AL 2, 1983. február, - 9. o.
Fiatal Művészek Klubja, 1983. január 20.
Béládi Miklós irodalomtörténész bevezetője
a Ver(s)ziók című antológia bemutató estjén.
Engedjék meg, hogy bevezetőül néhány leíró jellegű, történeti szempontú mondattal kezdjem ennek az antológiának a bemutatását.
A fiatal irodalomnak a formabontó irányzatai azt az előnyt élvezik az úgynevezett történeti avantgárddal szemben, hogy megjelent ez az antológiájuk. A XX. századi magyar irodalomnak van néhány érthetetlen anomáliája, az egyik ilyen az, hogy napjainkig nem jelent meg a magyar történeti avantgárdot, vagyis a tízes-húszas évek magyar költészeti avantgárdját bemutató antológia. Nincs antológia Kassákék mozgalmáról, a Tett és a Ma és a Dokumentum című folyóiratok anyagáról. Egyáltalán, a tízes-húszas évek avantgárdjáról az irodalmi köztudatunk dokumentumokra semmiképpen sem támaszkodhat. Nem jelentették meg a kiáltványokat, a manifesztumokat. De lehet, hogy ennek különböző irodalompolitikai okai voltak régebben, de azt, hogy a versek miért nem láthattak napvilágot, az felfoghatatlan tünemény, olyan anomália, amit egyszerűen képtelenek vagyunk megmagyarázni racionális érvekkel. Mármost a fiatal irodalom ezzel szemben magáénak mondhat egy ilyen antológiát, ami igaz hogy – erről majd nyilván később beszélünk – még elkésettnek tekinthető, de az a tény, hogy megjelent, itt van … ez több szempontból nagyon jelentős tényként könyvelhető el. Nem kell nagy bátorság annak megjövendöléséhez, hogy ez az antológia irodalomtörténeti jelentőségű lesz. Nyilván belekerül a századnak ama antológiái sorába, amelyek egy-egy korszakot és egy-egy irányzatot reprezentálnak. Nem föltétlenül irodalmi, esztétikai értékről van itt szó.
Az antológiáknak nem mindig az esztétikai értékteljesítésük a legjellemzőbb vagy a legfontosabb tulajdonságuk, hanem lehet ennek az antológiának történeti értéke, ami szintén nem lebecsülendő.
Most azonban illendő lenne néhány szót magáról az antológiáról mondani … Hogy az előbb elmondottakkal szemben egy kissé más oldalról közeledjek ehhez a válogatáshoz, azt kell mondanom, hogy a Ver(s)ziók semmiképpen sem számít átütő erejű, nagy antológiának. Ebben az antológiában nem nagy költészet van jelen. Ezzel tisztában kell lennünk. Ugyanakkor azt is kell tudnunk, hogy ez a fajta irodalom, amelyet a bevezető írója formabontónak nevez, majd ad többféle megnevezést az itt található költők, illetve versek jellemzésére… ennek a fajta költészetnek a jellemzője egyébként az, hogy önmagát redukálja, a költészetnek a szerepét csökkenti, visszavonja.
Kassák egyik versének az volt a címe, hogy Hirdetőoszlop, Kassákék a költőt lángoszlopnak tartották még. A történelmi avantgárd nemcsak új poétikát, új grammatikát, új szintaxist akart a versnek adni, hanem új társadalmat akart, új embert, új morált, új ízlést. Megvolt benne a világmegváltók hite, elszántsága és világnézeti eltökéltsége. Kassákék teljesen új világot akartak teremteni. Messianiszták voltak. A messianizmus hite, tüze táplálta, ösztönözte, lelkesítette őket. A legjobb értelemben vett világmegváltás lelkesültsége jellemezte őket, annak összes naivitásával, utópiájával és illúziójával együtt.
Ez a fajta avantgárd, vagy kísérleti, vagy formabontó irodalom – vagy nevezzük egyszerűen új költészetnek –, ez lemondott erről a világmegváltói szerepről. Egyáltalán az irodalomnak korántsem tulajdonít akkora jelentőséget, mint 50–60 évvel ezelőtti elődei tulajdonítottak, és a világmegváltás helyett, az utópiák helyett a nyelvet próbálja átalakítani. A költői kifejezés határaival, lehetőségeivel kísérletezik, és a kommunikációnak korunkbeli problematikája foglalkoztatja.
Ezt tekinthetjük úgy is, hogy ez a költői tematika és a költői világkép szűkülése, redukálódása. Föltétlenül van ilyen oldala ennek a költői mozgalomnak, irányzatnak. A redukció, az önkisebbítés, a visszavonulás, az önparodizálás, az önironizálás: csupa olyan gesztus jellemzi e költészet java részét, amely ezekkel a korábbi nagy szerepekkel szemben, a költőnek a pozícióját szűkebb körben határozza meg. Ahhoz, hogy ennek az antológiának a világához közelebb férkőzzünk, illendő lenne vagy hasznos lenne, ha néhány jellegzetes irányzatát vagy törekvését röviden fölvázolnánk vagy bemutatnánk.
Én csak vázlatszerűen mondanék el néhány olyan poétikai, világképbeli vagy tematikai jellegzetességet, amelyek irányzatszerűen vannak jelen ebben az antológiában, és amelyek az új magyar költészetnek most már elkerülhetetlenül, tetszik vagy nem tetszik, részint megszabják az arculatát. Van itten jó néhány vers, amely persze természetesen magával a költészettel, a költészet lehetőségével foglalkozik. Igen sok verset találunk, mely a hagyományos költő-szerep tagadását fejezi ki. Azután, hogyha már formabontásról beszéltünk, számos olyan vers található, amely a tipográfiai tér megváltoztatásával egyúttal a költészetnek a határát is ki akarja tágítani, tehát egy verbo-vizuális egység létrehozásával, a költészetnek a képzőművészet vagy a láthatóság terére való átvitelével, a költészet határát, lehetőségét tágítja, sokszorozza.
Ennek az antológiának a bemutatása persze még más szempontból is indokolt lenne. Én ezt a bevezetőt most befejezve, azzal fogom átadni a két szerkesztőnek (Zalán Tibor - Kulcsár Szabó Ernő) a szót, hogy még előbb egy történeti analógiát hoznék fel példa gyanánt.
Az első magyar avantgárd antológia 1917-ben jelent meg Új költők címmel, négy költő szerepelt benne: Kassák Lajos, György Mátyás, Komjáth Aladár és Lengyel József. Ennek az antológiának a poétikai, esztétikai értéke ma már … hogy is mondjam, az időben egyre kevésbé látjuk ezt az antológiát értékesnek. Mindaz az esztétikai újítás, ami a magyar avantgárdban benne volt, azt még ez az antológia nem dokumentálja, arra csak később került sor, főként a Ma bécsi esztendeiben, De ebben az Új költők című antológiában, ami egy vékony kötetke, már benne volt Kassák Lajosnak a Mesteremberek című verse, amely, mint tudjuk, a magyar aktivista költészetnek egyik mintadarabja, örök antológia-darabja. Az Új költők című antológia és a Ver(s)ziók című most megjelent antológia között nagyon nagy idő telt el. A két antológiának értékbeli összehasonlítására semmiféle fölhatalmazásunk nem lehet. Két teljesen különböző tüneménye ez a magyar irodalomnak…
A Ver(s)zióknak én úgy gondolom, hogy lesz olyan szerepe, lesz olyan jelentősége a magyar költészet történetében, hogy majd később az irodalomtörténetek úgy hivatkoznak rá, mint a magyar költészet egyik jelzőpontjára, egyik olyan dátumára, amelyik valami határt jelölt. Határt jelöl akkor is, ha ez az antológia elkésve jelent meg, ennek korábban meg kellett volna jelennie, de a maga elkésettségével együtt is olyan szerepet tölt be, amit majd később tud a magyar irodalmi köztudat és kritika fölmérni.
Ver(s)ziók / Formák és kisérletek a legújabb magyar lírában,
JAK Füzetek 2, Magvető Könyvkiadó 1982