Budapest - 1980. május 24., szombat
Ma a pincérnő a bárban nagyon izgatott és euforikus volt miközben elmesélte nekünk, mi minden történt tegnap a megnyitó alatt és után. Az emberek semmi másról se beszéltek, csak rólam és a kiállításomról. „Cavellini sört” és „Cavellini koktélt” rendeltek, és a matricámat ragasztották rá minden üvegre. És még több matricát akartak, úgy tűnt, hogy legszívesebben mindenre ráragasztanák. Még soha sem történt ehhez fogható a Fiatal Művészek Klubjában, egy korábbi kiállítás alatt sem. Észrevettem, hogy a kis fiolás dobozkából eltűnt a Cavellini feliratú üvegcse. Júlia és Galántai teljesen fehérbe öltözve jelentek meg (pólók, nadrágok és tenisz cipők), és készen álltak, hogy induljunk a Hősök terére, ahova az írásos akciót terveztük. A tér hatalmas. Ha a szobrok felé nézünk, bal kéz felé esik a Szépművészeti Múzeum, amely a múltat jelképezi; jobb kéz felé egy görög stílusú épület látható, amely a jelent jelképezi, hiszen a jelentősebb hivatalos kiállításokat rendezik itt. „És mától fogva” - mondta Galántai „a jövőt ez az akció fogja jelképezni, amit most fogunk véghez vinni”. A Hősök tere a múlt század végén készült el (1895), a világkiállításra épült, mint a magyar nemzet születésének emlékműve. Középen az ismeretlen katona sírjával és körben a magyar hősök szobraival, ennek a térnek a kiválasztása erre az akcióra rendkívül szimbolikus. Itt történik minden fontos és hivatalos rendezvény. Júlia és Galántai a szobrok adta kör középpontjában helyezkedtek el. Egy Moszkvában található szobor pózában állnak, amit Muhina alkotott (két figurát ábrázol, egy férfit és egy nőt: a férfi egy ipari munkás, aki kalapácsot tart felemelt kezében, oldalán a nővel, aki egy agrár munkás sarlóval a kezében). Ez a szobor a Szovjetunió jelképévé vált és hatással volt a magyar kultúrára is, minden szovjet film elején látható. A performansz tehát értelmezhető ironikusan és szimbolikusan is. Júlia és Galántai felvették a szobrok pozícióit: a jobb láb elől, térdben bedöntve, a bal láb hátul kinyújtva, a karok magasba emelve tartanak egy könyvet, ami a szobor reprodukciójánál van nyitva. A szobor fényképére nyomtatott betűkkel már korábban ráírtam: „GAC 1980 Budapest”. A pólójukra és fehér nadrágjukra, a történelem híres művészeinek neveit írtam, a legkülönbözőbb időszakokból, Giottotól Cimabue-n keresztül Cavelliniig és Galántaiig – ezeket még korábban kiírtam magamnak egy jegyzetfüzetbe. Csak a ruha elülső felére írtam, hogy megkönnyítsem a videofelvételt készítő férfi dolgát és a két művészét, akiknek így is sokáig kellett egy fárasztó pózban állniuk, valamint a magamét is: ahhoz, hogy a cipőikre is írjak, kis ideig az aszfalton is kellett térdelnem. Rajtam az élettörténetemmel teleírt kabátom és a kalapom volt. A fotósoknak sem volt egyszerű dolguk, hogy minden fázisról jó fotókat készítsenek. Időről időre rendőrautó szirénázása hallatszott, ilyenkor mindig megijedtem, hogy értünk jönnek és leállítják az akciónkat. Rengeteg ember állt meg, hogy megbámuljon minket, jól tudtuk, hogy nem maradunk észrevétlenül. Három alkalommal három különböző nő lépett oda hozzám, hogy kitűzzön valami vörös jelvényt a kabátom hajtókájára. Galántai megjegyezte: „Végre megvalósítottam egy gyerekkori álmomat. Hős akartam lenni és megmenteni valaki életét, mint egy tűzoltó”. A délutánt Galántai otthonában töltöttük, ahol befejeztem a ruhák hátára az írást. A Frankel Leó út 68/B-ben lakik, egy kis fás utcában a hegy lábánál; majdnem olyan mintha vidéken lennénk. Végignéztem az összes emeleten, egészen a negyedikig elhelyezett korábbi szobrait, amelyeket nagyon érdekesnek találtam. Különbözö talált fémtárgyakból lettek összehegesztve. A lakásában mindenhol jelen voltam: matricák és plakátok a falakon, nyomtatott anyagok és fotók mindenfelé. A kis konyhából a napfényes nappaliba nyíló ajtó keretére felírva: „Cavellini Stúdió”. Az egyik leggyakrabban visszatérő elem a szobrászatában egy cipőtalp körvonala. Ehhez kapcsolódóan elhelyezett egy puha gyurmából készült téglalapot, amiben én is ott hagytam a lábnyomomat. Aztán fogtam egy szöget és belekarcoltam a névjegyem: „GAC 1980 Budapest”. Nagyon tetszett neki a végeredmény, azt tervezi, hogy egy fém öntvényt készít belőle. Nagyjából két órába tellett, mire befejeztem a ruhákon az írást, és hogy ne kelljen a híres művészek neveit folyton ismételni, több művészeti könyvbe is bele kellett lapoznom. Júlia, Galántai és tíz éves fiúk később meglátogatott a hotelben (a város legmenőbb szállodája, amit csak külföldiek használnak), egy közös búcsúvacsora elköltésére. A kissrác első alkalommal járt luxusszállodában, nagyon kíváncsi volt, félénken lesett be a nyugati fogyasztói javaktól roskadozó kirakatokba. Júlia és Galántai nyugodtak és lezserek voltak a matricámmal megnyomott pólóikban. Vacsora közben megkértem magyar művész barátomat, hogy meséljen magáról. A nagyapja egy nagyon intelligens kereskedő volt, aki egy faluban élt, de előfizetője volt sok fővárosi lapnak. A háború alatt minden kereskedelmi tevékenység állami tulajdonba került, de a lapokat nem kobozták el, így Galántai nagy érdeklődéssel olvasta ki mindet kilenc, tíz éves korában. Az érdeklődését leginkább a művészettel foglalkozó oldalak keltették fel, illetve a festmények reprodukciói. Úgy döntött, hogy ő is képes ilyen képeket festeni és rövidesen megtelt tettvággyal. Mindig is arra vágyott, hogy a világ megismerje a munkáit. „Az egyik dolog, amit szeretek a művészetedben, az az, hogy megoldottad a munkáid terjesztésének problémáját” – vallotta be nekem. Technikusnak tanult és folyamatosan képezte magát a különböző művészeti mozgalmakból. Első nagy szerelmei közé tartozott Van Gogh, Cézanne és Picasso. Rengeteget rajzolt, pihenés nélkül. Főiskolás korában kezdett el antikvár könyveket gyűjteni. Később, 1970-ben, egyesével adta el ezeket, hogy működtethesse a kiállítóterét, amit egy, a Balaton környékén talált kis kápolnában szervezett meg. Itt kiállításokat és performanszokat hozott tető alá négy nyári szezonon keresztül, egy avantgarde kísérleti központot hozott létre, különösen a vizuális költészetre fókuszálva. Ez nagyon szokatlan viselkedés volt Magyarországon, amivel magára vonta a politikai és kulturális hatóságok gyanakvó figyelmét: keresni kezdték a kápolna bezárásához szükséges előfeltételeket. A tűzoltók megbírságolták, mert gyúlékony anyagokat tartott a kápolnában: festéket, papírt és így tovább. A hatóságok Galántait egy kapitalistának tartották, aki olyan szabadon viselkedett, olyan dolgokat engedett meg magának, amelyeket fölöslegesnek, sőt veszélyesnek ítéltek. Egy nap negyven katona vette körbe a kápolnát, ez egy valóságos támadás volt a kápolna ellen. Galántait arra kényszerítették, hogy hagyjon fel avantgárd művészeti szervezői tevékenységével. Kulturális közellenségnek kiáltották ki. Mára már kapcsolatokat épített ki a világ minden táján levő művészekkel, de mégis, Júlia szerint előbb-utóbb rá fog kényszerülni, hogy valamiféle pénzkereső munkát vállaljon, hiszen nagyon drága az élet. Miközben a művészetről beszélgettünk, Galántai kijelentette: „Duchamp kisajátította a ready-made tárgyat és annak terét; Cavellini az öntörténiesítéssel kisajátította az időt.” „Duchamp és Cavellini ugyanolyan kaliberek, mindketten utat mutatnak. Júlia meg van győződve, hogy a matricáim hatalmas mennyisége, ami elárasztja Budapestet, Picasso után a második legismertebb művésszé tesz engem Magyarországon. Visszatérve a szobámba egy kis ajándék várt, Tóth Gábortól: apró kis festmény, keretezve. Fehér háttér alapon, a jobb alsó sarokba ezt írta a művész: "I don't make art for you for fear that you will like it" (Nem csinálok neked művészetet, mert félek, hogy tetszene!") A klubban kiállított munka egy másik verziója. Attalai Gábor viszont nem jelentkezett. Egy nappal azelőtt, hogy Budapestre indultam volna, kaptam tőle egy nagyon kedves levelet, amit úgy értelmeztem, mint egy szívélyes üdvözlő gesztust. Úgy tűnik, Attalai nem akarja bemutatni a munkáit Magyarországon, pedig igen progresszív és érdekes dolgokat csinál. A hazájában textilművészként dolgozik, textildesigner. Jelentős megbecsülésnek örvend és a munkájával elég pénzt keres, és valószínűleg nem akarja ellehetetleníteni az egzisztenciáját. Éppen Galántai ellentéte.