AL 6, 1983. szeptember - 31. o.
1983. március 9-én a Fiatal Építészek Stúdiója nyilvános vitát rendezett egy építészeti magánpályázatról. A vita meghívott résztvevői Mátrai Péter, Nagy Bálint és Ungár Péter építészek, Révai Gábor asztalos–filozófus, a pályázat kezdeményezője, valamint Petróczy Gábor építészettörténész és Wessely Anna művészettörténész voltak.
A több órás, közérdekű problémát felvető vitáról, helyszűke miatt, csak az itt következő pár rövid szemelvénnyel tájékoztathatunk.
Nagy Bálint: Azt gondolom, hogy ez a történet nem egy egyszerű történet, némi meseszerű elemek is szövődnek bele. A jelenlévők egy része számára valószínűleg unos-untalan tapasztalt események, a tanácsi hatósággal, az építtetővel és egyéb szervekkel való huzavonának a képe fog itt összeállni ezzé a történetté.
Tavaly az év elején Révai Gábor megbízott engem egy családi ház tervezésével. Egy kocsmában találkoztunk azzal a szándékkal, hogy kimenjünk a helyszínre, és hogy megnézzük, mi az ábra. Telefonon beszéltük meg a találkozót, de mire összejött, addigra Gábor riasztó híreket kapott a tanácstól és a telek tulajdonosaitól: a beépítési százalék nem engedte meg, hogy a telekre építhető új épület alapterülete 56 négyzetméternél nagyobb legyen, s ő ezzel a nagyon szigorú alapfeltétellel le is mondott volna a telek megvásárlásáról. Nem is mentünk ki végül a helyszínre. Gábor elmesélte nekem, hogyan is néz ki az ő fejében ez a helyszín. E szerint az utca és a telekszint különbsége 8-9 méter. Később kiderült, hogy a valóságban ennek pont a fele a szintkülönbség… Megkérdeztem, hogy milyen házat szeretne, elmondta. hogy szüksége lenne egy asztalos műhelyre, lakószobára, konyhára étkezővel összekapcsolva, egy nagyobb hálószobára a szülőknek, egy most egyben lévő, de később szétbontható hálószobára a két gyereknek, és valami olyan térre, ahol ő elméleti munkásságát folytathatná, anélkül, hogy a lakás többi terei zavarnák. Ennek a beszélgetésnek a következményeként született az első terv. Mire hazaértem az autóbusszal ebből a kocsmából, addigra a fejemben megvolt a dolog. Gyorsan lerajzoltam, majd felhívtam a Gábort, ne mondja vissza a telekvásárlásra tett ajánlatát, mert lehetséges 56 négyzetméter alapterülettel, az eredeti előírásoknak is megfelelő családi házat tervezni. Ez egy lakótorony, én magamban úgy nevezem, hogy lakóház, az asztalostól a filozófusig, mert az alján van az asztalos műhely, a tetején pedig a filozófus szentélye, ahol elmélkedhet. […] Skiccet csináltam, Gáborék megnézték, a család megemésztette, és úgy döntöttek, hogy ez nekik jó, és csináljuk ezt a játékot. Ezek után végigrajzoltam, majd közös megegyezés szerinti elővigyázatosságból beballagom a XII. kerületi Tanács építésügyi előadójához, Hegyi Árpádhoz, ha jól emlékszem. Ott egy elég furcsa beszélgetés zajlott le. Mondtam neki, hogy miről van szó, ő azt válaszolta, hogy jól ismeri a helyszínt, ő maga is már a családjának meg akarta szerezni ezt a telket, de hát ide lehetetlen házat építeni. Megmutattam neki az általam tervezett helyszínrajzot. A már meglévő épületegyüttes az egyfajta montázs, és az volt a szándékom, hogy ezt a montázst a végtelenségig leegyszerűsítve továbbviszem.
Az általam csinált terv a lehető legegyszerűbb mértani testeknek az áthatásából és összemontírozásából áll össze. A főtömeg egy kocka. Az épülettel való kapcsolat egy kisebb kocka, ami ebbe beleharap, a tető egy négyzet alapú gúla, egy négyszög keresztmetszetű közlekedő csövön keresztül lehet lejutni a telekre, s az egészet átdöfi egy ferde egyenes, a kémény.
Eddig a rajzig jutottunk el, amikor Hegyi azt mondta: nézze kedves Bálint – akkor találkoztunk először –, megmondom magának, hogy nekem ez a terv nem tetszik. Kérdően néztem rá, mire azt mondta, hogy számára képtelen ötlet az, hogy ebben a környezetben egy épület tömege 45 fokkal be legyen forgatva az utcavonalhoz képest. A terv többi lapjára nem is volt kíváncsi. Én nem mondom, hogy ennek mindenki számára meggyőzőnek kell lennie, de állítom, hogy a terv számot tarthat némi érdeklődésre. […] A tanácsi szakember állásfoglalásától a társaság egy csöppet megrémült. Gábor álláspontja az volt, hogy neki nagyon tetszik a terv, ő ezt akarja megépíteni, de rajzoljunk valamit, amit a hatóság elfogadhat, és engedélyezhet. […] Idővel azonban különböző építész kollégák lebeszélték Gábort erről a tervről. Meggyőzték arról, hogy – elsősorban a közlekedő tér miatt – ennek a háznak a megvalósítása olyan fölösleges többletkiadásokkal és olyan fölösleges terek megépítésével jár, ami gazdaságtalan. […] Gábor ezek után arra az elhatározásra jutott, ami meglehetősen szokatlan a hazai magánlakás-építői gyakorlatban, hogy kiír egy magánpályázatot építészek között saját házának a megvalósítására. Megkérdezte tőlem, hogy indulok-e ezek után a pályázaton, és hogy kiket javasolok partnernek. Mondtam neki, hogy természetesen indulok, és Ekler Dezsőt javasoltam még, aki részt és vett a pályázaton. de itt nem akart megjelenni. Végül kialakult a következő mezőny: Ungár Péter, Mátrai Péter, Szörényi István, az említett Ekler Dezső és jómagam.
Én kétféle dolgot csináltam erre a pályázatra. Egyrészt továbbragoztam a saját házamat, és megpróbáltam lefaragni róla azt, amit az építészeti kritika elfogadhatatlannak vagy rossznak minősített. Tehát csináltam háromfajta tervmódosítást arra, hogy nem épül meg a cső. Az első – nekem a legkedvesebb – alternatíva az volt, hogy lecsupaszítottam a csövet. Ha már az egésznek a megépítése fölösleges, akkor annyi épüljön meg belőle, amennyi funkcionális. A garázs kell, tehát oda befüggesztettem egy parkírozásra alkalmas platót, az előszoba pedig a lakás jogos tartozéka, tehát a csőnek azt a részét beépítettem.
[…] Körülbelül két héttel a leadás után Gábor fölhívott telefonon, és mondta, hogy a pályázatra beérkezett művek közül ez az én új tervem tetszik neki a legjobban. Majd körülbelül újabb két hét elteltével megint telefonált, és azt mondta, hogy a pályázatra beérkezett öt pályaműből kialakította a saját koncepcióját, és egy hatodik építészt bízott meg a ház megtervezésével. Na most mielőtt átadnám a szót a jelenlévő többi pályázónak, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Gábor ebben a gesztusában nem tett egyebet, mint amit a hivatalos tervpályázati rendszer is csinál, azt, hogy az összes beérkezett pályamű – amennyiben díjazásra, elbírálásra kerül, attól kezdve a kiíró hatóság tulajdonát képezi, és azt csinálhat a hozzá beérkezem pályaművekkel, amit akar. És hát jól ismerjük azt a mechanizmust, amikor a díjazott tíz pályázatot odaadják egy tizenegyedik tervezőirodának azzal, hogy csináljon belőle egy új tervet, amiből aztán esetleg nem lesz semmi.
Mátrai Péter: […] Amikor Révai felhívott, majdhogynem gondolkodás nélkül azt mondtam: erre a pillanatra vártam, hogy részt vehessek ebben a csodálatos dologban. […] Az egész feladat abszurd volt, mert egy iszonyú kis alapterületen kellett egy négytagú családnak – ráadásul nem is akármilyen igénnyel megtűzdelt – lakóházat megvalósítani, s ezt az alapszituációt még tetézte is a telek igen-igen szerencsétlen volta. De ez a két tényező éppenséggel nem abba az irányba hatott, hogy az egész tervezési munkáról lemondjak, hanem ellenkezőleg, ez tette fontossá, hogy a dologgal megbirkózzak. […] Fontosnak tartottam azt is, hogy egy picit körülnézzek azon a helyen, ahol Gábor abban a pillanatban élt, amikor én további életének egy színteréről kezdek el gondolkodni, Olyan ideális környezetbe pottyant bele az ember, amiből furcsának tűnt egy ilyen menekvés. Mintha egy madár alighogy felépítette a fészkét, máris új fészek építésébe fogna bele. […] Ezután következett a tervezés két hete, amit én elég eufórikus állapotban éltem át. Forszíroztam, hogy a terv átadása ne postai formában történjen, hanem lehetőleg jöjjünk össze mindannyian, akik ebben részt vettunk, és egy nagy asztal körül, végre valahára talán az építészetről diskurálva derüljön az ki, hogy öt agynak a kéthetes szellemi munkája mit eredményezett. Vártam ezt a pillanatot, amikor találkoztunk, de végül is tulajdonképpen csalódás ért, mert bár mód volt arra, hogy mindannyian elmeséljük a terveinket, a házigazda a reflexióit egy picit visszatartva azt mondta, hogy ne haragudjon a társaság, de ez neki olyan hirtelen jött hogy pillanatok alatt nem tudja átlátni a dolgokat, s adjunk neki egy kis időt. […]
Amikor terveztem, az izgatott, hogy Gábor azok közül a körülmények közül, amelyekben addig lakott, vajon milyen más körülmények közé vágyódik? Vajon mik a motívumai ennek az elvágyódásnak? Én ezt úgy fogalmaztam meg valahogy magamban, hogy nem tudott azonosulni azzal a lakással, amelynek elgondolása – ezt bevallotta – szintén az ő agyában született meg. Éreztem e mögött az elvágyódás mögött valami egyediséget. Feltételeztem, hogy Gábor az otthonát egy olyan, a család köré tekeredő csigaházzá szeretné tenni, és ez nagyon belelkesített engem a tervezés időszakában. Még ma is szeretem ezt a tervet. […]
Tehát ott ülünk továbbra is Révai nagy asztalánál, és Ungár Péter is elmondja, hogy ő hogy képzelte.
Ungár Péter: […] Gábor egyik este beállított hozzám, elmondta, hogy Bálint tervét megmutatta egy kivitelezőnek, ha nem csalódom, a Boldoghy Bélának, s egyben megkérdezte, hogy csinálnék-e neki egy másik tervet, hogy össze tudja hasonlítani a lehetőségeket. Azt mondtam neki, hogy most úgy érezheti magát, mint egy beteg, aki nem tudja, hogy mi baja van, és elment már több orvoshoz, de minden orvos mást mondott, és a végén már senkihez sincs bizalma. Másrészt nekem Bálint terve tetszett, elsősorban azért, mert egy nagyon karakán megoldást csinált. Mondtam Gábornak, hogy én egy barátom vagy kollegám tervére ellentervet nem csinálok. Azt javasoltam neki, hogy inkább azzal bízzon meg egy pár embert, hogy ötletszinten adjanak neki javaslatokat, és azokat vesse össze. […]
Az általam készített tervvázlatban megpróbáltam valamilyen cseles módon megoldani azt, hogy csak nagyon kis hasznos alapterület helyezhető el a telken. […] Az épület külső formájával csak nagyon felületesen foglalkoztam, de arra gondoltam: egy manzárdtetős, a meglévő, viszonylag zárt épületkubusnál nem sokkal magasabb épülettömeget helyeztem volna el, ácsolt jellegű szerkezetekkel, egy terasszal a kilátás felé.
Tomay Tamás: Gyakorlatilag ezeknek a pályázatoknak a díjazása, eszmei díjazása, egy vélemény volt, egy jó pár oldalas levél, amit az építtető, a megbízó Révai Gábor személyre szólóan írt. Talán ennek alapján elmondhatná itt is a véleményét.
Révai Gábor: Hadd reagáljak előbb egy-két szóval az elhangzottakra. Az után az asztal körüli beszélgetés után, amit Mátrai Péter elmondott, hát tényleg a legnagyobb szarban ültem, szemben az állammal, aki nyilván nincs szarban semmi ilyen esetben, mert egyik terv sem hatott az evidencia erejével rám, és kezdettől fogva rettenetesen féltem attól a megoldástól, ami végül is bekövetkezett, hogy nem tudtam mást csinálni, elkezdtem gondolkodni és végül is rajzoltam valamit. Ezzel mentem el a Boldoghy Bélához, akit már ismertem, és megkértem arra, hogy ennek alapján tervezze meg a házat. […]
Felvetődött, hogy miért is költöztem el és miért építtettem egy új házat. Nem habitusbeli dolgok játszottak közre – mint ahogy Mátrai Péter vélelmezte –, hanem abszolút objektív okai voltak. Azt a lakást én nagyon szerettem…
Egy másik dolog pedig, hogy a tervpályázat utáni levelemet vagy hozzáállásomat Bálint az állami megrendelők – általatok nyilván jobban ismert – szokásaihoz hasonlította. Ezt vehetném egyszerűen megtiszteltetésnek is, hogy ilyen nagy emberhez hasonlítanak engem, mint az állam, de megtehetem azt is, hogy kerek-perec visszautasítom, és kikérem magamnak. hogy az állami megrendelőhöz hasonlítsanak. A legnagyobb különbség az állam és köztem az, hogy én egy lakást akartam magamnak, ahol jól akarok élni, és ez, azt hiszem, elég komoly és egyértelmű motiváció az állam feltételezett és zavaros ilyen-olyan motivációival szemben.
Nagyon vicces volt az, hogy mindenki másképp számolta ki a beépíthető alapterületet. Ungár Péter 36 négyzetmétere volt az egyik, Bálint 54 négyzetmétere a másik véglet. A végül is megépülő ház ehhez az utóbbihoz áll a legközelebb, de úgy, hogy felmentést kaptam a 15% alól, és végül a telek 17%-át építhettem be.
Most viszont azt mondanám, hogy olvassátok fel a levélnek az elhangzott tervekre vonatkozó részleteit.
„Kedves Nagy Bálint, Ungár házaspár, Mátrai Péter, Ekler Dezső és Szörényi István.
Június vége óta készülök rá, hogy megírjam nektek ezt a levelet, mégpedig igyekezve legalább olyan komolynak lenni, mint amilyen komolyan ti vettétek ezt az ötletpályázatot. […] A ti munkátok viszonzására és köszönetem kifejezésére ezt az egyetlen formát találtam. […] Véleményem nem kíván jogot formálni semmiféle ítélet címére, nem vitatkozni kíván koncepciókkal, egyes egyedül csak az én döntésem motivációit tartalmazza. – Ha tehát valamire lehet belőle következtetni, annak, bizonyára semmi köze sincs az építészethez, legfeljebb az én személyemhez és az én ízlésemhez. Nincs tehát célja, csak oka: a ti komoly munkátok már mondott, lehetőleg komoly viszonzása.
Az ötletpályázat ötlete lényegében akkor született, amikor Bálint első tervét – amelyet mindannyian ismertek és amely az én kérésemre készült el végleges formában – elvetettem. Erről az őstervről most nem írok, csak annyit: kezdetben el voltam tőle ragadtatva, külső okok, más emberek véleménye hatására fokozatosan szakmai és egyéb aggályaim támadtak. melyek aztán átalakultak esztétikai, ízlésbeli kifogásokká. […] Amikor az első tervről megváltozott a véleményem, lényegében itt a szabályos mértani testek funkcionálisan sok tekintetben l’art pour l’art kombinációját néztem más szemmel. […] Ezért érthető, hogy az eredeti terv módosított variációihoz most – eredeti lelkesedésemhez hasonlóan – eredendő gyanakvással álltam hozzá. Ezt az utólag megváltozott előjelet az újabb variációk sem tudták visszaváltoztatni. […] Mindez nem ítélet vagy építészeti ellenvéleményt provokálni szándékozó gondolat, csupán az én személyes döntési motívumaim szavakba öntése. Bálintnak az új tervében egy olyan kastélyt láttam, amelyben, ha az egy többholdas őspark közepén elterülő tágas tisztáson állna, nagyon szívesen ellaknék.
A kertre néző impozáns lépcsősort azonban sehogy sem tudtam odaképzelni az egyébként is elég nyomasztó zsebkendőnyi területre. […]
Amiért Márai Péter házában nem laknék szívesen, az mindenekelőtt a toronysága. Ha tetszőleges helyen, tetszőleges kiterjedésű telket választhatnék, ma szinte biztosan azt mondanám a tervezőnek, hogy széltében terpeszkedő, teszem azt átriumos, belső udvaros, egyszintes, hagyományos tetős házat tervezzen rá. Sajnos az adott telken – épp ez volt benne az építészeti vicc – ez az, amire aztán végképp nem volt lehetőség. Bár Szörényi Istvánnak mégis volt ehhez hasonló elképzelése. Ezzel tisztában voltam, kellően szomorú is vagyok miatta. Viszont a torony ennek épp az ellenkezője, idegennek, hidegnek, ridegnek, objektívnek érzem. Ezen túl ez a terv bántja a meglévő épületet. Az öregek ott tavasztól őszig kint ülnek a teraszon. Ezt az örömet szeretném zavartalanul meghagyni nekik… Minden adott objektív és szubjektív körülményt figyelembe véve – még a takarítást is beleértve – nem tudok elképzelni jelenleg nagyobb alapterületet családunk számára 120–140 négyzetméternél. […]
Az Ungár házaspár terve:
Ez az egyszerű, legszürkébb terv szóba se jöhetett számunkra, Péter és Mari ragaszkodott a kiszámolt beépíthetőség határaihoz, vagyis feleakkorára tervezte a házat, mint a többiek, s mint ahogy mi – ilyen vagy olyan trükkökkel, csalással – szerettük volna. […] Mégis ez a terv állt legközelebb a mentalitásunkhoz. […] Tetszett a manzárdtető, a fa terasz tákolmány, tetszett a ház egyszerű. hagyományos képe. […]
Ahelyett, hogy még egyszer megköszönném munkátokat, szeretettel meghívlak benneteket a házavató nagy vacsorára, amelyre előreláthatólag 1983 május–júniusa között kerül sor.
Révai Gábor
Wessely Anna: Előbb-utóbb úgyis átadjuk a terepet a kérdéseknek. Egy-két dolgot jegyeznék csak meg, és úgy gondolom, Gábornak is lesz hozzáfűznivalója.
Én úgy kerültem ebbe a credóba, hogy mindig részt vesz egy művészettörténész is ezeken a beszélgetéseken. Három pontban tudnám röviden elmondani, hogy számomra ebben az egész történetben mi volt az érdekes.
Az egyik maga a megrendelés és a pályázatnak a rendszere, szóval az a probléma, hogy feltételezzük, hogy egyértelműen megadhatók szükségletek, és hogy a szükségletekhez egyértelműen hozzárendelhető funkciók lennének, amik terekben is megadhatók. És hogy valójában, amikor a megrendelő egy ilyen pályázatot hirdet meg, tulajdonképpen azt mondja el, hogy nem igazán tudja, mire is van szüksége. Nem igazán tudja, milyenek azok a terek, azok a szobák, amik megfelelnének… Tehát voltaképpen tervek kellenek ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, hogy ő maga mire vágyik, és az igazán problematikus ebben az, hogy miután megszületik többféle variáns, akkor az egészből egy kotyvalék keletkezik. Amikor az egyes tervekből egy-egy mozzanatról kiderül, hogy tényleg ez olyan, amire nekem szükségem van, nekem tulajdonképpen tetszik a manzárd, meg kell egy nagy nappali szoba; meg legyen ott a garázs és így tovább. De a következő fázisban elvész az, ami egy igaz épületet hozna létre, tehát az, ami egy olyan koncepció, aminek úgy megörül az ember, hogy van.
Mikor Birkás Ákos tartotta az előadását,* akkor beszélt arról a New York-i galerisáról, aki azt mondta: aki ma képet vesz, az művészettörténetet csinál. Teljesen függetlenül valamiféle esztétikai minőségtől vagy kvalitástól, ha megépült volna a Bálint háza, a Bálint terve, akkor Révai Gábor művészettörténetet vagy építészettörténetet csinál, gondolom én, még akkor is, ha teljesen jogos fenntartások ezzel a tervvel kapcsolatban megfogalmazhatók. Ez egy olyan esély, ami azért fájdalmas, hogy egy kihagyott esély, mert a magánépíttető jelenthetne egy olyas lehetőséget, ahol nem kell annyiféle érdeket, annyiféle szempontot tekintetbe venni, mint egy állami építtetőnek, egy közületmek, aki eleve egy többszörösen egyeztetett koncepcióval érkezik.
Lehet, hogy számotokra részletkérdés, de számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy még egy olyan értelmiségi szakmát nem ismerek, ahol az emberek természetesnek veszik azt, hogy ingyen dolgozzanak. Nekem nagyon furcsa volt most, mikor ezt az egész tervpályázatot itt végighallgattam, hogy ki mit dolgozott és mi történt. Az jutott eszembe, hogy ez körülbelül olyan, mint ha egy nyelvtanárnak csak akkor fizetnének, ha a nebuló sikerrel átment a középfokú nyelvvizsgán. Amikor csak akkor van az elvégzett munkának fizetett ellenértéke, amikor már legalábbis engedélyeztetési pecsét van a dolgon. Milyen lehet az építészek közérzete, ha egy ilyen helyzetbe – most nem az, hogy, belemennek, mert mindenki olyan helyzetbe megy bele, amilyenbe akar, de az, hogy ezen még csak fönn sem akadnak. […]
Petróczy Gábor: Nekem is feltűnt, amikor elolvastam ezt a levelet anyagként ehhez az összejövetelhez, hogy ebben erkölcsi elismerések hangzanak el. Direkt kiemeltem egy mondatot – Mátrai Péter tervével kapcsolatban –, Révai Gábor tulajdonképpen barátságot ajánl és nem pénzt a tervért. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni. Én úgy érzem, ez az ügy nem hasonlítható az állami tervpályázathoz. Az állami tervpályázatoknál ugyanis mindig van nyertes. És a díjnak pénzben kifejezett értéke van. Úgy néz ki, mintha magán úton a szellemi termékek sokkal totálisabban kisajátíthatóak lennének, mint állami szinten. Mi lenne akkor, ha mondjuk egy műbútorasztalosoknak kiírt tervpályázatra beadott grátisz ötletet egy asztalosmester valósítana meg és venné fel érte a pénzt. Másrészt azonban mi a helyzet akkor, ha a beérkezett ötleteknek a megbízó számára valóban nincs használati értéke? Miért vállalják építészek azt, hogy ingyen szállítanak ötleteket, miért van az, hogy a tervezők puszta lelkesedésből elvállalnak feladatokat? Ennek egyik oka az egymás közötti kommunikációhiány, az elképzelések kontrollnélkülisége, az, hogy formálissá váltak a vállalati tervzsűrik. A pályázatok is formálisak, és az idősebbek által ismert pezsgő építészeti szellemi élet az utóbbi időkben törést szenvedett. A jelen pillanatban nem létezik. A másik ok pedig, hogy a fiatalok – akik közé a 40 évesek is számítanak – egyszerűen nem jutnak munkához. […]
Galántai György: Én is úgy látom, hogy az egész vállalkozás azért ment csődbe, mert a megrendelő és a tervezők között nem jött létre az a kommunikáció, aminek létre kellett volna jönnie. Tudniillik a megrendelő feltett egy kérdést, erre válaszolt a tervező, és aztán ezzel be is fejeződött a kommunikáció. Nem folytatódott. Utána megint a megrendelő következhetett volna, mondhatott volna valami mást. A bizalom megvolt. Megvolt a lehetőség arra, hogy valamiféle kommunikáció keletkezzen, aminek a végeredménye egy építészettörténetileg fontos objektum létrejötte lett volna. Ha jó a kommunikáció, akkor kifejeződik a kor. Nem kell csinálni semmit, csak kommunikálni. […]