táskámban volt. Nem tudtam, hogy szó lesz Molnár Gergelyről, úgyhogy ezt fölajánlom majd később lejátszásra.
Halász Péter: Most arról fogok beszélni, hogy 1990–91-ben a National Endowment for the Arts, vagyis a magyar NKA-nak megfelelő intézmény egytizedére csökkentette a budgettjét, mégpedig azért, mert az Irán és Nicaragua közti konfliktus, aminek közepén természetesen Amerika volt, fegyverszállításért cserébe a túszok szabadon bocsátása és kokainkereskedelem folyt, a National Endowment pénzén. Ezért Reagan szabadcsapatát perbe is fogták, a per így, úgy, amúgy eldőlt, az egyik kivitelezőt három évre ítélték el, viszont azt a pénzt, amit ebbe befektettek a kultúra pénzéből, azt végül is úgy döntöttek, hogy hát tulajdonképpen nem is volt a kultúra finanszírozására szükség, és ezért a tizedére lefaragták ezt az összeget.
Ennek az áldozatául esett lényegében az amerikai avantgárd művészet. Hogyha visszagondolunk, végül is a XX. században – elsősorban a képzőművészetben – a legnagyobb hatású művészet jött létre az Egyesült Államokban Pollocktól kezdve Andy Warholon keresztül satöbbi, tehát végül is az avantgárdtól vették el a pénzt. Andy Warhol azt mondja, hogy egy művész tíz évvel később nyerhet csak lényegében elismerést. Tehát addig egy művésznek léteznie kell és alkotnia kell.
Ezt a pénzt megvonták, és ennek meg is lett lényegében a hatása, egyetlen művészet jöhetett elő, a graffiti és a hiphop. És még valami csökkentett vagy kommerciális formában más is.
Ezt a pénzt elvették a kultúrától. De elvettek az egészségügytől, elvettek mindenhonnan, és hát tulajdonképpen akkor megérkeztünk Magyarországra. Szóval... történt valami a szegényekkel vagy a szegénységgel? Történt valami a betegekkel vagy betegséggel? Történt valami az oktatással? Mindenhonnan elvontak pénzt.
Egyre hatásosabban termelünk, egyre több árut adunk el, egyre nagyobb profitért dolgozunk. A művészettől elvettek most egy lavór pénzt. Hogy hívják ezt a megtakarítást most? Mi ennek a neve? Maradványképzés.
Na most az a kérdés, hogy ki a maradvány? Mi vagyunk a maradvány vagy az a pénz, amit most képeznek? Én azt gondolom, hogy hát ez a... szóval valakiktől elvettek valakik a munkájukból származó értékeket, és ezért felelősek.
Azt tudom és tapasztalom, hogy mi, magyarok nem vagyunk szolidárisak egymás iránt. Vagyis azok az emberek, akik itt ülnek, miután a saját érdekeiket sem határozták meg tisztán és világosan, nem képesek arra, hogy a másik érdekeit felismerjék, ezért felidézem Szentjóby Tamásnak az interneten többször megfordult üzenetét, sztrájkfelhívását, a művészek sztrájkfelhívását. Úgyhogy én ezt a témát szeretném hogyha itt tovább folytatnánk.
Baksa-Soós Vera: Jó estét kívánok. Nem találom szerencsésnek, hogy a múzeumon keresztül mutattál be, bár örülök neki, és igaz mindaz, amit elmondtál.
Ez a számomra abszolút briganti dolog, hogy az Artpoolt meg szeretné szüntetni ez a kulturálatlan állam, amiben élek, mélyen felháborít, és Hajas Tiborhoz rendkívül kapcsolódik ez a téma, mert az ő egész felelősségvállalása és nyilvánosságra lépése ezügyben szerintem nagyon meghatározó ma is. Tehát egyszerűen nem szabad hallgatni egy ilyen helyzetben, és nem szabad hagyni, hogy egymás ellen kijátsszanak minket. Tehát engem mint egy múzeumi dolgozót vagy mint egy privát embert ugyanúgy meg szabad ebben szólítani – ilyen értelemben helyes volt a felkonferálása a dolognak –, és semmiféleképpen nem szabad elbújni vagy meghátrálni egy ilyen gazdasági terror elől, mert ez a politikai terrornak egy nagyon szép, gusztustalan válfaja. Így egy szuszra ennyit mondanék.
Szőnyei Tamás: Nem tisztem nekem az, hogy itt az államot vagy a politikát védelmezzem, de azt gondolom, hogy volt egy jó adag talán érthető túlzás abban, amit a Vera itt említett, mint hogyha egy politikai akarat lenne az Artpool megszüntetésére. Én egyszerűen nem gondolom, hogy ez helytálló.
Halász Péter: Egy politikai akarat kell a fenntartására.
Szőnyei Tamás: Igen. Bocsánat, tehát nem képzelem azt, hogy a megszüntetésére lenne egy...
Szőnyei Tamás: De nekem ez jött le...
Szőnyei Tamás: Jó, de előtte elhangzott egy ilyen akarat, és nem azért, hogy akaszkodjak a szavakba, de azt gondolom, hogy gondatlanságról, tájékozatlanságról, értetlenségről szó lehet. Nem gondolom, hogy...
Szőnyei Tamás: Értem, persze... Én csak azt akartam mondani, hogy nem hinném, hogy az Artpool célba lenne véve.
Szőnyei Tamás: Én ezt nem képzelem.
Szőnyei Tamás: Nem tudom, nincs mit tovább mondani...
Szőnyei Tamás: Nem gondolom, hogy én bármiben többet tudnék. Nem, nem hiszem...
Szőnyei Tamás: Jó, oké, most akkor nekem meg kell védenem az egész újságíró...
Szőnyei Tamás: Erre nem vállalkozom, csak arra, ha eddig az évig az Artpool abban a szerencsében részesült, hogy volt lehetősége – tegnap ezt itt elmondták szépen – fővárosi és minisztériumi támogatásokból, pályázati támogatásokból működni, akkor tavalyig ez egy jó állam és ez egy jó politika volt, most hirtelen rossz lett? Nem képzelek egy ilyen hirtelen váltást. Ez leegyszerűsítése a dolgoknak.
Baksa-Soós Vera: Én nem tudok adatokat, de biztos vagyok benne, hogy Galántai György és Klaniczay Júlia ebből az elmúlt tizenöt évi támogatásból nem hogy meggazdagodtak volna, hanem társadalmi munkát is erejükön felül végeztek. Szóval a szerencse szót azért én itt elhanyagolnám. És egy olyan korban élünk, ahol – anélkül, hogy néven nevezném a dolgokat, de muszáj – Munkácsy Mihály virágzása és Balázs Béla bukása, ugye? Szóval ez így egybeesik ebben az évben.
Halász Péter: Egyébként az Artpool funkciója az teljesen más funkció, mint például a Munkácsy-kiállítás. Az Artpool a kezdettől fogva a fogalmi tisztázás művészetével foglalkozott, vagyis a koncept-arttal, tisztán szellemi művészettel, és a szellemi művészetnek egy valamilyen képi megjelenésével. De a koncept-art az nem olyan áru, mint egy Munkácsy-kép. Lehet hogy fontosabb, lehet hogy ugyanolyan fontos, én azt gondolom, hogy a fogalmi tisztázás és tisztázódás az egy rendkívül fontos kulturális funkció, sokkal fontosabb kulturális funkció, mint hogy egy Munkácsy-képet kiakasszon egy gazdag ember a saját szobájának a falára. Viszont nem is kerül annyiba.
Ehhez képest viszont az egy szellemi aktus, ha ebben a társaságban, kis csoportban valaki arra vállalkozik, hogy fogalmakat tisztázzon, azért gyűjt be adatokat, hogy az egymás között keringő nyelv tisztázódjon, hogy tudjuk, hogy miről beszéljünk, hogy a gondolatoknak valami pozitív hatása legyen.
Ahogy Egyiptomban mindig volt egy nap, amikor a főpap előtt megjelent a köznép, felmutatott egy tárgyat, és akkor a főpap azt mondta, hogy ez szék. És akkor mindenki tudta, hogy ez szék. Na, itt ennél most bonyolultabb kifejezésekkel operálunk egymás között, de ezek tisztázásra várnak.
Az Artpool az 70-es évektől – sőt korábban is –, de az 70-es évektől pontosan ezt a nyelvi tisztázást tűzte ki célul. Itt körbe kell nézni, és akkor láthatja az ember, hogy ez a funkciója az 70-es éveknek, és különösen Hajasnál, például. Minden sora arról szól, hogy mi az, amit mondok. Nyelvileg. Mit lehet megérteni abból, amit mondok. Na most ez ennek az intézménye, ennek a begyűjtő intézménye. Ezt nehezebb támogatni úgy pénzzel, mint a Munkácsy-kiállítást, amire elmennek gondtalan emberek a komfort zónában 2-től 4-ig.
De mégis azt mondom, hogy ahol a gondolat megszületik, az nem egy nagy csoport, az egy agyban születik meg, egy embernél, az közli egy másik emberrel, az közli még három emberrel, tehát ennek ez a kommunikációs formája létezik, és az, hogy az Artpool nem MTV vagy TV2 vagy nem Műcsarnok vagy nem Ludwig Múzeum vagy nem ez vagy nem az, ez nem jelenti azt, hogy nincs funkciója, és nem jelenti azt, hogy nincsen erősebb funkciója, mint a konzumáló, művészeteket támogató intézményeknek.
Megeszem, kiszarom. Ez nem a megeszem-kiszarom, ezen elgondolkodom, ami egy viszonylag lassúbb folyamat, bár összetartozik a kettő, de nem az a fogyasztási rendszer. És szóval nem látványos, következésképpen nem sikeres. Nem sikeres. Nem kapitalista. Nem csinál profitot. Az impresszionisták, a francia impresszionisták és a Munkácsy-kiállítás azért volt sikeres... nem azért, mert sokan látogatták, hanem azért, mert profitot hozott. Ez az egyik.
A másik, az alkotmányos tudat. Erről majd a Péter is fog tudni beszélni. Az alkotmányos tudat... ugye néhány évet éltem az Egyesült Államokban, ahol szintén szűkül az alkotmányos tudat, de nagyon erősen beszívódott az emberek agyába, hogy mit mond az Alkotmány, milyen jogaim vannak. Először is jogom van a befizetett adómat ellenőrizni. Jogom van bemenni a Federal Research-be, ahol az aranyat tárolják, és megszámolni, hogy hány aranytömb van, és hogy ez megegyezik-e azzal, amit felírtak, és hogy nem lopták-e el.
Amíg bennünk úgy szerepel az állam, mint egy fantom, aki oszt – nem oszt és nem szoroz. Szóval amíg az állam egy tőlünk elkülönült fináncoligarchia és nekünk nincs alkotmányos tudatunk, addig ki vagyunk szolgáltatva, és panaszkodni fogunk, hogy hát nem ad az állam pénzt. Az állam nem ad pénzt. Az állam az emberektől bekaszál pénzt, és ezt szétosztja. Tőlem kaszál be. Engem kétszeresen megadóztat. Megadóztat, amikor befizetem, aztán megadóztatja azt, amit kiutal nekem, és aztán megadóztatja azt, amit elkészítettem. Szóval az állam kaszál rajtam. Amikor vásárolok, akkor is kaszál.
És eközben valami kegyes gesztussal elhatározza az állam – nem tudom, mi az –, tehát az állam elhatározza, hogy ez nekem nem kell. És hát persze ez egyszerű. Tényleg a Munkácsyt egyszerűbb támogatni, mint valamit, amin gondolkodni kell, vagy ami gondolatokat indít el. Ami a személyes szabadságra vonatkozik.
És hát megint azt kell mondanom, hogy az alkotmányos tudatunk nincs még begyakorolva eléggé ahhoz, hogy egy ilyen esetben a józan ész...
Szőnyei Tamás: Akkor itt megint az történt, hogy egy szerencsétlen megfogalmazásba sikerült belekötni...
Szőnyei Tamás: Jó, tisztázni... De egyszerűen az Artpool olyan helyzetbe... és bocsánat, szóval most úgy tűnik, mint hogyha én lennék a rossz fiú ebben a társaságban, szeretném én is tisztázni azért, hogy... Nem, de nekem egy ilyen érzésem kezdett kialakulni...
Szőnyei Tamás: Lehet. Hogy én nagyon tisztelem... Azért is vagyok itt, azért lettem valószínűleg meghívva, hogy egyszerűen húsz év óta, amióta tudok arról, hogy Artpool létezik, egyszerűen végtelenül tisztelem, amit csinálnak, időnként írtam róluk egy-egy cikket, a legutóbbi, a legfrissebb az a jövő heti Narancsban fog megjelenni, ahol az anyagiakról is szó lesz. Tudom, hogy körülbelül... Körülbelül tudom, hogy mi a helyzet, elmondta nekem Klaniczay Juli nagyon szépen is hosszan, tehát lehet hogy valamit pontatlanul fogalmaztam, hogy szerencse, hogy támogatásban volt részük. Itt persze ebben a szerencse is benne van, rengeteg munka van benne, kapcsolatok és a többi, és a többi, mindaz, amire szükség van ehhez a létezéshez, és szükségük volt ahhoz a munkához, amit csinálhattak, és remélem, hogy fogják is folytatni. És ez az a pont, ahol azt gondolom, hogy nem tételezek fel olyan akaratot, ami arra irányulna, hogy ez a munka konkrétan az Artpoolban ne folytatódjon, hogy megszűnjön, ahogy tegnap is említették, hogy dobozokba pakolódjon ez a kincs, aztán ki tudja, mi legyen vele.
Nagyon remélem, hogy meg fog oldódni, és ez a rendezvény is ennek az irányába hathat valamilyen módon, ahogy a tegnapi beszélgetés során is én azt gondolom, hogy fölvázolódtak olyan lehetőségek, amelyeket meg kell próbálni megcsinálni, és erről is szó volt. Úgyhogy biztos nem fogalmazok szépen, tisztán, de hát nézzétek el nekem.
Müller Péter Sziámi: Szóval amit mondasz, Tamás, az engem arra emlékeztet, hogy mintha azt mondanád, hogy ezekben a szülőkben nem volt meg az a szándék, hogy elveszejtsék a gyereküket, egyszerűen elfelejtettek enni adni.
Tehát ennek van egy határideje, és ez a legszigorúbb mozzanat ebben az egészben, tehát azt azért nem lehet nem észrevenni – bár mondom, nem olvasok újságot, nem nézek tévét és rádiót sem hallgatok –, de csak úgy beszélgetek a barátaimmal, és elmesélik, hogy egy ilyen országos mizéria van, amit hol errefelé irányuló könyvelési trükknek hívnak, hol hát egy országos hazugságnak, amiben éltünk már, tehát szagról megismerjük, ami most röviden vázolva: hatalmas gazdasági jólétben élünk, de jelenleg senkinek nem lehet kifizetni azt, amit megígértek, az állam, mert az van, de nincs.
Szóval az a fajta minimál érzékenység, hogy mikor hal éhen a gyerek, az kiveszni látszik, és ez borzasztóan veszélyes. Nem ezen az egy ponton. Amit pedig a Péter mond, tehát ez az Alkotmány vagy alkotmányos dolgokkal való együttélés vagy érzékenység, hát az tényleg hiánycikk, tehát nekem felüdülés volt, mielőtt eljöttem, véletlenül rábóklásztam egy web-site-ra, és ott azt jelentette egy hírportál, hogy a Kazinczy utca 41-et squattolta egy civil csoport, nagyon-nagyon okosan megszervezve, és hivatkoztak egy olyan holland alkotmányos jogra, ami egyébként azóta kiveszett már Hollandiában, de azt mondták, hogy ha egy évig üresen áll egy ház, oda bevisznek egy ágyat, egy széket meg egy asztalt, akkor az, ha nem is az övék, de nagyon nehezen elvitatható a továbbiakban, és tehát itt jön az a fajta civil találékonyság, aminek arról kell szólnia, hogyha egyfelől... nem használnám a hajléktalan szót, mert nem erre a rétegre érteném, lakásgonddal küldő emberek vannak, másfelől üresen álló, lakható egységek, akkor ha képtelen az erre illetékes hivatal vagy intézmény ezt összehangolni, akkor bizony van olyan civil jog – pontosan a befizetett adó alapján, meg még sok minden alapján –, mint ahogy egy ilyen nevű színházat is működtetett Péter egy ideig New Yorkban, ez kalkuláljon dolgokat.
Az történik, hogy nem ezen az egy ponton, rengeteg pontján a kultúrának és főleg a művészetkultúrának úgy szorulnak be emberek, csoportok, intézmények, intézményegységek és nagy intézmények, hogy kénytelenek squattolni . Hát az én saccom... Sajnos nem hallottam azt a tegnapi megnyilatkozásokat, mert mi bátran a jövőbe koncerteztünk tegnap, úgyhogy nem volt időnk múltat idézni, de hogy szerintem nagyjából az a helyzet, nem tudom, erről szó esett-e, hogyha országosan sarokba szorítják és éhhalál felé közelítik a kultúra résztvevőit, akkor hát ugye vagy találékonyan el fogják csenni a karácsonyi pudingra félretett alkatrészeket valahonnan, vagy egymásnak esnek, és én inkább azért ettől félek, mert itt élek.
És ezt hogy lehetne kivédeni, milyen technikákkal, ez kéne hogy legyen a beszélgetés tárgya, mert azt tapasztalom, hogy az történik, hogy annak a láncnak, amin ez a reakció... végigmehet ez a rémület, annak a végén kiszámíthatóan egy korlátozott forrás van. Mi történik? Az történik... Mondom a gyakorlatot. Az történik, hogy valakinek bejelentik, hogy mostantól nem kap pénzt arra, amit elemi módon szükséges és jó lenne csinálnia, mert a könyvelő... Erre az illető vagy eléggé erőszakos és eléggé találékony és eléggé kommunikációképes, és azt látom, meg ha nem adjátok ide, akkor nem leszünk, holott hát ez lenne az alaphelyzet, hogy vagyunk. És akkor akinek mondja az illető – tegyük fel, hogy ez a Bozóki András, aki egy jó szándékú ember különben, és nem tudom, hogy mennyire tökös –, tehát azt mondja neki az ember, hogy figyelj, akkor ez nem lesz, és akkor jön ez a felelős, hogy akkor mit csináljunk. Most elmegy Gyurcsány nevű csávóhoz, és azt mondja neki, hogy figyelj, az nekem nagyon-nagyon kínos, hogy az nem lesz, mert az hitelesíti a minisztériumomat, mert ez a nemzeti kulturális nem tudom, mi a szar, tehát hogyha ezek mind nincsenek, ha éhen halnak, akkor minek leszek én a miniszter? És akkor hogyha ő elég tökös, akkor meg tudja ijeszteni ezt a Gyurcsány nevű másik nem tudom mennyire tököst, és akkor nem tudom, hogy létezik-e tartalékuk, mert össze-vissza hazudoznak természetesen, ebből talán majd kénytelen lesz pont oda.
Csak egyet nem tudok – és azt most szerintem senki nem tudja, Tamás, te talán tájékozottabb vagy –, hogy ugyanis az az állítólagos tartalék – ha kitalálnák a könyvelési trükköt –, az elég lenne-e arra, hogy mindenki életben maradjon, vagy az jön, amit most már szociálisan tudomásul vettünk, hogy bizony lesznek hajléktalanok, bizony elszegényedünk, bizony kirakják a nyugdíjast az utcára, tehát lehet hogy nincs is ez a lóvé. Most ezt nem ártana tisztázni. Az ugyanis elzavarós helyzet. Tehát nem tudom, hogy van-e eszköz...
Tehát az már ne legyen, hogy a könyvelők kurva jól élnek, és nagyon sajnálják, hogy az összes művész most éhen hal, ez nem stimmel. Tehát akkor most el kell hinnünk, hogy az esetleg van. És az összes művésznek másra kell néznie, és azt kell mondani, hogy most akkor nem az önfényezés van és egymást bántjuk, hanem valahogy menjünk neki ennek az egésznek, annak az elvnek az értelmében, hogy a művészetkultúrának igenis mindig szüksége volt szabad, meg bátor, meg független emberekre. Érdekes módon a Nietzsche ezt pont a tudósok és a történészek ellenében mondta, de azt, hogy nem a múlt felől, tehát én akkor is az Artpoolt egy progresszív, jövőbe mutató intézménynek tartom, és nem múzeumnak. De még ha múzeumnak tartanám is, annak is nagyon komoly értelme van, és a muzeológusok is most bátrak, tehát itt ül a Vera, aki nem kifejezetten muzeológus, de a Ludwig Múzeum munkatársa, tehát mi elég bátrak vagyunk, és nagyjából leszarjuk azt, hogy ki hogy okoskodik, hogyha az történik, hogy meg akarják szüntetni vagy el akarnak tüntetni bizonyos kultúrákat. Nem lehet. Nem lehet, mert squattolni fogunk, gondolom, az Artpool is tudja, hogy ezt lehet, meg kell, meg mi is tudjuk, és akkor majd legfeljebb hát majd nem szeretnek annyira, de hát...
Müller Péter Sziámi: Szóval figyelj, az Operaház egy külön történet, de most kénytelen voltam belelátni egy bohó pillanat miatt, az Operaházban ugyanez volt. Nem, nagyon jó vicc, ugyanis ugyanez volt, teljesen más nagyságrendben, tehát ahhoz, hogy az Artpool életben maradjon, nem tudom, hogy mennyi pénzre lenne szükség, konkrétan az életben maradáshoz.
Ahhoz, hogy az Operaház életben maradjon, életben maradásán azt értem, ami a minimálprogram, és a Halász Péter nekem elmondta már egyszer, hogy a városi színházban nem az a gond, hogy miből lesznek az új bemutatón új tüllruhák, hanem hogy baszd meg, nem adnak villanyszámlára. Tehát ez az életben maradás. Na, ugyanez van az Operaházban is. Hiába az, hogy kincstári kultúra és máshogy idegenkedünk tőle, mint saját magunktól, de attól még itt egy országos dráma van, ami nagyon egyszerű.
Az van, hogy kiszivárgott... tehát mielőtt a lapokban megjelent volna és szemben a teljesen elmebeteg Magyar Nemzet piszkálódásával, messze nem vagyok egy ilyen lobbizós kormány közeli, nem vagyok, undorodom az egész tereptől, valamiért ez elterjedt, de mégis csak valaki ugye egy asztalnál elmondta, hogy az NKÖM-től nagy elvonás van, 27 milliárd forintot fognak elvonni. És akkor ezt megjegyeztem, hogy ezt valaki elmondta, és még nem a Gerendai Karcsi kollégám mondta el, akiről leírták, hogy ő ilyen Gyurcsány-közeli, hanem valami no name művész kolléga. Zenész. És akkor úgy valahogy ez megragadt bennem. Na most mi történt?
Eltelt két hónap, és én azt gondoltam, hogy hát ha ezt akarják csinálni, az nagyon-nagyon sok pénz, hogy akkor meghal, éhen hal a kultúra, azt majd nem fogja hagyni a miniszter, aki egy helyes srác egyébként, tehát hogy úgy szeretne olyan jókat csinálni, meg van program, amit aztán nem tudom, szaráért kell odaadni a Slágerrádiónak szabadtéri... nem is tudom, zenekart, Republic koncertet, mi köze ennek a progresszív zeneművészethez, azt nem tudom, de valahogy úgy arra ez kellett, de hogy hát ha van egy csávó, aki úgy olyan modern, meg underground, meg alternatív, meg Magyar Narancs, nem fogja hagyni. Tehát el fogja magyarázni a Gyurcsány nevűnek vagy a tanácsadóinak vagy nem tudom, valaki majd elmondja, hogy ezt nem lehet, mert erre látszólag rá lehet legyinteni, láttam már politikust, hogy ugyan, a kultúra, annak nincs hozama, annak van hozama, hogyha megépítem a Lágymányosi hidat, mondta egy közeli barátom. Nagyon szomorú lettem, és tudtam, hogy bukott ember úgy is.
És akkor arra gondolok, hogy akkor majd, hogyha nagyon megmond, akkor majd nem fogja. De hagyta. Ez történt két órakor. Később megjelent az újságban, tágra nyílt szemmel néztem, 27 milliárd forint, pontosan annyi, tehát ott nem volt harc, és abban a harcban nem esett el mondjuk 11 milliárd vagy egymilliárd, ott 27 milliárdot... Hát jó. És akkor gyanús lett az egész. Gyanús lett, és nem tudom, hogy ez hogy kezelhető, és azt hiszem, hogy azért találékonyabbak vagyunk, mint ezek a retorikus fejek, és fogunk eszközrendszert találni rá – magunk között. Tehát squattolni fogunk, gondolom, vagy a fene tudja, majd beszéljünk vagy szóljatok...
Müller Péter Sziámi: Nem te kapod, ne izgulj...
Molnár Péter: Köszönöm, hát szerintem tulajdonképpen egy szemléletváltást kell elérni, és ezt a szólásszabadsághoz való jogunk gyakorlásával lehet megtenni, és így példaként erre azt hozom föl, hogy a Narancsban volt egy interjú egy hete, azt hiszem, a nagy biciklis felvonulás két szervezőjével, ahol ők leírták, hogy egy csomó ideje hiába próbálták mondani, hogy hát a biciklis kultúrát támogatni kellene, és akkor ahogy egyre nagyobb lett a tüntetés, ugye a tüntetés is a szabad véleménynyilvánítás egyik formája, akkor egyszer csak maguk is meglepődtek, hogy bezuhantak az ajtón a tárgyaló terembe, mert egyszer csak kinyílt az ajtó, mert sokan tüntettek.
És valószínű, hogy ebben az esetben is ezt kell csinálni, és szerintem ezt olyan módon is lehet megtenni, hogy érdemes arra felfigyelni, hogy a kultúra, a művészetek területén lévő válságos helyzeten belül talán egy külön csoportot jelentenek azok az esetek, amikor valamilyen módon... hát persze, jövő felé is mutató és jövőről is szóló, de hagyományt is jelentő dolgok megszűnésének a veszélyéről vagy a lerombolásukról, elpusztulni hagyásukról, lerombolni hagyásukról van szó, és itt hirtelen ahogy ment a beszélgetés, három példa jut eszembe. Az egyik maga az Artpool, a másik, ahogy a Széchényi Könyvtárban nem olyan régen régi, pótolhatatlan dokumentumokat semmisítettek meg, és a harmadik példa az pedig a Dob utca környéki régi zsidó negyednek is nevezett környék házainak az esete, ahol XIX. századi épületeket is rombolnak le, és úgy, hogy tüntetés van, két hét múlva mégis lerombolják, tehát a tüntetést... persze azt is akkor annyira hatásosan kell megcsinálni vagy egy figyelemfelhívó akciót, hogy tényleg be lehessen esni a tárgyaló terembe utána, és el is érni valamit, szóval ezek a példák szerintem mind azt mutatják, hogy van valami nagyon rossz, egyenesen valahogy betegnek mondható viszony olyan dolgokhoz, amik hagyományos értékeket jelentenek. És ebben az értelemben egyszerűen konzervatívnak is kell lenni, szerintem azt mondani, hogy itt olyan értékekről van szó – mondom, nemcsak múltról, hanem jövőbe mutató dolgokról is –, amit egyszerűen meg kell védeni, és ezt kreatívan ki kéne találni.
Hát ez tényleg egy olyan közeg, ahol kreatív ötleteket nyilván gyorsan, jól össze lehet rakni, és gyorsan olyan egyéb területeken szintén hasonló helyzetbe kerülő emberekkel együtt összeállva szerintem létre kell hozni azt a helyzetet, hogy legyen annyi biciklista az úton ebben a témakörben is, hogy egyszer csak kinyíljon olyan módon a tárgyaló terem ajtaja, mint ott kinyílt, az hangzott el az interjúban, hogy azóta kéthetente mennek tárgyalni, és mindent egyeztetnek velük.
Ezt kell elérni ezen a területen is, hogy tudható legyen, hogy amit a Müller Péter mondott, hogy mennyi a pénz, tehát hogy abban a tekintetben se kelljen sötétben tapogatózni, és hogy arról az illetékesek, az itt lévő emberek és más emberek véleménye nagyon pontosan meg legyen kérdezve, hogy a reálisan felhasználható pénzösszegből hogyan lehet hatékonyan a legjobban, legügyesebben megmenteni azokat a dolgokat, életben tartani, amiket életben kell tartani, addig is, amíg javul majd a pénzügyi helyzet.
Baksa-Soós Vera: Ezek szerint, ha jól értettem, az Artpool beperelheti az államot csípőből, ez lehetséges, igaz? Mert végül is az örökségvédelmi feladatát nem látja el az állam, amikor nem támogatja az Artpoolt, ha jól értettelek.
Molnár Péter: Én azt hiszem, hogy perről akkor lehet szó, hogyha mondjuk van egy szerződés, ami azt mondja, hogy az Artpoolnak idén kellett volna kapni ennyi és ennyi pénzt, és mondjuk azt a minisztérium nem folyósítja, de egyébként ez megint – visszautalva arra, amit a Halász Péter mondott – az egy nyelvi kérdés, hogy a szavak azt jelentik-e, amit jelentenek, a szöveg szöveg-e, meg itt a versidézetek, szövegidézetek is, tehát inkább nyelvi és politikai kérdés, hogyha egyszer Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának hívják, akkor az örökséghez tartozó dolgokat – mint az Artpool – azt meg kell védeni.
És mondom, ez nem arról szól, hogy múzeum, mert egy értékes élő örökség az sosem csak a múltról szól, és tehát ez politikai kérdés, ez nem peresíthető önmagában, ez akkor peresíthető, hogyha, mondom, például ilyen maradványképzés címén már odaítélt és szerződéssel is esetleg megerősített összeget nem kap meg egy intézmény adott hónapokra, és ezért egyszerűen teljesen ellehetetlenült. Tehát ez jogsértő.
Egyébként szintén a Magyar Narancsban egy nagy interjúban Bozóki András maga is mondta, hogy hát igen, a perrel meg lehet próbálkozni ilyen esetekben.
Halász Péter: És egy nagyot röhögött.