AL Aktuális / Alternatív / Artpool Levél

AL 4, 1983. április - 50. o.

KOZMA GYÖRGY:

BESZÉLGETÉS PAUER HENRIKKEL

Budapest, 1983. II. 4.

K. Gy.: Mit csináltál ma?

P. H.: Hát… ma reggel fél kilenckor keltem… megmosakodtam, felöltöztem, lementem a Rocky-t megsétáltatni, közben reggeliztem és vettem két üveg sört, azt hazahoztam, és nekiültem dolgozni, aztán jött az Andrea és bementünk a filmgyárba, aztán még angolt is tanultam, mielőtt idejöttem.

K. Gy.: Szóval ez egy jó nap?

P. H.: Hát azt hiszem, egy nap akkor nevezhető jónak, ha az ember megfelelően működik… tehát a megnyilvánulásaiban azt érzi, hogy akármelyik pillanat kiragadható lenne és különállóan mint műalkotás szemlélhető. Nem azt mondom, hogy mindenki így él vagy hogy mindenkinek így kell élnie… hanem, hogy ilyen is létezik.

K. Gy.: Hogy az életed maga műalkotás-szintű minőségigénnyel alakul. És amikor hozzá még írsz vagy rajzolsz vagy színt játszol, akkor az… az mi? Az valami plusz?

P. H.: Az egy eredmény. Az a cél. Az ember a céljának megfelelően él, ez a cél mint valami belső erő működik: tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember törekszik arra, hogy ne önfejűen és gyengén éljen, hanem éljen azzal a szabadsággal, ami lehetővé teszi számára, hogy Isten akaratát teljesítse be. A művészetben és a vallásban az a közös, hogy mindkét esetben a valóság teljességére irányul a gondolkodás, az érzés és a cselekvés… tehát az evilági szintben megidéződik egy nem eviláginak nevezhető ideális elképzelt szint. Ehhez viszont az kell, hogy az ember eleget tegyen azoknak a dolgoknak, amik rá vannak bízva az életben. De ezeket nem tudhatja az ember teljes mértékben, ezért törekednie kell, hogy megtudhassa, mert hogyha eleget tesz, akkor így eleget tesz az elképzeléseinek és talán… boldog lesz akkor. De a boldogsághoz szükséges a tökéletesedés élményének az átélése… ehhez viszont a céltudatos munka kell, amiben az eredmények folyton-folyvást megjelennek, és az ember fölismerheti magát benne.

K. Gy.: És volt már olyan munkád, amiben ez volt az érzésed?

P. H.: Illúziószerűen igen.

K. Gy.: Mikor?

P. H, : Általában, ha munkát végzek, akkor mindig megvan ez az illúzió… hogyha munkát végzek, akkor azt jól csinálom.

K. Gy.: Na de hát folyamatosan munkát végzel.

P. H.: Hát így is fogalmazhatnék, de nem végzek folyamatosan munkát. Szóval én nem nevezem munkának a fölébredést meg az evést, meg az egyik helyről a másikra való átmászkálást. Csak olyan értelemben végzek tényleg folyamatosan munkát, hogy gondolkozom… arról, amit csinálok.

K. Gy.: De írsz is, meg rajzolsz is, meg játszol… Tényleg, ez a filmezés, ez milyen volt?

P. H.: Hát… jó volt munkának, jó volt szórakozásnak, jó volt játéknak… jó volt.

K. Gy.: Mit tartasz jónak a színjátszásban?

P. H.: A megvalósítás élményét. Meg azt, hogy az ember saját magával kerül szembe és önmagát használja a kifejezés eszközéül. A színészetben nem egy médiumon keresztül jelenik meg az információ, mert az embert nem foghatom föl csak médiumnak. A megvalósításban önmagával kerül szembe az ember, és azzal a valamivel vagy valakivel, akit épp eljátszik… s így egy másik arcáról kap képet az ezer arca közül az ember… és így kiderül, mennyire sok minden van benne… potenciálisan… mennyi mindent elhanyagol a legtöbb ember. Ez az önközlésnek az a formája, amikor megnyilvánul az ember, méghozzá úgy, hogy abban, amilyen ő abban a pillanatban, meg kell hogy jelenjen jó néhány olyan erő, ami csak őrá és az ő pillanatának a többi ember pillanatával való kölcsönhatására jellemző. Ez a világhoz való különleges hozzáállást jelent.

K. Gy.: Az előbb azt mondtad, hogy nem folyamatosan dolgozol, pedig most úgy tűnik, ez a hozzáállás folyamatosság nélkül elképzelhetetlen.

P. H.: Igen… de van, amikor az ember lelke pihen… a pihenés állapotába kerül.

K. Gy.: Erre is szükség van.

P. H.: Igen, de elsősorban arra van szükség, hogy az ember ne tévessze szem elől azt a belső törvényt, ami mindenkinek megmondja, hogy akár munkában, akár szórakozással, akár vad mulatozással tölti épp az idejét – a számára kijelölt úton jár, méghozzá könnyen és természetes módon. Az ember mindig érzi, ha ettől – a jótól – eltér. A forgatásban például pont az volt a jó, hogy pontosan lehetett tudni, hogy addig kell dolgozni egy-egy jeleneten, amíg az, amiről én is, meg a rendező is, meg az író is tudja, hogy bennem az adott helyzetben a legjobb… szóval amíg az meg nem jelenik. Minden művészeti megformálásnál az a jó, hogy az ember pontosan tudja, hogy mikor jó valami a saját mércéje szerint, ami mindig egyedi és változó.

K. Gy.: És amikor azt mondod, hogy a mindennapi életben is minden megnyilvánulásodnak művészeti alkotásnak kell lennie, akkor nem túl nagy plusz teher ez?

P. H.: Nem mondtam, hogy így kell lennie, csak, hogy én így szeretem. Ez egyrészt teher, mert a mindennapi életben nincs radír, nem lehet javítani egy elrontott gesztust, és ennek megfelelően, mivel az ember kritikusan áll hozzá minden mozdulatához, gyakran nincs magával megelégedve – másrészt viszont ez olyan alapintenzitást ad, ami nagyon jól jön, amikor tényleg nekiülök a rajzolásnak vagy bejön egy kamera vagy egy gitár. Nem kell összeszednem magam, mert az a célom, hogy mindig megfelelően összeszedett legyek. Azt hiszem, ez egy alkati kérdés – mindenképpen intenzíven élném át az életet, de ez a szemléletmód azt eredményezi, hogy nem passzívan elszenvedem – az is nagyon jó lehet –, hanem mindig megpróbálom ezt az intenzitást a formálásra felhasználni. Ehhez az kell, hogy mindig a teljes kép a szemem előtt legyen, és amint rossz úton haladok, vagyis nem azt teszem, mint amit gondolom, hogy tennem kéne, akkor nem érzem olyan jól magam. Az Igazság mércéje minden emberben benne van. A Lét úgy van kitalálva, hogy ha nem úgy csinálod, ahogy kell – akkor megszólal a lelkiismeret. És a művész akkor jár helyes úton, ha minél teljesebben él, minél teljesebben nyilvánul meg. A tökéletes szellemiséget kell ábrázolnia – de ez nem azt jelenti, hogy ő maga a tökéletes szellemiség. Az a dolgom, hogy kialakítsak egy olyan művészeti utat, amelyben a tökéletes ember ábrázolható. De ezt már csak így neked mondom, kapcsold ki. Ez úgy van.