AL 6, 1983. szeptember - 28. o. (az AL 6 építészeti melléklete)
OPERA DE LA BASTILLE
Nem hisszük, hogy létezhet nagyobb kihívás egy alkotóközösség számára, mint az építészeti beavatkozás tehetősége a Bastille negyedben. A terület ugyan kicsiny, de annál élőbb szimbólum az emberiség civilizációjának történetében, hiszen azt a legendát jelenti, amelyben immár majd 10 generáció lelt kulturális identitásra.
Szembenézve a fent vázolt igen szerteágazó problémákkal, tervezőcsoportunk úgy döntött, hogy az általunk javasolt színházkomplexum ugyan radikálisan új utat választ – mint ahogy ezt a legendás Bastille negyed sugallja –, de oly módon, hogy az messzemenően figyelembe veszi a meglevő környezetet, sőt a megőrzés mellett tervünkkel gazdagítani kívánjuk a terület kulturális és tárgyi emlékeit. Csoportunk tehát a feladatban rejlő problémákat három csoportba osztotta: elméleti jellegűekre (1), melyekre a továbbiakban csak röviden térünk ki, hiszen ezek nem tartoznak szorosan a pályázat felvetett kérdései körébe, valamint építészeti (2) és technikai (3) jellegűekre, melyekre a megoldásokat a műleírásban, valamint a mellékelt tervekben mutatjuk be.
1. A színház mint épület – még akkor is, ha ún. szűz területen áll – az egyik legérdekesebb építészeti sajátszerűség hordozója: Minden este emberek nagy létszámú csoportjai (rendezők, színészek, zenészek, táncosok, énekesek, technikai személyzet stb.) megfeszített munkával, szellemi és fizikai erejük teljes felhasználásával megteremtenek az épületen belül egy, a kinti világtól (általában) tökéletesen idegen környezetet. Egész tevékenységüknek az a célja, hogy a nézőt ebbe minél jobban bevonják, s elhitessék vele, hogy ő is részese ennek az épületen belüli mini világegyetemnek. S ráadásul estéről-estére új meg új világegyetemeket hoznak létre színházaink színpadain.
Mindennek a fantasztikusan változékony belső térnek a hordozója, a színházépület maga azonban teljesen statikus, szinte irigyen elleplezi szemünk elől az emberi teremtő képesség ezen eredményeit. Ott állnak mogorván, zárkózottan városainkban a statikus, humortalan, külső megjelenésükben inkább a bürokratikus hatalom túlhajtott monumentalitását, unalmasságát tükröző ún. színházak, melyek csak a beavatottaknak tárják fel a bennük elrejtett kincset.
Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a másik végletbe esve, nevezetesen, ha a színházépület létrehozásában csak a változékonyságot hangsúlyoznánk, a színház mint építészeti együttes ismét csak elveszítené sajátszerűségét. Hiszen az is lényegéhez tartozik, hogy olyan építészeti mű, amely arra terveztetett, hogy „műhelyéül” és „kiállítási helyéül” szolgáljon a benne rejlő mini-univerzumoknak. Vagyis a színházépület épp annyira az állandóság (a teremtés műhelyének állandósága), mint a változékonyság (a teremtés új meg új eredményeinek változékonysága) hordozója.
Csoportunk a fent vázolt problémakörre keresi a választ abban a hét darab háromszög alakú; reflektív hologram ernyő sorában, melyek épületünk dél-keleti, fő homlokzata mentén állnak. – Közbevetőleg néhány szó a reflektív hologramról: Olyan térhatású kép, amelynek hordozója egy speciális film, melyet az üveghomlokzat belső oldalára rögzítenek. Ennek cseréjével új térhatású képet hordozó homlokzati üvegfalelem hozható létre. Sajátos érdekessége, hogy a térhatású kép megjelenése nem attól függ, hogy szemünk tengelye a képet hordozó üveglap síkjával milyen szöget zár be, hanem, hogy az üveglapra eső fénysugarak milyen szöget zárnak be annak síkjával. S ha ez a szög olyan, hogy a térhatású kép, mindegy honnan nézzük, minden térhatású kép megjelenik, mindegy honnan nézzük, mindenhonnan térhatású képet látunk. Ugyanakkor a fény beesési szögének változásával a kép eltűnik, az üvegfelület normál üvegfalként viselkedik, tehát átlátszó, sőt bizonyos fokig a térhatású képen át is felsejlik az üvegfal mögötti világ. – Esetünkben, ahogy a nap reggeltől estig bejárja pályáját, időről-időre más és más kép jelenik meg más és más háromszögön (hiszen a háromszögeken változik a fény beesési szöge). Ezek nem hirtelen tűnnek el vagy válnak láthatóvá, hanem lassan átúsznak egymásba, s az utcáról éppúgy láthatóak, mint az előcsarnokból, a vendégek feje fölött. Mivel ezek a reflektív hologramok a mindenkori repertoáron levő darabok színpadképeit hordozzák – melyet tervünkön híres díszlettervezők (Jouvet, Appia, Craig, Popova stb.) munkáinak felhasználásával próbáltunk érzékeltetni –, vagyis egy nap alatt láthatóvá válik a műsoron levő repertoár darabok vizuális világa. Ezen túlmenően este mesterséges megvilágítás segítségével csak az a hologram válik láthatóvá, mely az aznapi előadás színpadképét ábrázolja, míg a többi háromszög üvegfalként működik, és láttatni engedi a környék járókelőinek az előcsarnok belső ragyogását.
2. A megadott program az Opera de la Bastille-t Párizs történelmileg, társadalmilag, ipartörténetileg igen jelentós kerületébe, annak is legfontosabb terére javasolja elhelyezni. A negyed keskeny telkes, sűrű, zártsorú, városias beépítésű, e házak léptéke döntően azonos, párkánymagasságuk 30 m körül mozog. Ebben a környezetben kellett elhelyezni az Opera hatalmas tömegét. Az építmény építészeti megfogalmazásának egyik legkényesebb kérdése: hogyan lehet lebontani a környezet méretrendjére az Opera feltornyosuló zsinórpadlásait, nézőtereit. Kézenfekvő megoldásnak látszik, hogy a környezet arányait hordozó, sejtszerűen strukturált épületegyüttest hozzunk létre, amely szinte benőné a technológia nagyléptékű kubusait. Végül is úgy döntöttünk, hogy ha már ezt a sűrű városi textúrát egy „hegynyi” építmény maga alá temeti, akkor mi egy „igazi” hegyet építsünk. Teremtsünk kirándulóhelyet a városlakók számára, panoráma kilátókkal, függőkertekkel, szökőkutakkal, sétautakkal, mesterséges tóval stb., így az Opera egész teteje a maga különösségével együtt a város közös zöldterületévé válik. A függőpark nemcsak a pihenni vágyó polgárokat szolgálja, hanem az Opera megfáradt dolgozóinak is felüdülést nyújt. Sőt, a zsinórpadlások dombjai által közrefogott mesterséges tó helyén „természeti” szabadtéri amfiteátrum alakítható ki. Az egész természeti környezet az utcaszintről egy sikló és egy gyors lift segítségével közelíthető meg (nemcsak a fizető nézőknek, de a pihenni vágyó kirándulóknak is).
Csoportunk a városi lépték megtartását azzal is hangsúlyozni kívánta, hogy minden lehetséges módon megőriztük a telken meglevő házakat, így az üzemi épület emelt szintű járdáját a pályaudvar oszlopsora alkotja, a dombtetőre vivő gyors lift állomás a most még ott levő mozi érdekes formájú előtetejére épül. Törekvésünk legerősebb példája, hogy egész nézőterünket a la Tour d’Argent épületére szerkesztettük, oly módon, hogy az ebbe mintegy belehasítson, belső terében megjelenjen, ereszcsatornástul, bádogtetőstül, kéményestül, zsalugáterestül, a maga puritán architektúrájában. Ez a szerkesztési mód tette lehetővé, hogy a díszpáholyt is ebben a nézőtérben álló XVIII. sz.-i épületben helyezzük el, annak árán, hogy tűzfalát kis mértékben átalakítottuk.
3. Utoljára, de nem utolsó sorban vizsgálat tárgyává tettük a programban megadott színházi technológiát is. Törekvésünk röviden összefoglalva: a program által javasolt technológiával azonos, de ugyanakkor egyszerűbb és plusz értékeket felvonultató elrendezést teremtünk. Az eredeti technológiával való azonosságra a szcenikai műleírás bővebben kitér, így e helyütt csak az ezen felüli előnyöket vázolnánk. A díszletmozgatás könnyebb, variábilisabb, a Modulable szervesen kapcsolódik a díszletmanipulálási rendszerbe. A Modulable és a Nagy Színház összekapcsolásával (I. ábra) egyazon előadás egyidejű megtekintése válik lehetővé. A díszletmanőverezési területen, az ún. dobban aréna rendszerű előadások rendezhetők (II. ábra) úgy, hogy a díszletkocsikra „x” típusú, összecsukható nézőtéri elemek kerülnek elhelyezésre. Ez a technológiai szabadság teszi lehetővé, hogy a „dob” díszlettároló rekeszei mint bemutató terek működjenek egy esetleges kiállítás alkalmával, hiszen az előcsarnokrendszerből az Opera ezen része is jól megközelíthető.