AL 4, 1983. április - 44. o.
MINDENKI MÁSON NEVET
Néhány éve módomban áll, ha nem is módszeresen, de figyelemmel kísérni a francia sajtóban – főleg hetilapokban – Magyarországról megjelenő cikkeket. Elég sok van belőlük. Felkapott téma nyugaton Magyarország. A „magyar jelenség”, „szocializmus magyar módra”, „már egy kicsit nyugat”, születnek a szlogenek, amik frappáns kifejezésekkel igyekeznek megfogni a dolog lényegét.
Sajnos ezek annyira informatívak és találóak, mintha egy rumosüvegre ilyen címkéket ragasztanánk: „jó ital”, „nem vodka” stb. (Kivéve persze egy-két tudományos-elemző cikket, amelyek valóban annyira pontosak és informatívak, hogy a magyar tömegtájékoztatás csak irigyelhetné őket.) E beleérző cikkeknek van néhány közös jellemzője. Általában rétegkérdésekre koncentrál, például: magyar könnyüzene, politikai ellenzék, homoszexualitás, félhivatalos művészeti csoportosulások stb. Ez önmagában nem is volna baj, evvel is lehetne reprezentálni a magyar valóság többneműségét és ennek nyílt megjelenését, ami tényleg jellemző tulajdonsága a többi szocialista országgal szemben. A probléma ott van, hogy ez pontosan olyan közeg, ahol könnyű eltévedni. Információkat vagy személyes, vagy nem a legkönnyebben hozzáférhető más módon lehet szerezni. És itt belép az információ adó(k) és kapó(k) személyes motivációja, véleménye, elég gyakran már meglévő előítéleteik, és még egy fontos tényező: a nyelv problémája. Sok a lehetőség a kölcsönös (akaratlan vagy szándékos) félreértés(ek)re. És amikor mi, magyarok elolvassuk, amit rólunk írtak komolyan, gyakran nevetnünk kell, és amit humorosnak szántak, azon nem győz bosszankodni az ember. Persze, ez azoknak a legkínosabb, akiket név szerint megemlítenek, sőt, gyakran idéznek is, hol pontosan, hol kevésbé, néha teljesen elferdítve a mondottak értelmét. Egy kicsit idegesítő például amikor Adyról olvashatjuk, hogy szifilitikus költő volt és ő szerepel az 500 Ft-oson, József Attiláról pedig, hogy paranoiás, majd öngyilkos költő, Haraszti Miklós hazatért száműzetéséből, Konrád György fűzfapoéta és a Széchenyi-fürdőben a napozók azért szeparáltak nemek szerint, hogy evvel a homoszexualitást segítsék elő, minden magasabb beosztású funkcionáriusnak Renault 5-öse és fiúbarátja van stb. … A kép a maga zavarosságában is sematikus.
Újabb eklatáns példáját olvashattuk ennek az újságírói gyakorlatnak a „l’Écho des Savanes” szatirikus képes-rajzos hetilap hasábjain Jean-Jacques Mandel tollából. És sajnos (Vető János szép fényképein kívül, amiken örömmel fedeztük fel Zuzu jól sikerült szemüvegeit és a csinos lányokat) jóformán csak az előbb említett effektus vált be: minden, ami információnak volt szánva, nevetésre késztetett minket (például: a platinaszőke Marietta barna, az Európa Kiadó együttes neve helyett a Kontroll-csoporté szerepel, Zuzu félkézzel vezet és a Trabant együttes oszlopos tagja, aminek több mint ezer, féllegális úton sokszorosított kazettáját adták el. A fiatalok aszerint csoportosulnak, hogy milyen napszemüveget viselnek, vagy ha már egy bulin vannak, ott szinte kötelezően hasonló típust hordanak stb.) és amit az újságíró ha nem is szellemességnek, de ülő poénnak szánt, visszafelé sült el nálunk. Például.: maga a cím: „Szemüvegek a szocializmus ellen”. Magyarországon ez elég rosszul hangzik, és akiknek ilyen szemüvegre igazán szükségük volt, azok már máshol hordják. Egy felületes intellektualizmusnak a szellemessége lehet ez, aki nincs igazán rákényszerítve, hogy végiggondolja, amit leír. Ezek a szemüvegek a szocializmus mellett vannak. Van a szocializmus, és vannak mellette szemüvegek. Avval, hogy valaki szarkasztikus hangot üt meg mások állítólagos szavaival a magyar szocializmusról, ne vélje kiéltnek önkritikai szenvedélyét a francia szocializmussal szemben. (A francia balos intelligencia régi álma, a szocialista kormányzás megvalósult, de nem mindenben életképes, és ezt a dilemmát próbálják talán más szocialista országok sorsán számon kérni.)
Minden napszemüvegen keresztül más színben látja az ember a környezetét. Minden embernek lehetősége van rá, hogy színesebbé tegye, ami körülveszi, és a formákat egyre fokozva és variálva, végtelenig tágítsa a sort. Aktív, építő-alkotó tevékenységről van szó, művészetnek is hívják. Ostoba tévedés ezt összekeverni avval a meneküléssel, amit a strucc csinál vagy a kaméleon.
Forrai Éva