AL 4, 1983. április - 28. o.
ÁLOMI SZÉP KÉPEK, AVAGY KÖZÉRZETJAVÍTÓ TANPÁLYA, AVAGY ÚJ NYAKKENDŐ
Hol vannak álomi szép képek?
Hol vannak ma álomi szép képek?
Hol vannak ma már álomi szép képek?
Végezzünk el egy gondolati kísérletet. Nevezzük meg azokat a tevékenyegeket, szerepeket, viselkedéseket, gesztusokat, amelyeket a „közegébe ágyazott ember” elkerülhetetlenül elvégez, eljátszik; írjuk le ünnepeit, örömeit, szórakozásait, munkáját, cselekvéseinek legextrémebb vetületei is, mindazt, aminek van vizuális vetülete, lehet vizuális lenyomata. E kategóriák összes lehetséges kombinációja: a nyolcvanas évek emberének saját maga számára készült képei. Amelyeket ontanak a kis, kézhez álló automata-kamerák és az irdatlan képgyártó laboratóriumok.
Soha nem volt olyan kor, amikor bárki rendelkezhetett önmaga képmásával. Soha, mondom, ezer éve sem, száz évesem, ötven éve sem. A rajzvessző vagy a kamera korábban nem „léphetett be” például a hitvesi ágyba. Az ilyesfajta tabuknak sorra nyoma vész. A mesterségnek megvolt a maga helye a tevékenységek társadalmi hierarchiájában; a médiumok nyilvánvaló módon feloszlottak olyanokra, amelyek számára kötelező volt, hogy művészetet termeljenek, és kizárt volt, hogy művészetet termeljenek.
A hetvenes évtized a tabukkal együtt az összes ilyesfajta felosztást szétzavarta és összekavarta. Ma e „mediális” szemlélet egyetlen tény megállapítására hivatott: hogy az adott médium beilleszkedik?e a magas szinten ellenőrizhető, kompatibilis elemekből összeépülő, mikroelektronikus kommunikatív organizmus rendjébe, vagy sem. (Nos, az ember egyelőre nem „kompatíbilis”. Így kérdés, hogy mi lesz vele.)
A fotó sajnos bebizonyította, hogy „hibás” médium; technikatörténete folyamán görcsösen ragaszkodott a kémiához, ez volt a tévedése. A „klasszikus” képzőművészeti technikák pláne „hibásak”, szinte nevetségesen azok, számukra mára már a megfelelő „pótszerep” is eszközölve lett. Egyrészt ugyanez vár a fotóra: plexi védőlap, krómozott keret, szignálás, datálás, ötletgyártás. Másrészt azonban a véletlenek számára szerencsés összejátszása folytán másik, különös lehetőséget kapott: mikroelektronika és kompatibilitás nélkül is beépülhetett volna – totális módon – a hétköznapokba. Anélkül, hogy jól mutatna a tévé képernyőjén, és anélkül, hogy szakrális-aurális tárgy lenne. Ott lett volna velünk bárhol, bármikor, minden apró titkunkat őrizhette tolna. Csak hát a technika, meg az elveszített kreativitás… A fotó másodszor is belátta, hogy „hibás”. Mert vagy egy darab készül belőle (Polaroid) – s akkor azt az egyszeriség szentsége-aurája veszi körül, így válik tehetetlenné –; vagy pedig szükség van egy törzsképre (negatív, dia), melyről a másolatok készülnek – s akkor már a gyakorlatban a másolás ellenőrizhető ama másik organizmus által, a helyesség és a jó ízlés nevében. Íme: kreativitásunk – általában – kevés, hogy a másolatot kicsikarjuk, s kreativitásunktól leszünk még inkább megfosztva azáltal, hogy az ízlésnek kinevezett kontroll és norma megfoszt bennünket a belátástól. Az álomi szép képek a szemétbe kerülnek.
Amit ma csinálnak a lelkiismeretes képírók, így barátaim is, akiket erre a kiállításra meghívtam: a belátást akarják visszaadni nekünk. A maguk módján. Mint minden kor művésze.
Bán András interjúja az „Álomi szép képek” kiállítóival
Bán: Miért nem szoktál műveket alkotni?
Nagy: Ahhoz jó közérzet kellene.
Bán: Gyere közelebb, mert gyenge a mikrofon.
Letnij: De nem jó, ha egymásra beszélünk. Én csak itt ülök.
Bán: Te mire használod ezt a tanpályát?
Letnij: Nagyon szeretnék úgy viselkedni, ahogy még nem viselkedtem soha. Szabad akarok lenni.
Bán: Akkor miért festesz?
Bán: Kinek a közérzetét akarod javítani?
No-szek: Saját magamét.
Bán: Ahhoz minek tanpályát csinálni?
No-szek: Rég nem ez a cím.
Bán: Ez az alcím…
No-szek:…ami titokban marad.
Bán: Már nem titok, mert erről beszélünk.
No-szek: Tehát az a kérdés, hogy miért akarok tanpályát csinálni? Mert adódott egy lehetőség, hogy megmutassam, hogyan javítom a saját közérzetemet.
Bán: Miért, milyen a közérzeted?
No-szele: Hát az rossz.
Bán: Az, hogy tegnap festettél, ma pedig törsz-zúzol, nem pótcselekvés-e az adott pillanatban?
Letnij: Így minden pótcselekvés.
Bán : Hogyhogy?
Letnij: Erre baromi romantikus dolgot tudok csak válaszolni: tengerpart, egy nagy ház, sós víz, barna leszek, egészségesnek érzem magam. Ennyi. És lehet, hogy sose festenék.
Bán: Minek őrülsz?
Nagy: Az a baj, hogy nagyon kevés dolognak. Szinte semminek nem tudok örülni. Sose örülök, nincs egy olyan percem sem. Komolyan. Állandóan rosszul érzem magam. Legfeljebb ha sétálok, vagy más, egészen egyszerű dolgot csinálok. De ez is csak egy pillanatig tart. Szorongok. Ha nincs mitől, akkor is valamitől. Egy kiállítás ezen enyhít: kitalálok valamit, megcsinálom, aztán azt mondják hárman, milyen szép…
Letnij: Eleve ez a „pótcselekvés” szó degradálja ezt az egészet valami undorítóvá.
No-szek: Nem, ez tényleg pótcselekvés. Én szívesebben lennék gerilla.
Letnij: Meg is halnál?
No-szek: Persze.
Letnij: Ja, hogy ennyire?
No-szek: Ha festesz, az is magával ragad. Ugyanígy lehet egy társadalmi cselekvés esetében is.
No-szek: Kinek készül egy ilyen kiállítás? Egy szűk csoportnak. De ez a dolog létrejöttét nem befolyásolja. Ha társadalmi cselekvésről beszélek, akkor azért mondom, hogy gerilla lennék, mert az is szűk körben hat. A festés meg olyan, mint a szakácsművészet.
Letnij: Ha-ha.
No-szek: Ha túl sok embernek beszélek, akkor felhígul, amit mondani akarok.
Bán: Nem olyan rég még adtál arra, hogy csúnya munkákat csinálj.
Vető: Azok is álomi szép munkák voltak. Ha nem lettek volna esztétikusak, akkor az egész nem ér semmit. Legfeljebb az attribútumaik feltételeztek valami hanyagságot vagy könnyedebbséget.
Vető: kötelességünk olyasmit csinálni, amivel javítjuk a közérzetet, mert művészek vagyunk. Bár ez a köz, ez rém fura dolog. Én eddig közérdeket sértettem, és soha nem tudtam, hogy mivel vagy miért.
Bán: Akkor honnan tudtad, hogy közérdeket sértesz?
Vető: Mert mindig értesítettek róla. De nekünk a közérzetre kell vigyáznunk, álomi szép munkákkal javítani kell a közérzetet.
Bán: És milyen a te közérzeted?
Vető: Jó, de sokat kell még azt is javítani, sokat kell magamat fejleszteni.
Bán: Mivé?
Vető: Olyan emberré, aki egyenes háttal jár.
Vető: Azért festünk képeket, mert reagálunk dolgokra, átformáljuk a világot. A képeket tele tehetem űrhajókkal. Az az űrhajó, amit mi megrajzolunk, az egy gondolat, aminek ilyen a formája. Én már egy csomó típusú gondolat-űrhajót kikísérleteztem. Vannak visszatérő gondolatok az ember fejében, és ha ezek ugyanazzal a formával köszönnek be rajzolás közben, akkor lassan kialakul egy ábécé, és lassan kialakul egy nyelv. És ezt a nyelvet, úgy látom, a világ legkülönbözőbb pontjain használják, New Yorktól Moszkváig.
Lugo: A művészet, az az élet selejtje. Hát nem? Ha a selejt fotók között találod meg, ahogy meséled, a kidobott képek között találod meg a legjobbakat, és ezt hozzá tudod mérni ahhoz, amit az emberek direkt kitalálnak, akkor… Jó, ez egy aforisztikus megfogalmazás, de tényleg erről van szó.
Lugo: Csináltunk egy elég jó zenét. Egész héten azt szerveztem, hogy legyen minden, szintetizátor, meg kábelek, meg pedálok, meg gitárok, meg nem tudom mik, és akkor a végén semmi nem lett, csak három magnó és két gitár. Nagyon jó zene lett. És az jutott az eszembe, hogy baromi jó lenne, ha hozzám jönnének a srácok, hogy szeretnének hangot felvenni, vagy fotózni, vagy könyvet kiadni, vagy újságot csinálni, vagy bármi, és én menedzselném, Én lennék az Osvát Ernő. Szeretnék Osvát Ernő lenni, És mivel nem lehetek, megcsinálom legalább a magamét.
Bán: Kinek a közérzetét akarod javítani?
Atika: Azokét, akik nagy gázban vannak.
Bán: És azok ott lesznek a kiállításon?
Atika: Biztos vagyok benne, hogy sokan ott lesznek… Ezek a képek azért lógnak, mert nem kerültek azoknak az embereknek a kezébe. Ezek ajándéktárgyak.
Atika: A zene már a keletkezésekor is olyan fantasztikus távolságban van tőlünk, hogy ahhoz közelíteni úgysem tudunk. Viszont a fénykép lehet személyes dolog, amihez ugyanúgy nem tudunk közelíteni, csak mivel személyesen átéltük, több maradt meg bennünk. A zene mindig ugyanabból a távolságból szól hozzánk.
A fotográfia 100 év alatt futotta be azt a pályát, ami a többi művészetnek ezer évébe került. Másképp szólva ma már MINDENRŐL van kép, nem tudsz olyasmit kigondolni, ami ne lenne lefotózva Phenjanban vagy Bécsben. Innen nézve fölös dolog a fotográfia vagy megszűnt. Amiképp a Pitti képtár szuggerálja, miért kellett Duchampnak megszületnie. És így jelzi a szememből buggyanó fotográfia a túltelítettségemet. Ha viszont mindent lehet témában, technikában, műfajban, akkor éppúgy baj van itt is, mint minden művészetben, vagyis bajban van a művészet, szerencsére nem én. De nem azért, mert a formák és médiumok arzenálja lehengerelte volna a joviális kincstári artisták segítségével – nyugaton – a piacot, itt – a piac hiányában – a közületet, hanem sokkal inkább jele a kátyúnak (a felmentésnek) az, hogy a művészet ismét nem FONTOS = privát ügy. Ily módon csak azoknak kedvez. akik eddig is privatim kezelték. Nagy gyászára azoknak, akik úgy gondolták, a művészet = ideológia – de nem az, definiálhatatlan. Hacsak nem allegorikusan kezelve – de ahhoz ma már nagyon kevesen értenek. Ezért a tanácstalanság, a tartalmatlanságra ítéltetés, vagy az izzasztó újítási kényszer mindenütt. Vannak, akik csodát várnak… mások rock-módra támaszkodnak… és így tovább a szótárak nagy oldalai megtelnek. Vannak, akik a régit az ujjal keverik, és már a nosztalgiát nosztalgiázzák, másoknak még erre sem futja. Ennyit róluk. Magam sem tudok mire támaszkodni ma már, hacsak nem:
1.) a kézművesség örömeire és az imaginativ archaizálás lehetőségére. Mintha David Octavius Hill szemével nézegetném a világot, az emberek vallásosan naiv létezését (ezt szeretném rögzíteni, egyetlen szabály a lefotózott személy nagyon közeli legyen hozzánk…)
2.) fontos a naiv fényképezés, a hibás, véletlen filmvégek, azok a titkos és sejtelmes képek, amelyekkel kevesen foglalkoznak, szándékosan. Nem az izgat csupán, ami a talált mű erotikája, hanem hogy véletlenül rögzül minden egyes filmtekercsen összeadva több ezernyi kép, a „valóság” zavaros, rendezetlen szegmentumaiból oly hitelesen keretbe zárva. Ezt semmilyen csiszolt tudatosság nem követheti. E képi automatizmus a filmszalag elején-végén, homályosságuk és elmozdultságuk ellenére – vagy talán épp azért – a fotózás tudattalanja, hiszen ösztönösen jönnek létre és elfojtva-elfeledve léteznek tovább. Mint a tudattalan: a lényeget hordozzák, napvilágra hozataluk a szemétládából néha szégyenítő, mert érezzük a fotózás halhatatlanságát.
3.) a harmadik út, amit magam előtt látok, az imaginatív fotográfia. Végtére ez is régi vágású stanicli: KÉPZŐMŰVÉSZET. Olyan képeket kívánok létre-hozni, amelyek addig nem látott üzenettel rendelkeznek, nevezheted szürrealistatranszakupunkterráriumista festészetnek, amit fotográfiával végzek. KÉPEIM KITALÁLTAK, EZÉRT VALÓDIBBAK, MINT A VILÁG, egy illúzióval több.
Forgács Péter