AL 8, 1984. február - 12. o.
A „Félelem és reszketés” olvasásához*
Mondják, hogy Kierkegaard, midőn utolsónak szánt művét elvitte a nyomdába, hazafelé menet rosszul lett és nemsokára meghalt. Mondhatjuk tehát, hogy küldetését teljesítette, mert bármit tartson a köznyelv vagy a megszakadt hitű ember, a küldetés mindig egy emberéletre szól. Így tudták ezt a görögök is, akik igazán nem voltak hebehurgyák és csodálatosan tudtak meghalni. Aki tehát hamarabb feladja, nem értette meg saját életet; aki tehát mértéken felül ragaszkodik élete dolgaihoz, nem értette meg a saját életét; az a halálát sem érti.
Ha valaki költő – Kierkegaard az volt, kétségtelen - a legkevesebb, hogy előre megírja a sorsát.. Ha valaki költő, legkevesebb, hogy megérti az életét. Ha valaki érti az életét, lehet költő. Ha kora vagy egy eljövendő kor nem értette meg az írását, az illető nem volt költő; mert meg nem értett költő nincs. Hiszen balfogás lenne az élettől olyan zseniket teremni, akiket később nem igazol. Az élettel kapcsolatban tehát nem kell nyugtalankodni. Ha Kierkegaard leírta azt, hogy a küldetés egy emberéletre szabott – más oldalról pedig: a feladatot egy egész életre szólónak kell tekintenünk – és utána meghalt, akkor minden rendjén történt.
Szándékosan csak annyit mondtam, hogy 'utána'. Mert az időnek ezekben a dolgokban annyi szerepe sincs, mint a súgónak egy némajáték során. Mert ami nagy, az nem vesz tudomást az időről, azaz felfüggeszthető. Az ügyes-bajos dolgok sorozatában persze zordonan tekintünk az ilyen felfüggesztésekre: amit elkezdtünk, azt szeretnénk befejezni, s mihelyt valamit befejeztünk, rögvest új dolgokba akarunk fogni. A nem közönséges dolgok nem szeretik ezt a nyüzsgést, saját idejük van. Mellettük minden óra megáll. De a fák levelei azért elképesztő zöld színekben érvről-évre kihajtanak, amitől a szem vibrálni és lüktetni kezd, a mezőn pedig finom virágok hajladoznak, mint annak előtte. Csak a csüggetegség lovagjának szívét gyötri a kín, mert azt képzeli, hogy ez az elvesztés. Fogalma sincs a felfüggesztésről. És senki más nem mondhatja meg neki, hogy maga az oka, hogy elvesztette a nagyot, mert nincs ereje ahhoz, hogy mindezt egyetlen mozdulattal visszanyerje. Ő az, aki nem találkozott a naggyal, bár jól emlékszik, hogy az utca túloldaláról látta már, integetett is neki. Vajon bátor-e eléggé, hogy ez az elmulaszott utáni ingyen integetés legalább örök önvádra indíthassa? aki pedig nem találkozott a naggyal, nem találkozott a felfüggesztéssel sem.
Kierkegaard szerint Ábrahámnak csak a történetet szenvedte el ezt a felfüggesztést, Ábrahám maga azonban nem. Ő tehát kibányássza az elfeledett dolgok halmaza alól és egy roppantul dialektikus lírai költeményben átadja az emlékezésnek. Ábrahám felfüggesztette egyetlen és legszentebb fiával szembeni kötelességét az Isten iránti engedelmesség kedvéért, midőn Izsákkal Mórija hegye felé tartott. És az utolsó pillanatig hitt.
Azt mondtam, az utolsó pillanatig, és pontatlan voltam. Mert a történet esetében nehéz elhatározni az utolsó pillanatot, hiszen négy napig lovagolt Mórija földjére, majd nem sietve, de az időt sem húzva előkészítette a máglyát; Izsák az égőáldozathoz való bárányról kérdezősködött, ő meg elővette a kést… Szerette-e Ábrahám Izsákot? Ha nem a legszentebb lett volna számára, nem kellett volna feláldoznia. Ha viszont teljesíti isteni kötelességét, lehet-e másképp, mint hogy gyűlöli a fiát? Ezt az utolsó idő-pillanatot (tér-pillanatot) erre a két egyidejű cselekvésre kell osztani, hogy a kötelesség teljesíthető legyen. Hogy ment ez végbe Ábrahám lelkében? gy, hogy lemondott Izsákról, az ígéret fiáról, majd lelkének minden összeszedettségével még egy mozdulatot tett, éspedig a hit mozdulatát: talán mégis visszakapja, talán csak próba az egész. Ha igaz az egyik cselekedet (az áldozaté), igaz lehet-e a másik is (az abszurd révén tett hitbeli)? Csakis így lehet igaz ! Éspedig a hit által igaz, mert a hit foglalja magában azt a paradoxont, hogy az egyes (Ábrahám önmagáért való tette) magasabbrendű az általános etikainál, amely a gyilkosságot elítéli.
Ábrahám a hit lovagja. Felemeli a kést, hogy feláldozza a számára legkedvesebbet, majd lelkének legteljesebb összeszedettségével még egy mozdulatot tesz, mégpedig azt, amellyel visszaszerezheti az előbb feláldozottat. Mi történt hát? Bűnt kiáltanak némelyek, s igazuk van, mert az általános számára az etikai megsértése bűn, és az ítéletet a közösség támogatja, mert a közösség ( az általános) általában és tartósan nem támogathat semmilyen bűnt, és bűntudata van a nem elkövetett, de megtörtént bűn miatt. Az ember, aki a hit stádiumába jut (amely Kierkegaard rendszerében az etikai stádium után érhető el), nem követ el bűnt; Ábrahám Izsákot nem megölendő, hanem feláldozandó volt, és abszolút keskeny útra lépett. Ezen az úton minden közvetítési kísérlet kudarcot vall, akár az egyes ember, akár egész filozófia kísérli is azt meg. Kudarcot vall, visszacsúszik az etikába és az első dolga az, hogy ítélkezni kezd. Ezzel pedig rögtön bebizonyította, hogy nem értette meg a hitet.
Ha következetes akarok maradni, semmi többet nem írok erről, sem a rendszer ellen, sem a rendszer védelmében. Mert abban a pillanatban, amikor védelmembe veszem a hitet, máris kicsúszik a kezemből. Ezért, csak néhány jellegzetességre hívom fel a figyelmet. Például arra, hogy az igazi szerelemnek (szeretetnek) vallásos jegyei vannak. Nemcsak Ábrahám és Isten, vagy Ábrahám és Izsák kapcsolatára gondolok, hanem arra a köznyelvi fordulatra is, hogy aki szeret valakit, az isteníti is azt. Nemigen szerencsés alkat az, aki a szerelemből paradoxont gyárt; a szerelmet eddig még mindenki meghagyta szent és sérthetetlen dolognak. Mégis a szerelem lényegét fejezem ki, ha azt mondom, hogy: a másik iránti szerelemben megelégszem önmagammal. Aki ezt nem érti, azon nem segít semmiféle tudomány, mint ahogy a szerelemnek sincs szüksége semmilyen tudományra. A hit a legmagasabbrendű egoizmus. Szükséges-e akkor, hogy megvédjem a hitet? Durva félreértésen alapul tehát minden szándék, amely az értelem hadiszerszámaival közel a hithez, hiszen az az abszurd révén úgyis elnyeri jutalmát. És félreértés azért is, mert az értelem sem tud saját körein túl eső dolgokról beszélni.
Mi történik hát? Hazaszaladhat-e az olvasó, hogy az esetet felelősségrevonás nélkül megismételje és kést döfjön a fiába, vagy ha az nincs neki, unalmában filozófiát gyártson? A lehető legnyugtalanítóbb történik, amire korunk mint elviselhetetlenre, dühödten reagál, ugyanis: nincs támpont? A kor nem döfte le saját fiát, a kor – ezzel is bizonyítva, hogy nem értette meg Ábrahámot – filozofált az elmúlt másfél évszázadban is. Mert mire való mindez, ha nem igazolhatunk vele valamit? És közben elfelejtette, hogy a költészettel nem lehet igazolni semmit. Kierkegaard Ábrahám példájával nem igazít útmutató jelet elért, egyetlen embert sem küld arra az útra, amelyet mag is csak csodálni képes; nem tanít módszerre és nem bíztat, hogy könyveibe mint szakácskönyvekbe tekintsünk a legmegfelelőbb ízek kiválasztása érdekében. Csak arról beszél, hogy meddig (nem) jutott el. Amit leír, annak egyedül önmaga számára van értelme é tudásának korábbi összezavarodása az alapja. Mert ugyan mi többet adhatnak bármely költői mű annál, mint tudásunk összezavarását?!
És Izsák? Bár mindketten hazatértek Mórija földjéről és Sára örömmel fogadta őket, nem úgy volt-e mégis, hogy az áldozat megtörtént, holott Ábrahám nem követte el? De igen, pontosan ezt történt, de nincs nyoma, hogy Izsák zokon vette volna, hogy tárgya volt Ábrahám megpróbáltatásának. Nem szólt később senkinek arról, mit élt át Mórija hegyén és mit látott Ábrahám szemében. Ábrahám pedig soha nem beszélt Sárának, sem Eliézernek a rábízott feladatról, mert előtte még és utána már kimondhatatlan az, ami ebben abszurd, közben megcselekedni kell. Ilyesmit mondhatott volna Sárának: Elviszem a fiunkat, feláldozni az Isten kedvéért, de ha csak próba az egész, meglásd visszahozom épségben. Sára pedig azt válaszolhatta volna: Miért mennél három napi járóföldre, a kunyhó mögött is feláldozhatod. Ábrahám a beszédével enyhítette volna helyzetét, tettét az általános nyelvére fordította volna le, akkor viszont nem lett volna Ábrahám. Tehát nem beszélt, a beszédét felfüggesztette, hallgatása pedig közlés.
Nincs tehát támpont – innen nézve sem – számunkra ebben a műben, legfeljebb, és egyeseknek csak, az egész életmű által szült egzisztencializmusban. Mit mond hát Ábrahám története nekünk? Semmit olyan értelemben, hogy egyetlen költői egzisztencia sem másolható le, se mindegyik szemlélhető és csodálható.
A nagy művek nemcsak hatalmas felismeréseket és mérhetetlen azonosulásokat eredményezhetnek, hanem olykor bosszantóan irritálóak is. Mindazonáltal néha valószínű, hogy az olvasó olyan, a Félelem és reszketés olvasásához szükséges emelkedett állapotban van, amelyben nemcsak az azonosulást, hanem a teljes, szavakig egyező szinkronitásra is módja nyílik. A mélység újabb mélységet takar s a legváratlanabb pillanatban a legmegfelelőbb ajtó pattan föl a létezés titkairól.
Rácz Péter
* Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés, (ford. Rácz Péter), Európa Kiadó, 1984 (megjelenés alatt)