AL 6, 1983. szeptember - 29. o
SYLVESTER ÁDÁM ÚJ USZODÁJÁRÓL
Mielőtt a létesítményről konkrétan szót ejtenék, szeretnék előrebocsátani egy elméleti és egy módszertani megfontolást. Mindkettő az építészeti objektumok értékelésével függ össze.
Az elsőnek lényege az a kérdés, hogy vajon az építészetben létrehozott pozitív érték esztétikai érték?e, vagyis amikor egy épületet „jó”-nak minősítünk, akkor ez vajon esztétikai értékelés?e? Úgy vélem, az értékelések általában nem néznek szembe ezzel a dilemmával, hanem az építészeti értékeket eleve esztétikai terminusokba fordítják át, amennyiben a funkcionáláson túl egyéb, formai természetű értékeket vesznek számba. Innen pedig már csupán egyetlen lépés a „művészi” problémájának elméletileg és módszertanilag bizonytalan, terminológiailag kidolgozatlan, a szubjektív megítélésnek tág teret engedő, ismert kritikusi pozíció. Megítélésem szerint, ha a megközelítésnél az első lépésben nem az esztétikai szempontot érvényesítjük, hanem más elméleti és módszertani kiindulópontot keresünk (és eredményeinket csak egy későbbi lépésben kíséreljük meg megfeleltetni esztétikai kategóriáknak), akkor esetleg áthidalhatókká válnak az említett nehézségek.
Kíséreljük meg az építészetet úgy felfogni, mint egy sajátos szisztémát, amely speciális jelentéseket/üzeneteket közvetíthet egyéni vagy esetleg más, rokon szisztémákkal olykor közös „kódrendszere” útján. Jóllehet az építészetet mint olyat egységes egészként fogjuk fel (tehát nem konstituálunk építészet–építőművészet mintájú kettősséget), mindazonáltal szempontunkból nézve meg kell különböztetnünk két síkot, mégpedig a funkcionálásét (ahol elvben nem tételezzük fel valamiféle, az ezen túlmutató közlés szándékát) és a közlését (amely a funkcionáláson mint alapon rendelkezik a közlés koncepciójával).
Terminológiailag a „tektonika” és az „építészet” fogalompár látszik a legalkalmasabbnak. Analógiaként a hétköznapi beszélt nyelv és az irodalmi műben „poétikai funkciót ellátó” nyelv kettősségét lehetne említeni, anélkül azonban, hogy az építészetet valamiféle nyelvként képzelnénk el (ami egyébként divatos felfogás).
Summázva tehát, az építészet bizonyos esetekben úgy viselkedik, mint kommunikációs rendszer, amellett, hogy alapvetően funkcionálásra van kigondolva. Ezt a két síkot aztán át lehet fordítani esztétikai terminusokba, amennyiben az elsőként említett síkot „esztétikán kívüli” tartománynak tekintjük (amelyben nincsenek esztétikailag értékelhető momentumok), míg a második sík az esztétikum terrénuma (ahol a művészi minőség is elvben elképzelhető). Ez lenne tehát az elméleti megfontolás, amelyet a bevezetőben jeleztem.
Hátra van a második, a módszertani.
Hogy ezeket az elméleti elgondolásokat valamennyire konkretizálni tudjuk, az építészetet olyan folyamatként kell felfognunk, amelynél mind a létrehozás, mint a használat szférájában megfigyelhető az említett kettős sík. Minthogy esetünkben a létrehozás, vagyis a mű és annak elvi indítékai a téma, a használat területével ezúttal nem foglalkozom.
Úgy képzeljük el, hogy a megrendelő és a tervező építész szándékainak és törekvéseinek eredőjeként megvalósuló mű önmagában még csupán a „mit?” kérdésére adott válasz, és az építészeti értékek (vagyis azok, amik fogalmaink szerint azt az „építészethez” sorolhatóvá teszik) tulajdonképpen a „hogyan?” kérdésre adott válaszban revelálódnak, ha a mű egyáltalán rendelkezik ilyenekkel.
Az építészet azon, hogy a kijelölt programnak igyekszik minél megfelelőbb funkcionáló objektumot teremteni, túllép, és sajátos módszereivel, mesterségének/művészetének kifejező eszközeivel azt közlésre alkalmassá teszi, sőt, ki is fejez vele valamit. Ezt a szokványostól eltérő anyagmegválasztástól a leleményes szerkezeti szisztéma kidolgozásáig, színek, ritmusok alakításától kezdve a formaadásig (és ezzel analógiák ébresztéséig) a lehetőségeknek elvben igen nagy választékával érheti el. Így közli, hogy művét a puszta funkcionáláson túl, a programban rögzített feladaton túl sajátos építészi/művészi közlések kifejezésére is alkalmassá szándékozik tenni.
Ennek az egyszerű sémának a gyakorlatban számtalan komplikáló tényező nehezíti a tiszta felismerhetőségét és működését, amit itt szintén nem kívánok részletezni. Annyit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék viszont, hogy az építésznek ez a szándéka elvileg felismerhető, érthető. Kommunikatív természetű, mondhatnánk kissé definíciószerűen azt is, hogy a törekvés felismerhetősége, értelmezhetősége szinte feltétele annak, hogy az legyen, ami. Mindez pedig azért fontos, hogy elvben kizárjuk a művészi–nem művészi dilemmáját, és objektív módon igyekezzünk feltárni egy mű értékeit.
Az uszoda épületénél, úgy vélem, alkalmazhatók ezek az elvi és módszertani elgondolások. A tervező a szerkezet rendszerével, illetve ezen túl a szerkezet anyagának – első pillantásra meg hökkentő – megválasztásával szándékoltan igyekezett túllépni az áthidalandó tér födémszerkezetének pusztán funkcionális kívánalmait. Naivitás lenne persze azt állítani, hogy – mérnöki konstrukcióról lévén szó – ezek a meggondolások valaminő prioritást élveztek volna a statikai-műszaki szempontokkal szemben. Sőt.
Mégis a kedvező műszaki paraméterek szükséges és elegendő feltételeket szolgáltattak ahhoz a törekvéshez, hogy a tervező érzékeltesse az anyagban levő alakítási lehetőségeket, és valóban sajátos módon fejezze ki az erők feszülését, valamint hogy a fizikai törvényeket anyagban és formában fogalmazza meg.
Aláhúzandónak tartom az újszerűséget, a szokatlanságot, a megoldásban revelálódó merész elhatározást és végül is a sikert.
Anélkül, hogy az épület kritikai analízisére vállalkoznék, számba véve az elgondolásban és a kivitelezésben megfigyelhető pozitív értékeket és esetleges hibákat, azzal szeretném befejezni ezt az értékelést, hogy megállapítsam, Sylvester Ádám új uszodaépülete olyan mű, amely bizton sorolható az „építészet” (általam értelmezett) kategóriájába.