"Dimenzionista" művészet:
Tamkó Sirató Károly
költészeti törekvései
a két világháború között

Bevezető | Posztmodern szituáció | Pályakép - a glogoista művész
Pályakép - út a Dimenzionista kiáltványhoz

Az 1928-as Papírember című kötet, amely Tamkó glogoista manifesztumát és síkverseit tartalmazta, botrányt kavart, értetlenséget szült. Az értetlenség a konzervatív és tájékozatlan laikusok részéről sem volt nagyobb, mint az éppen hazaérkezett Kassák és annak munkatársai részéről. Kassák valószínűleg nem ismerte fel, hogy a tamkói út lehetséges válasz az őt is érintő művészeti problémákra: költészete távol állt a jel-típusú elképzelésektől, túlságosan is technicistának, elméletieskedőnek tarthatta azokat.

A glogoista kiáltvány után Tamkó határozottan és tudatosan folytatta pályáját, újabb, napjainkig is kiadatlan avantgárd művekkel. Szomorú és jellemző az ezekben az években eltervezett munkák esetében, hogy többségük csupán nagyszabású terv, kiváló ötlet, de többnyire publikálatlanok. Tamkó ekkoriban "lehetséges" művekben gondolkodik, elképzeléseinek igazi végiggondolásához, megvalósításához már nem volt elegendő hite, ereje, szellemi közege Magyarországon.

Tamkó első kötetének megjelenése után, 1929-ben hozza létre az "irodalmi üres lapokat", a Korszerű remekműveket, amelynek Előszavában kifejti: "most, 1929-ben, amidőn a spengleri értelemben vett európai kultúra 'költői mondanivalója' a semmire redukálódott, merő pazarlás ezt a 'semmit' szavakba foglalva fejezni ki, betűkbe és verssorokba tömködni, sokkal egyszerűbb azt így, fehér papír alakjában, önmaga tisztaságában az olvasó elé tárni. Ez a négy fehér lap: ezek a mai, korszerű, igazi nagy remekművek".

Ennek a végletekig vitt gondolatnak izgalmas pillanata — a legmaibb törekvésekhez, a minimal poetryhez kapcsolódó fejezete — a nyitott mű teóriája, az alternativizmus. "Ez az irodalmi irányzatom abban állott, hogy egy-egy versem kulcsszavait többféle variációban fejeztem ki, nüanszíroztam — mintha a vers még nem lenne teljesen kész -, s a nem kívánt — törlendő — jegyzettel felszólítottam az olvasót, hogy saját maga alakítsa minél tökéletesebben saját tudat- és gondolatvilágához a verset, húzzon ki és írja alá a verset, mint társszerző, miközben a vers önmagával minden variációban is tökéletesen azonos maradt" — írja Tamkó erről az elképzelésről.

A Korszerű remekművek üres lapjai nem idegenek mai gondolkodásunktól, az olvasó vagy befogadó aktivizálása, az üres helyiértékek megtöltés előtti felmutatása különösen rokon a hatvanas-hetvenes évek konceptualista, minimalista művészetével. Az olvasó aktivizálásának gondolata van jelen a Tört szavak művészete című tamkói kiáltványban, maga az elnevezés pedig — alternativizmus — éppen a hetvenes-nyolcvanas évek underground avantgárd művészetének volt jellemző kifejezése. Sajnálatos, hogy ezeket az alkotásait Tamkó maga sem vette komolyan: "baráti köreimen túl sem a <<, sem az >> publikálására nem gondoltam" — írja.

A jel-típusú gondolkodás radikális-szélsőséges megnyilvánulásai közé tartozik még két, 1929-ben készített műalkotás, az Egy éjszaka története című, koncentrikus körökből álló "síknovella", valamint a "négydimenziós regényzet", a Bernát élete a regény-téglában. Ezek a síkok egymásra helyezéséből álló és folytonosan továbbírható "lehetőségtömbök" pontosan megfelelnek a Raymond Queneau által is hirdetett variábilis elvnek, annak, ami a francia szerző Cent mille milliards de poémes című munkájában valósul meg. A mondatok, a szó-síklapok felcserélhetősége tipikus jellemzője a nyitott műnek, annak az interaktív elképzelésnek, hogy az olvasó, a befogadó számára elég a kereteket megteremteni egy-egy műalkotás esetében. Ha a Queneau-féle "százezer-milliárd szonettet" nézzük, ott éppúgy az "egységes tömbből álló síklapok" játszanak szerepet, mint Tamkó tervében.

Umberto Eco pedig jó negyven évvel később fogalmazza meg a következőket: "a könyvnek egységes tömbből mozgatható síkokká kell szétbomlania, amelyek újabb mélységeket teremtenek a hasonlóképp szétbontható és mozgatható, kisebb egységekre való szétszedés révén". Umberto Eco elmélete olyannyira egybecseng a tamkói gondolattal, hogy az olasz szerző mondatai szinte a Dimenzionista kiáltvány szó szerinti idézésének tűnnek: "nem kell hozzá túlzott merészség, hogy a 'nyitott mű' — s még inkább a mozgásban lévő mű — poetikájában az olyan műalkotásokban, amely a műélvezésben sohasem marad ugyanaz, elmosódott, vagy pontos rezonanciáját találjuk a modern tudomány bizonyos tendenciáival. A korszerű kritikában már-már közhely a folytonos tér-időre hivatkozni a joyce-i univerzum struktúrájának magyarázatakor, nem véletlen, hogy Pousseaur, amikor kompozíciója természetét akarja meghatározni, 'lehetőségmezőről' beszél".

Tamkó Sirató elképzeléseiben, elméleteiben a modern művészet olyan területére jutott, ami méltán váltotta ki — rövid időre — nagy tehetségű kortársainak érdeklődését. Az érdeklődésre jellemző adat Moholy-Nagy Lászlóval való találkozása, aki "meglepetéssel és megelégedéssel nézte végig plánista ópuszaimat. Különösen az 'Eposz az emberről' és az 'Egy éjszaka története' nyerte meg tetszését. Amint az utóbbira rápillantott, azonnal Joyce 'Finnegans Wake'-jét említette...".

Tamkó tudatosulását, gondolati elmélyülését, vizuális költészetének erejét bizonyítja a két, ebben az időszakban elkészült síkverse. Az 1929-es Eposz az emberről már a papíron megjeleníthető "három plusz egy dimenzió" elve alapján készült. A tér-idő koordináta-rendszerbe épített műalkotás egyszerre jeleníti meg a Föld naprendszerbeli mozgását, az ember születését-halálát, életét, mindennapi tevékenységét és a tamkói művészi gondolkodás legfontosabb kérdéseit. Ebben a munkában, amely a síkversek közül talán a legigényesebb, legfilozofikusabb, a bolygók "mozgása", a három kiterjedésű koordináta-rendszerbe helyezett szövegek, az olvasóra bízott "dekódolás", a szósíkok és a kapcsolódások variálhatósága mind-mind a konkrét költészet és a "nyitott mű", az "interakítv" mű szabályai szerint valósul meg. Az "Eposz" kifejezetten önmagára koncentráló, anyagkezelő mű, olyan alkotás, amely, ahogy azt Theo van Doesburg kifejti: "önmagáról szól". Tamkó verséből idézünk: "Az élet határai: a melléknevek, az igék és a halál. Az ember minden hajszában csak önmagát tudja megfogni. Mindent megmozdít, csak önmagából nem tud kimozdulni."

Látszólag egyszerűbb, letisztultabb munka az 1930-ban készült Önarckép. Tamkó utolsó síkköltészeti munkájában — stílszerűen — önmagával foglalkozik. A költői ars poetica, a művészi alapállás megfogalmazása után, a párizsi művészbarátok körében, egy lendületét vesztett, modernitás utáni periódusban, látszólag már csak egyetlen feladata maradt Tamkó Sirató Károlynak: élére állni egy művészeti mozgalomnak, amely nem is volt igazán mozgalom, ahol a nagyon is magányosan kísérletező alkotók egyetlen dologban értettek egyet: saját kereteiket szétfeszítve egy új dimenzió felé akartak előre lépni. Tamkó vezéregyénisége lehetett a Dimenzionista kiáltványnak, és ezzel jó néhány alkotót megerősített abban a hitében, hogy helyes úton jár, de ő maga nem tudott ezen az úton megmaradni.

Bevezető | Posztmodern szituáció | Pályakép - a glogoista művész
Pályakép - út a Dimenzionista kiáltványhoz