Budapest - 1980. május 23., péntek
Galántaival a randevút ma reggel kilenc harmincra beszéltük meg a Népköztársaság útja 112-be. Ez egy véget nem érő sugárút, ami a hatalmas Hősök teréhez vezet. A Fiatal Művészek Klubjába egy kis kerten keresztül vezet az út. A klub egy villában található, amit korábban kunzulátusként használtak, és azóta is érintetlenül hagyták, kívül-belül. A matricáim kint vannak a lehető legjobb pontokon. Még Júlia autóját is díszíti néhány. Kiállításokat és konferenciákat rendeznek a klubban, de van itt egy olvasóterem is könyvtárral, van bár és étterem, illetve néhány mosdó lenn a pincében. Ahhoz, hogy bejuss a klubba, a portásnál le kell adnod a tagságidat, amit csak távozáskor kapsz vissza. Ahogy beléptem, rögtön belefutottam az óriásplakátomba. Galántai az elmúlt két hónapban a kiállításomon dolgozott, nagy lelkesedéssel állította össze az anyagot. Az összes katalógusomat szétszedte lapokra, illetve készített egy összeállítást minden egyéb, az elmúlt években nyomtatott anyagomból: képeslapok, bélyegek stb. Kiállít továbbá mindent, amit postán küldtem neki: round-trip borítékokat, levélként használt szövegbuborékos színes fotókat, aláírt plakátokat és ehhez hasonló küldeményeket. Minden anyagot egy sor, 70x100 cm-es keretezetlen panelen rendezett el, üveg alatt. Jó volt látni az így elrendezett nyomtatott anyagokat, ennek köszönhetően ráébredtem, mennyi különböző dolgot csináltam eddig. Valóban aprólékos és zavarba ejtő lehet azok számára, akiknek még ismeretlen a munkásságom. Galántai bemutat több különböző magyar művésztől származó munkát is, melyeket az elmúlt évben készítettek, az öntörténiesítésemre reagálva. Sugár János három szétvágott matricám betűiből a következő mondatot rakta ki: „Nem tudom mit gondoljak erről az emberről”. Szlaukó László egy fa közparkba ültetésével tervezi megünnepelni Budapestre érkezésemet: „Ez lesz a Cavellini fa”. Belevési a nevemet a fába, és mindent alaposan lefotóz. Az az ötlete, hogy fotózni fogja, ahogyan évről évre nő majd a fa és változik a nevem. Tóth Gábor munkája ez a mondat: „Nem csinálok művészetet, mert attól tartok, hogy tetszeni fog neked”. A magyar posta gyakran a politikai gyanakvás helyszínének tűnik: a küldeményeimet nemegyszer cenzúrázzák, vagy a borítékok tartalma apró darabokban érkezik meg. Ebből kiindulva az egyik művész darabokra vágta a neki küldött anyagomat és ezekből a darabokból állított újra össze egy új munkát. Mialatt Galántai azzal volt elfoglalva, hogy a dolgaimat felfüggessze a falra, arról is tájékoztatott, hogy még mindig megvan a lehetősége annak, hogy a kiállításomat nem engedélyezik és a cenzorok az utolsó pillanatban betiltják. Elég, ha valaki szerint egy kicsit túl avantgarde, vagy túl sok zavart okozna a hagyományos művészetben. „A kulturális politikával foglalkozó cenzorok mind nagyon buták és tájékozatlanok” ¬ volt Galántai kommentárja. De bárhogy is legyen, továbbra is létre akar hozni Magyarországon egy Cavellini Kutató Központot. Megkérdezte, hogy tetszik-e az ötlet, és hogy hozzájárulok-e. Rengeteg magyar művész használta fel már eddig is a nyomtatott anyagaimat az öntörténiesítésemre reagálva. Kemény György nekem dedikált egy hanglemezt, amelyre az életem történetét rögzítette. Megkérte Júliát, hogy tolmácsolja nekem a munkámmal kapcsolatos érzéseit. Azt mondta, hogy én a magyarországi művészet felszabadítója vagyok, és a világ legfontosabb művészének tart. „A mai nap történelmi jelentőségű Magyarország számára” ¬ mondta Galántai, aki nagy tiszteletnek örvend a művészek körében, különösen a fiatalabbak között, de egyúttal rengeteg kritikának is van kitéve. De nem igazán tudnak vele mit kezdeni, hiszen a művészek szövetségének tagja, és mint ilyen hivatalosan is elismert. Viszont amikor a Francia Intézetben szervezett szoborkiállítást, úgy intézték, hogy a hatszáz meghívót ne érkezzen meg időben a címzettekhez. A mostani kiállításomra készítettett egy olyan kis fa lépcsőt, amelynek három lépcsőfoka van az egyik oldalon és három a másikon, teljesen be van borítva a matricáimmal és az ajtóba van téve, így a látogatóknak át kell rajta kelniük, ha be akarnak jutni. Az Andy Warhol által készített portrém hatalmas plakát-bélyegét a bejáratnál helyezte el és arra kérte a kiállítás látogatóit, hogy írják alá. A plakát aljára, annak is a jobb oldalára odaírtam: Benvenuti alla mia esposizione és Üdvözöllek a kiállításomon. Ebédidőben Galántai nem akarta félbehagyni a kiállításrendezést és úgy döntött, hogy nem jön ki velünk ebédelni, így Júliával kettesben mentem el egy, a város szívében található tradicionális kis étterembe. Budapest egy gyönyörű város és még mindig megtalálható múltjának minden érdekfeszítő momentuma. Két és fél millió lakosa van, minden az államé, itt is van korrupció, az árak egyre csak emelkednek, a kultúra csak szegény vidéki rokon, az elvileg a kulturális ügyekért felelősök pedig mind inkompetensek és csak a politikusokat szolgálják ki. Júlia elmondta azt is, hogy a magyarok hagyományosan nagyon büszkék és soviniszták, teljesen meg vannak győződve arról, hogy ők diktálnának a művészetben, ha olyan gazdagok lennének, mint az Egyesült Államok. Az étteremben Júlia egy korty bort se ivott, de még sört se, a szigorú közúti ellenőrzések miatt. Ha kimutatják, hogy bármilyen keveset is, de ittál, akkor teljes hat hónapra elveszik a jogosítványodat. Továbbá mindenkinek be kell kapcsolnia a biztonsági övét, még a városban is, ezért minden alkalommal, amikor beültünk a kocsiba, Júlia emlékeztetett rá, hogy be kell kötnöm magam. Amikor visszaértünk a klubhoz, Galántai egy meglepetéssel fogadott: nagy betűkkel ráfestette a nevemet a bejárathoz vezető útra, keresztben az aszfaltra. A matricáimból girlandokat készített, amiket a fák közé lógatott. Újabb hommage munkák kerültek ki magyar művészektől. Halász Károly tíz fiolát tett egy kis dobozkába, mindegyik fiola körülbelül tíz centi hosszú volt és egy-egy kedvenc művésze nevét viselte: Vito Acconci, Joseph Beuys, Joseph Kosuth, William Wegman, Cavellini, Ben Vautier, Dennis Oppenheim, Nam June Paik, Perneczky Géza, Man Ray. Annak a veszélye, hogy a kiállítást betiltják, Galántai félelme ellenére, úgy tűnt, hogy végleg megszűnt: estefelé a terem elkezdett megtelni és elkezdődött a kiállításmegnyitó. Somogyi György, egy középkorú, kopasz, szemüveges, szakállas kritikus mondott megnyitó beszédet. Egy székbe ülve, mikrofonnal a kezében ült, amit egy TV kamera rögzített. Az ajtók közben zárva voltak, az embereknek kint kellett várniuk, amíg ő a beszéde végére ért. Amikor végre kinyíltak az ajtók, a terem gyorsan megtelt és a közönség figyelmesen, állva hallgatta meg felvételről a kritikus megnyitóját. Barna Imre kísért engem, egy budapesti fiatalember, aki jól beszél olaszul; ő volt a tolmácsom az estére, mivel Júlia azzal volt elfoglalva, hogy Galántainak segítsen, mint a ház asszonya. Barna Imre a tőle telhető legjobb módon próbálta elmagyarázni nekem, hogyan adta elő Somogyi György művészeti kalandjaim történetét, és megpróbálta visszaadni a kritikus mondandójának magyaros szellemét is. Amikor az emberek Magyarországon a „kezdetekről” beszélnek, akkor Ádámra és Évára hivatkoznak. Ezért változtatta meg a nevemet Somogyi Gugliadam Achillevára, és ettől a ponttól kezdve hívta a művészetemet „apple art”-nak, „alma művészetnek”. Beszámolt arról is, hogy művészeti leleteket találtak egy bizonyos Achilleopitechus Cavellinustól, továbbá arról is, hogy a Cavellini kutatások legalább annyira irányulnak a jövőre is, mint a múltra: „Tudjuk azt is, hogy ő lesz a katasztrofális nukleáris háború egyetlen túlélője. Megpróbálta figyelmeztetni a világot, de sikertelenül, így ő lesz az egyetlen túlélő. A világ új népessége mind az ő sarja lesz és ezen az új bolygón létrejön egy, a földön addig nem létező személyiség misztikus totalitása”. Ezután levetítették a kanadai Vincent Trasov által készített rövid, színes filmet, illetve bemutatták azokat a filmeket is, amelyekben Marco Lucchetti és Pierangela Colosio testére írok: ezeket a felvételeket Lola Bonora készítette a Ferrara-i múzeumban. Csináltam néhány portrét is, mint ahogy azt Kaliforniában is tettem. És sok színes fotót is dedikáltam. A fotósok egy szabad pillanatot se hagytak nekem. Galántai és Júlia mondták, hogy sokan szeretnék, ha lerajzolnám őket: „De a magyarok nagyon szégyenlősek és túlságosan büszkék,” így hát nem kértek meg. Egy lány megkérdezte Galántaitól a Cavellini szó jelentését, mire Galántai azt felelte, hogy magyarul azt jelenti „Modern művészet”. Júlia biztosított róla, hogy ez a kiállítás az 1980-as év legfontosabb magyarországi kiállításaként fog megmaradni az emberek emlékezetében. Az utolsó érdekes kiállítás, ami szintén ebben a klubban volt, Robert Filliou-é volt 1976-ban: bárki részt vehetett egy talált tárggyal, amit a galéria terében egy drótra lehetett akasztani. „De az emberek nem tartották túl komoly művészetnek” fűzte hozzá Galántai. Később az étteremben alá kellett vetnem magam egy elkerülhetetlen rádióinterjúnak, ami ezúttal az állami rádió számára készült. Egy félórás felvétel a szokásos kérdésekkel és a szokásos válaszokkal. A riporter nem volt valami tájékozott a művészettel kapcsolatban, mert az interjú végén tudomásomra hozta, hogy neki ez az egész öntörténiesítés túlságosan komplikált. Evés közben nem hiányoztak a szórakoztató anekdoták sem. Elmesélték, hogy Giancarlo Politi leveleket írt a magyar művészeknek, amelyekben arra kérte őket, hogy egy különleges, Budapesten készülő „Bánfi” elnevezésű hajnövesztő szert küldjenek neki cserébe az 1979-es Art Diary-ért. Ha minden országban egy olyan kiváló nagykövetem lenne, mint itt Galántai – őszinte, lelkes és képes a dolgok elvégzésére, a "Cavellini eset" rövid idő alatt evidenciává válna! Újra beszélt nekem a Cavellini Kutatóközponttal kapcsolatos szándékairól, arról, hogy a kiállítás anyaga lenne az archívum kezdeti gyűjteménye. Sok magyar művész munkáit is tartalmazni fogja. Galántai nyilvánosan kifejtette művészettel kapcsolatos nézeteit is: „Duchamp, ahogyan öregedett, már nem értette a dolgokat, míg Cavellini megmutatta nekünk, hogyan haladhatjuk meg korlátainkat, mint emberek és művészek. A holnap valódi művészetét Cavellini eszméi fogják inspirálni, innen nincs visszaút. Cavellini a bejárat és muszáj áthaladnunk az ajtaján”.