Budapest - 1980. május 22., csütörtök
Éjfél van. A budapesti Hilton kényelmes 459-es számú szobájában vagyok. A repülőtérre, körülbelül két órával ezelőtt, pontosan a menetrend szerint érkeztünk. A gépfegyveres katonák felügyelete alatt rögtön éreztem a hely súlyos atmoszféráját. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor kint megláttam a rám váró Galántai Györgyöt és feleségét, Klaniczay Júliát. Júlia elég jól beszél olaszul, nagy segítségemre lesz. A testvére, aki a kocsiban várt bennünket, szintén jól beszél olaszul. Olaszországban, a római egyetemen volt hallgató, de olyan sűrűn voltak sztrájkok, hogy úgy döntött, inkább körbeutazza az országot. Júlia és a testvére azt is elmesélték, hogy az édesapjuk is tanított a római egyetemen, de az olasz kormány még mindig adós a fizetésével. Úgy tűnik, hogy gondok voltak a kiállításom itteni előkészítésével: késett a posta, sőt az általam küldött nyomtatott anyagok egy részét a cenzorok vissza is tartották. Ez magyarázza, hogy miért nem tudták szétküldeni a kiállítás magyar nyelvű meghívóját, amit kifejezetten erre a célra írtam nekik a legjobb kézírásommal – ugyanaz a szöveg, amit a kaliforniai barátaimnak is küldtem. „Hat hónapja reklámozom a kiállításod” - mondta nekem Galántai. 2000 matricát hoztam magammal, kisebb és nagyobb plakátokat, a halvány kék frakkomat és a kézírásommal teleírt kabátomat, egy pár videokazettát a performanszaimról, amelyekben emberekre írok, és nálam van az a kis film is, amit a kanadaiak készítettek. Továbbá a kiállításomra magammal hoztam tizenegy Galántaitól korábban postán kapott borítékot, amelyeket round-trippé alakítottam és beszámoztam. Galántai szeretne egy performanszt a budapesti Hősök terén, ő és Júlia fehérbe lennének öltözve és a ruháikra kellene írnom: így ők is emlékművekké és hősökké válnak. Ma este Júlián az egyik Cavellini matricás fehér pólóm volt.