AL 9, 1984. május - 36. o.
Chris Bohn:
A NEM KELL-ZENE (NO GO MUSIC)
A NEM KELL területére tett utolsó kirándulásom óta a helyzet érezhetően megváltozott. Nem csak arra a gazdasági változásra gondolok, amely akadályozza elterjedését, hanem arra az egyre növekvő létszámú elégedetlenkedőre is, aki úgy döntött, itt telepszik le.
A NEM KELL-zene tulajdonképpen néhány, egymással laza kapcsolatban álló zenészt jelent – a berlini Einstürzende Neubauten-t, a dél-londoni Test Dept-et, az Új-Zélandból és Kínából kiszakadt SPK-t, a különböző Foetus mutációkat, és végül a közönség szívének kedvesebb (de már megszűnt) Birthday Party-t, Marc Almondót, a Soft Cell tagját és a Mute lemezkiadót. Működésük elszigeteli őket a főáramtól, s annak minden előnyétől. Így aztán arra kényszerülnek, hogy az iparosodás romjain találják meg otthonukat. Hangszereiket és képvilágukat is ebben a romhalmazban lelik fel. A gitár és az elektronika megszokott eszköztára kőtörmelékkel, autórugókkal, kiöregedett kazánokkal, kiégett roncsokkal, összecsavarodott acéldarabokkal, vaslemezekkel, kalapácsokkal, pörölyökkel, Black and Decker gépekkel és légkalapácsokkal egészül ki, de felhasználnak minden kezükbe akadó eszközt.
Zenéjük a totális zaj szélén hajózik, amiből – természetesen a résztvevő együttestől függően – olyan új hang és ritmus születik, amit a vert vas rezgése és a felhasznált ütőhangszerek súlya diktál. Legalább ennyire fontos az esemény látványa is. A szerszámokkal istentelen tempót kalapáló zenészek lényegében kigúnyolják az egyre kisebb jelentőségű munkamorált a terjeszkedő munkanélküliség és automatizálás korában. Ám a zenészek puszta erőfeszítése is jelzi, hogy itt nem dilettáns szájtépésről van szó.
Könnyen mondhatnánk, hogy ők az 1977-es punk utódai: megsemmisítő angyalok, a terjedő undor médiumai. Csakhogy ekkor szem elől vesztenénk azt az igen jelentős hatást, amelyet a popzenére gyakorolnak. Különösen igaz ez ma, amikor a pop végletesen önmagába fordult, amikor nyelvezete a fiatalság legbanálisabb szókincsére korlátozódik, amikor művelőit hihetetlen mértékben behatárolja a vágy, hogy „fiatalosnak” hassanak. A popipar és kiszolgáló médiumai korábban nem látott méretű nyílt összeesküvésben teremtik meg azt a soha sem létezett gyermekded világot, amelynek gyökerei a nagyszerű hatvanas évek eltékozolt mítoszaiba nyúlnak vissza. Az olyan slágerlistás zenekarok, mint a Wham vagy a Joboxers buta és önigazoló himnuszokat kotyvasztanak össze, melyek hátterében Brando, Dean és a Piszkosképű angyalok Cagne-Cagney-je áll.
A popipar mindaddig ebben az értelmetlen menetben fog utazni, amíg az kifizetődőnek ígérkezik, ugyanakkor persze sokkal inkább tisztában van e zenekarok szűk látókörével, mint ők maguk. Éppen ezért egyik óvatos szemét mindig is a peremen dolgozó együttesek nyitottabb világán fogja tartani. Mindig is hajlandó lesz kacérkodni a NEM KELL-zenével, bár ennél többre egyelőre nem vállalkozik. A Sex Pistols, a Soft Cell és Boy Geroge üzleti sikerei után a popipar megtanulta megbecsülni az olyan jelenségek piaci erejét is, amelyet sem nem szeret, sem nem ért.
Sajnálatos módon a NEM KELL-ben töltött évek nem minden zenekart edzettek meg eléggé ahhoz, hogy ellenálljon a kommersz rozsdásító hatásának. Máris hallani a korábban elképzelhetetlen vasravert tánczenét. A zajszelek alatt eddig nem hallott funky és diszkó motívumok süvítenek. Mivel a NEM KELL-ben felnőtt zenekarok nagyszerű stratégák, mindig találnak majd magyarázatot a főárammal kötött kompromisszumra („belülről csiklandozzuk a fenevadat” stb.), ám az egyességben valami feltétlenül odavész, méghozzá a nyers erő és az ádáz, sarokba semmiképp nem szorítható szellemiség, amely kezdeti lendületüket adta.
Ugyanakkor igaz, hogy a főáramot is sokkal gazdagabbá teszi például a Test Dept hihetetlen pontossággal kontrollált ritmikus zaja, az SPK diszkót és fémhangot vegyítő zenéje, és leginkább talán Marc Almondnak, a Soft Cell tagjának és a Foetusnak a közös működése. Ha mereven ragaszkodnánk a fém hangzáshoz, ki kellene hagynunk a sorból a düsszeldorfi Die Krupps együttes Stahlwerksymphonie-ját, és követőjüknek, a Propaganda-nak nemsokára megjelenő kovácsolt fémhangját.
Romantikus lelkületű embertársaink rémülten veszik majd tudomásul azt a tempót, amellyel némely NEM KELL-zenekar korábbi elképzeléseihez képest kompromisszumot köt a popiparral, amely úgyszintén beadta a derekát, ha másért nem, hát azért, hogy még nehezebb helyzetbe sodorjon olyan hajlíthatatlan együtteseket, mint az Einstürzende Neubauten (Düledező új épületek), amelyik kiharcolta, hogy a Virgin Records nyomja és forgalmazza lemezüket, a nála még kalandvágyóbb Some Bizarre cég közvetítésével, és ezt anélkül érték el, hogy mindent felemésztő zajáradatukat táncritmusokkal tették volna hiteltelenné.
Az Einstürzende Neubauten művészete lényegében olyan, mint egy magnetikus erőt sugárzó gigantikus fekete lyuk, amely beszippant mindenkit, aki a közelébe kerül. A zenekar lelke az énekes-szövegíró Blixa Bargeld, aki igen közvetlenül fejezi ki a számára legfájdalmasabb témát: a nyelv pusztulását.
Utalásokban rendkívül gazdag, ugyanakkor töredékes németséggel ír, és nagy örömét leli a szóviccekben és a többjelentésű kifejezésekben. Egyik legsikeresebb dala – amely minden bizonnyal az elmúlt év legjobb száma is – a Die Genau Zeit (Pontos idő) bátor és gyerekes párhuzamot von a 4/4-ben bégető slágerek enyelgése és a nácizmus korszakának sekélyessége közt, játékos párhuzamba állítja a lemezjátszó sebességeit és a német történelem kulcsdátumait. „33 és 45 közt” – énekli Blixa a Düledező Épületek szívszaggató hangjára – „vagy egyforma maradsz… csak a tömegen múlik, … és … minden ugyanolyan … hamarosan.”
A „Marxism Today” 1983 októberi számából fordította: Lugosi Lugo László
Pillanatnyilag a NEM KELL zónája jelenti a popzene legalantasabb vonulataival szembeni ellenállás utolsó gettóját. Menekülés ez vagy menedék? Ha elbukik, nem marad más választás.
NEM KELL felvételek:
Einstürzende Neubauten:
Zeichnung des Patienten O. T.
(Some Bizarre)
Strategien Gegen Architektur (Mute összeállítás a korai felvételekből)
SPK: Dekompositiones
(Side Effekts, 12” kis-nagylemez)
Foetus Over Firsco:
Custon Built for Capitalism
(Self Immolation Records, 12”)
Marc Almond/Foetus:
A million Manias (Marc and the Mambas: Torment and Torreros című dupla nagylemezről, Some Bizarre)
Die Krupps: Fair Day’s Pay for a Fair Day’s Work. (12”, Zickzack).
Stahlwerksymphonie (LP, Zickzack)
Test Dept:
Efficiency (A „Touch” kazettamagazin „Meridians I.” című összeállításában)