2014. május 31., Népszabadság, Trencsényi Zoltán

(Z)Artpool?

Ezt írja például Najmányi László író, képző-, zene-, film- és színházművész. Ha nem volna itt egy udvariatlan kérdés. Vajon a kultúrával foglalkozó politikai döntéshozók, legfőbb emberi erőforrások tudnának-e három-négy mondatot mondani arról, hogy mi az akcióművészet, a fluxus, a neoizmus, Petrigalla Pál lakásának jelentősége, esetleg akadna-e legalább egy szerény gondolatuk a gumipecsét mint médium a mail art művészetben témakörében?

Mert ha a kultúra felkent döntéshozói a fenti (és művészeti környezetüket tekintve egyszerűbb, ám hasonló) kérdésekben járatlanok, akkor igencsak bajban lehetnek, amikor arról kell(ene) dönteniük, hogy szükség van-e az Artpool Művészetkutató Központra.

Egyébként bajban vannak. Évek óta megy a vacakolás, hogy az Artpool kapjon-e állami támogatást, ha igen, mégis mennyit, esetleg szervezetileg kapcsolódjon-e valamelyik nagyobb művészeti intézethez, ha igen, melyikhez. Egyáltalán: kell-e nekünk ez az intézmény, vagy nem kell?

Most úgy tűnik, az udvariasra és támogató szelleműre hangolt politikusi megnyilvánulások ellenére mégsem kell. Mint néhány hónapja hírül adtuk, egyre nagyobb bajban van az Artpool Művészetkutató Központ, mert egy körülbelül egymilliárd forint értékű gyűjtemény gazdájaként, a magyar kultúra egy gazdag szeletének gondozójaként az idén egyetlen fillérnyi támogatást sem kapott az államtól.

Az Artpool Galántai György képzőművész és Klaniczay Júlia művészettörténész magánkezdeményezésére jött létre 1979-ben. A rendszerváltásig nem hivatalos alternatív intézményként igyekezett egy olyan kutatóhelyet és információs bázist fenntartani, amely lehetőséget teremtett arra, hogy az itthoni kutatók, művészettörténészek és nem utolsósorban maguk a művészek információkhoz jussanak a nem hivatalos magyar kultúráról, a párhuzamos intézmények tevékenységéről.

Információt szerezzenek arról, merre tart a világ művészete, a hatvanas-hetvenes években miféle új irányzatok, művészeti médiumok mozgatják.

A magánkezdeményezés teremtette intézmény a rendszerváltozás óta a főváros, később a kulturális minisztérium több-kevesebb támogatásával működik.

Tíz évvel ezelőtt az a terv fogalmazódott meg az Artpool alapítóiban, vezetőiben, hogy a legcélravezetőbb út az lenne, ha egy működő intézményhez csatlakozhatnának, ha valamelyik állami múzeum filiáléja lehetnének.
A kortárs művészettel kiemelten foglalkozó Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum is szóba jöhetett volna, de ezeket az intézményeket nem izgatta a lehetőség. Később a Szépművészeti Múzeum került képbe, a legutóbbi időkben pedig L. Simon László felvetésére a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Az utóbbit már fel is kérte a minisztérium, hogy dolgozza ki az átvétel részleteit, a hírek szerint azonban a Petőfi Irodalmi Múzeumnak se helye, se pénze nincs erre a házasságra.

Amúgy az Artpool csupán azt a feltételt támasztotta, hogy az anyag egyben maradjon, kutatható legyen, és úgynevezett aktív archívumként dolgozhasson, azaz a jelenkori eseményeket is tudja naprakészen dokumentálni. Az utóbbi években a minisztériumi támogatás évi 28 millióra csökkent, ráadásul ez az összeg többnyire jelentős késéssel érkezett meg, ezért erősen le kellett fékezni a munkát, az archiválást, a video- és hanganyagok digitalizálását, egyebeket.

Az utóbbi évek energiáját nemcsak a működtetés emésztette fel, hanem a minisztériummal folytatott végeláthatatlan levelezés, egyezkedés.

Nincs pénz, nincs konkrét tárgyaló partner, füstös jövőképek bukkannak fel. Néhány hete Klaniczay Júlia igazgatót arról értesítették, hogy a minisztérium szándéknyilatkozat tett arról, hogy tízmillió forintot utalnak az Artpoolnak.
Ez az összeg körülbelül annyi, amennyit májusig elköltött az intézmény. Ha több támogatás nem érkezik, akkor kora ősszel lehúzhatják a rolót. A gyűjteményt összepakolják, az 1992 óta összegyűlt anyagokat (az összes 60 százalékát) raktárakba szállítják, ahol nem lesz kutatható, hozzáférhető.

A maradék, 1992 előtt önerőből összegyűjtött és saját tulajdonban lévő, körülbelül negyvenszázaléknyi műnek, dokumentumnak egy részét pedig el kell árverezniük majd, hogy tartozásaikat rendezni tudják. És akkor az is biztos, hogy ezzel elvész egy jelentős hazai tudásanyag a magyarországi és a nemzetközi művészet kortárs, nem hivatalos irányzatairól, mondhatni, kiradírozzuk a művészet közelmúltjának egy szeletét.