AL 3, 1983. február, - 60. o.
CZIFFRA GO HOME!
A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 246/2–83/ sz. körleveléhez utóiratként csatolt 19. oldal így kezdődik:
Most érkezett!! Most érkezett!! Most érkezett!!
Ösztöndíj!!!! Ösztöndíj!!!! Ösztöndíj!!!!
A Franciaországi Cziffra Alapítvány ösztöndíjat hirdet magyar pályakezdő művészek számára, évente összesen 4 fő részére…” Az előző oldalaktól eltérő hangütés, a hármas ismétlések, a halmozott felkiáltójelek rendkívüli lehetőséget sejtetnek. Alább megtudjuk, hogy „az ösztöndíj tartalma: egy hónapi tartózkodás Franciaországban, mely időszak alatt az Alapítvány fedezi a tartózkodás költségeit (szállás, ellátás, zsebpénz, a munkához szükséges felszerelések, ill. anyagok), bemutatkozási lehetőséget nyújt, és az alkotások értékesítését teszi lehetővé.” (A szöveg sok mindent homályban hagy, például milyen arányban áll össze a különböző művészeti ágak képviselőiből a négy fő stb.)
A 247./3–83/ számú körlevél tudósítása: „A Stúdió Vezetősége megtekintette a Cziffra-pályázatra beérkezett anyagot. A 47 jelentkező közül az Alap kérésére 5 művészt jelölhettek a további döntési fórumok elé (amelyek legvégül kiválasztják majd az egy ösztöndíjat elnyerő kollégát). Az öt továbbjutó művész: Kalmár István, Kiss Zoltán László, Széchy Bea, Nagy Gábor és Zrínyífalvi Gábor. A végső eredményről is hírt adunk majd.”
Ma, március 8-án ennyi, ami hivatalosan tudható. Mélyebb elemzés igénye nélkül szeretném – szóbeli közlések, töredékinformációk alapján – vázolni a hátterét ennek az apró művészeti-közéleti hírnek, amely csak ifjúsági és aktuális (AI-) esete a kulturális szférának, hiszen egy normális turistaút-időnyi 30 napos külföldi kinttartózkodásról és egy meglobogtatott mézesmadzagról („srácok, be lehet törni a nyugati piacra!”) van szó csupán.
Szép dolog, hogy Cziffra György – emlékezve, honnan indult – fel akar karolni egy fiatal tehetséget, de rögtön felmerül az első kérdés: ennek kiválasztását miért azokra bízza, akik óhatatlanul elfogultak, mivel rivális, konkurens kollégák. (Ez még akkor is kifogásolható lenne, ha a pillanatnyi vezetőség tagjai nem pályáznának, bár tudomásom szerint ez sincs így.) A Vezetőség mint felelős testület tehát a Művészeti Alap felhatalmazására szelektál a majd félszáz jelentkező közül. Az Alap a Minisztérium kérésére intézkedett. Vagyis világos, Cziffra a Minisztériumra bízta az ügyet, övé a végső döntés joga…
Miért ez a dolgok törvényszerű útja egy magánalapítvány esetében is?
Nem tudom, kik és miért adtak be s miért jelentkeztek többen mint általában a stúdió pályázataira, de gyanítom, voltak, akik számára Cziffra neve volt a biztatás, a garancia, hogy most talán nem a hivatal értékrendje érvényesül predestinációszerűen, mint általában, hanem itt kivételesen egyenlő esélyekkel indulhat az, aki csak a munkájában bízik, avval, aki bizalmi funkciókban teremti meg művészi egzisztenciáját. Vagyis egy fair playben labdába rúghat esetleg a frissen végzett főiskolás is, noha a csapatban olyan „labdatartók” mellett áll ki a pályára, akik közt magas pártfunkciót betöltő volt Stúdióvezető is van. Egyszerűbben: vonzó – mert szinte egyetlen – sansz: tiszta („káder”-)lappal, 4–5 saját munkával állni egy elfogulatlan idegen tekintete elé, kinek ítéletét, minthogy nincs benne az itteni hierarchiában, s nem korrumpálták a helyi érdekviszonyok, könnyebb elfogadni. De úgy tűnik, ismét győzedelmeskedik a „genius loci”…
Bizonyára sokakat meglepett, hogy Cziffra megbízottja a „hivatal”.
Nehéz érzékeltetni azt a konfúziót, amit a különböző helyekről jövő információmorzsák mint a zárt ajtók mögül kiszűrődő zörejek sejtetnek – mi folyik itt tulajdonképpen.
Megkérdeztem egyik jól értesült festő ismerősöm: Te is adtál be a Cziffra-pályázatra? Mosolyogva válaszolta: „minek, úgyis a Kalmár megy majd, még ki se ment a körözvény, én már tudtam”. Ennek mintha ellentmondana, amit mástól hallottam: „a Stúdió Vezetőségtől a Kalmár kapta a legtöbb szavazatot, de az Alapban kihúzták a Széchy Bea nevével együtt”. A Stúdióban úgy értesültem, eredetileg az volt: a Vezetőség három emberre tehet javaslatot, ezeknek azután az Atrium Hyatt-ban csinálnak egy kiállítást, és a tavaszi fesztiválra jövő Cziffra, aki valószínűleg ott fog lakni, helyben kiválaszthatja a neki tetszőt. A másik kettő sem jár rosszul, külföldiek által frekventált, jó helyen szerepelhetnek képeikkel, esetleg vásárolnak tőlük. És miként lett aztán öt ember végül? – kérdeztem a „tűzhöz közelálló forrástól”. „A Vezetőség úgy gondolta, demokratikusabb, ha több művész közül válogathat a Cziffra.” Később hallottam valakitől, aki benne volt a zsűriben: „már magunk között megállapodtunk a három emberben, amikor csöng a telefon, leszóltak az Alaptól, hogy tartaléknak vegyük be még Nagy Gábort és Zrínyifalvit”. Érdekes: a Vezetőség javasol három embert, majd az Alap kihúz közülük kettőt, miután beíratott a listára két másikat… – ki az, akiben egyetértenek? A három közül miért csak kettőt húzott ki az Alap, miért nem az összes általatok felterjesztett embert? – kérdem cinikusan. „Hát háromról van szó a szabályzatban, a Kiss Zoli különben is jól fekszik a területen, mert van valami rokonsága a Minisztériumban…, bár nem értem, neki mért fontos ez az út, jól mennek a dolgai kinti galériákban, akkor utazik, amikor akar.” Másnap, mástól (vezetőségi tag, aki nem pályázott) „a Zrínyifalvi, akinek jó kapcsolatai vannak, kapott valami fülest, és önként visszalépett, pedig neki jól jött volna, talán befut…, mert a Pierre Cardin megvette egy képét és kiállította a Champes Elyséen levő szalonjában… Amikor láttam, hogy a Nagy Gábor is hoz melót, tudtam, ő fog kiutazni. A Borbély Karcsi egyértelműen jelezte, mi őt akarjuk kiküldeni”.
Két megjegyzés: az Alap alatt a fentiekben is, mint közben kiderült, konkrétan Borbély Károly igazgatóhelyettes értendő, akit a Cziffra Alapítvány „tanácsadó testületébe” a Minisztérium delegált, olyan személyiségek „képzőművész” pandantjaként, mint Kocsis Zoltán és Páskándi Géza. Másrészt Nagy Gáborral kapcsolatban: milyen megfontolások alapján minősülhet támogatásra szoruló pályakezdőnek egy főiskolai tanár?, aki mellesleg a hivatalos magyar „nemzeti biztosa” volt a fiatalok 9. Párizsi Biennáléjának, s ilyen minőségben (amiben tavaly Németh Lajos volt) járt is Párizsban.
Nem folytatom a „nyomozást”, bármi légyen is a döntés, Nagy Gábor vagy Kiss Zoltán vagy az újra esélyesnek látszó Kalmár István írhatja be majdani életrajzába, „1983-ban elnyerte a Cziffra-ösztöndíjat”, és eltekintve a népmeseként kikerekedő szájról-szájra körbejáró pletykáktól – noha érdekes lenne minden érdekeltet megkérdezni! –, levonható tanulság adódik: függetlenül a változó jelszavaktól, a Stúdió környékén minden a tőle megszokott rendes kerékvágásban folyik tovább. Mi is várható ott, ahol egy nyilvános közgyűlésen az Alap igazgatója gyerekként letegezi az egész tagságot, s azok – mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb (s minthogy mást nem is tehetnek) – megilletődötten magázzák, önözik visszafelé az atyai jóindulatáról őket untig győzködő, szerető gondviselőjüket, Vészits elvtársat.
Nem történt semmi különös: negyvenegynéhány ember, nem tudva, hogy eleve eldöntött, kit küld a hivatal, hiába cipekedte 4–5 alkotását (a bennfentesek megspórolták a fölösleges fáradtságot, s az esetleges tehertaxiköltségeket, ami oda-vissza 500 forintot is kitehet), és dolgozik tovább, s szállít újra, hátha legközelebb… Horváth elvtárs pedig, feltehető, kissé megdorgálja a túlbuzgó Vezetőséget, amiért az nem értette meg eléggé levelének azon passzusát, „ne csináljatok a dolognak nagy hírverést, minthogy célszerű, ha első alkalommal a mi emberünk tájékozódik”, és azok ahelyett, hogy titokban tartották volna, naivan, fiatalos elhamarkodottsággal szétpostázták a pályázatot, s így csomó balek árnyékra mozdult, nem tudva a „jus primae noctis”-ról.
A választott Vezetőség az alulról-felülről szorító satuban – higgyük így – igyekezett korrektül viselkedni, kollektíven leadta voksát három ember mellett –, majd kelletlenül eleget tesz a felsőbb utasításnak. Járókában tartott művész-bürokrataként álmodozik a felnőttségről, s közben lassan elhiszi magáról, hogy ő valójában talpraesett, dörzsölt, de becsületes realista, aki jó ügyét képviselve néha kompromisszumokra kényszerül. Biztatja magát: …hiszen szinte minden hónapban van pályázat, a most kimaradt még eséllyel indul a Derkovits-ösztöndíjra, a Római Magyar Akadémia pályázatára is jelentkezhet… Kicsit háborog még a lelkiismerete, de próbálja megérteni a „magasabb szempontokat”, a „döntési fórumok” igazát: jogos igény, hogy olyan ember utazzon hazánk színeiben, aki „tárgyalóképes” és „pontosan be tud számolni arról, milyen lehetőségeket rejt számunkra perspektivikusan ez az Alapítvány” – és végül belátja: jelenlegi nehéz gazdasági helyzetünkben különösképp indokolt, hogy az illetékesek informálódó embere ne terhelje az államkasszát, legjobb, ha a Cziffra pénzén néz körül Franciaországban.
A szomorúan mindennapos megszokott mechanizmus bevált gyakorlatát csupán annyi cifrázza, hogy ehhez a kínosan életképes vállalkozáshoz önként társul egy „polgári jogú személy”, aki méltán tekintélyes, kitűnő művész, és belépésével nemcsak anyagi, de erkölcsi tőkét is hoz. Így azután elmondható lesz (újabb látványos bizonyítékaként liberalizmusunknak): örvendetesen javul a jó viszony a határainkon belül és kívül élő magyarság között.
Ipszilon