AL 10, 1984 tél - 7. o.
BEKE LÁSZLÓ ELŐADÁSA A
KÉP 84KIÁLLÍTÁS-SOROZAT ZÁRÓ VITÁJÁN
Én azzal kezdeném a mondanivalómat, hogy ezt a helyzetet, ami itt van, adott esetben történeti helyzetnek tudom tekinteni, ami talán máris el van puskázva örökre. Ez a mi bajunk, hogy mindent az égvilágon elpuskázunk, magamat is beleértve. Szóval az volt a szándékom, hogy ezen az estén egy manifesztum tömörségű őrületet fogok itt beolvasni, de erre természetesen nem volt erőm, így ezért most nagyon szakadozottan, bizonyos pontokat fogok fölolvasni, és azzal is összefüggésben van ez az egész, hogy milyen közönség van itt, arról is szeretnék beszélni… Azt is mindjárt szeretném bejelenteni, hogy szokásomhoz híven fölkérem azokat, akik unják az egészet, menjenek haza. Lehet, hogy sokat fogok beszélni, még nem tudom. Ezt szántam hangulatkeltésnek.
Birkás Ákos mondanivalójával, azt hiszem, 80–90%-ig egyet tudok érteni, és rátennék… mindjárt annyit az elején, hogy szerintem Birkás Ákos az utóbbi évek hőse Magyarországon. És ezt az egész dolgot – talán az ő személyes baja – nem ismeri föl. Ezt ki kell mondani. Ő az előbb elmondta, hogy mi volt az értelme ennek az intenzív féléves kurzusnak az elmúlt időszakban. Mindannyiunknak az az érzése, hogy itt valami félresiklott, rossz, nincs értelme. De szerintem azért is van értelme. Megmondom, hogy miért, mert lassan rájövünk arra, hogy van történelem. Ezt a féléves kurzust, amit itt folytattunk, tulajdonképpen már nem lehet kiradírozni a magyar művészettörténetből, hogy ezt mikor fogják észrevenni, 50 év múlva vagy 200 év múlva vagy archeológiai leletként, azt nem tudom, de már érzem.
Az egyik probléma az, hogy a fiatal generáció ezt szükségszerűen nem érezheti, mert nincs visszatekintése a dolgokra. A másik, hogy átok ül az egészen, mert rengeteg a beszéd. Én az utóbbi időben naponta 2–3 órát beszélek, egyre jobban utálom magam, és az utálatomat nem tudom másként levezetni, mint hogy tovább beszélek. Ezért mondom, hogy talán jobb lett volna itt tíz markáns mondatot megfogalmazni, ha képes lettem volna rá. Ehelyett itt beszélőgépek működnek – magamat is beleértve –, akik elrontanak mindent, mert minden dolog titka az, hogy jó időben jókor kell szólni. (Adott esetben szépen is.) Az úgynevezett „transzavantgárd” egyik hőse, Achille Bonito Oliva, aki tulajdonképpen kitalálta ezt a transzavantgárdot, nem tett mást, mint ráérzett valamire, és kimondta. Ez egy picike kis ember, kisebb mint a Perneczky. Napóleonnak hiszi magát, rosszak az elméleti írásai, de kimondta ezt a szót, hogy transzavantgárd. Ez az ember olyan cinikus megjegyzéseket tesz – amit én a magam részéről abszolút aláírok –, hogy „számomra a művészet, a műalkotások, ugyanaz, mint a munkás számára a gép”. Tehát egy gyűlölni való dolog. És igaza van; mi gyűlöljük a művészetet, mi, akik ezzel foglalkozunk, valljuk be őszintén, mert rühelljük a beszédet, rühelljük a prófétaságot, a félresiklott mondatokat, mindent. Természetesen a dolog másik oldala az, hogy azok a munkások ugyanakkor imádják a gépet, még a szó szexuális értelmében is. És így vagyunk tulajdonképpen mi is összenőve a művészettel. Kérdés, hogy megéri-e a dolog?
Tehát adva vannak bizonyos helyzetek, és a művészet olyan, mint egy amőba, állandóan mocorog; mozog, kiugrik valami belőle, visszacsúszik és így tovább, és mi – illetve azok, akik beszélnek a művészetről – ezt megpróbáljuk megfogalmazni. […]
Sajnos nem lehet büntetlenül beszélni. Már régen észrevettem és objektív törvényszerűségnek tartom, hogy szinte halálos vétek nagy tömegnek beszélni képzőművészetről, mert tulajdonképpen pszichológiailag megállapított törvény, hogy van egy bűvös határ a hallgatók számában, 5 és 7 körül, amikor még intenzív a beszéd. Megfigyeltem, hogy itt mi történt. Birkás Ákos beszéde alatt körülbelül 80 vagy 90 „potenciális” ember volt, abban az értelemben, hogy jó időpontban fordítani tudnak az egész szituáción – valamint millió álmos, ásítozó ember. Azoknak mondanám a legszívesebben, hogy menjenek haza: mi magunknak beszélünk. Hegyi Lóránd beszéde alatt lecsökkent a potenciális emberek száma kb. 20-30-cal, és lehet, hogy még tovább csökken… . Szeretném hangsúlyozni, hogy most pofára el tudnám mondani, ki az, aki nekem beszél, és aki egymás ügyét tartja szem előtt. Mondom, bűn akkor beszélni, amikor rengeteg érdektelen ember van jelen.
A művészet lényege titok. A titokban néhányan részesülnek, tudják, nem bírják megfogalmazni, de ha jelen van egy „potenciális” közönség, … az potens közönség, akikből ha öt van együtt, akkor ezt a rohadt katymaszt egy pillanat alatt meg tudja változtatni…
Közbeszólás: Miért vannak akkor ennyien?
Beke: Azért mert fülelnek. Érdekli őket valahol, azért, csak nem érzik magukat érdekelve a dologban.
Birkás Ákos, amikor másfél évvel ezelőtt a Rabinecz galériában elmondta a programadó beszédjét, megmondta, hogy itt posztavantgárdizmus, posztmodernizmus kezdődik pillanatokon belül, és igaza is lett. Szóval a Birkást én provokátornak tartottam, egész egyszerűen annyit láttam az ő munkásságában akkor, másfél évvel ezelőtt a Rabineczben, hogy ő egy kicsit meg akarja pörgetni a dolgokat, a festményei akkor – az én szubjektív véleményem szerint – még másodlagosak voltak. Ezt az idők során megtetézte azzal, hogy olyan „obszcenitásokat” mondott ki szóban – később festészetben is –, mint démonok, Isten, nemzettudat. Ezt ő fennen hangoztatja, és a dolog helyi értéke miatt ennek nagyon nagy jelentősége lett. Szerintem, ami a Birkás leisztungjához hozzátartozik, ezt végérvényesen megpecsételte egy festmény az általa rendezett kiállításon, ez a dupla kép, kék alapon kis keresztecskékkel. Én azt mondtam, hogy ez kb. a csúcs, és ez olyan műtípus, hogy nekem speciel elállt a lélegzetem. Lehet, hogy egyetlen a szériában, de megérte a dolog. Birkás Ákos most tulajdonképpen hazárdjátékot játszik, mert ő vissza akar vonulni abból a pozícióból, amiből még három lépéssel legalább előre tudna menni és ott lenne a művészet közepén… Szóval nagyon-nagyon meggondolandó az egész.
Nyilvánvalónak tartom, hogy az úgynevezett posztmodernizmusnak már-már a végét járjuk itt Magyarországon, egyre kevésbé válik érdekessé, de a Birkás kiugrott ebből a mezőnyből, és nem tudom, hogy merrefelé fog menni, de egyelőre még ott van a trambulinon. Most rátérek egy műtípus leírására. Talán szentségtörés, de próbáljuk meg elgondolni, hogy Birkás mit kell hogy fessen egy vagy két év múlva. Szentségtörés erről beszélni, de egyszersmind a művészet mechanizmusáról, erről a bizonyos fejlődésről is szó van. Én most jobb híján elképzelek egy geometrikus Birkást. Lehet, hogy borzalmas az egész, nem tudom… tudjátok, mire gondolok, valamire, ami nincs, és ebben a vonalban lesz.
A következő, véleményem szerint, a Bak Imre, aki megint csak egy hallatlan nagy dolgot csinált meg az elmúlt 2-3 esztendőben, neki szabadságot jelentett az eklektika. És Szirtes Jánost szeretném megemlíteni, mégpedig azért, mert ő olyan munkákat csinál, amiben iszonyatos kockázatvállalás van. Ez is egy adalék ahhoz a műtípushoz, amit én keresek.
Visszatérve arra, hogy kinek érdemes beszélni. Most is jelen vannak a drukkerek, akiknek a munkája tulajdonképpen azon múlik, hogy mennyire tudják éltetni a műveket, amiket a többiek létrehoznak. Így értem, hogy korábban azt hittük, összeáll egy jó csapat, művészek, tehetséges emberek, közöset akarnak, és megcsinálják a művet. Ezzel szemben ma úgy néz ki, hogy fordított a helyzet, mert létrejönnek időnként jó művek, igazi művek, és azok teremtenek közösséget maguk körül. A mi problémánk az, hogy ezt a közösségi akaratot és a művekből sugárzó közösségi erőt hogy lehet összevonni. Az ilyen alkalom természetesen nagyon ritka. Ott volt a Csanádi utcában a Tanaka Min japán mozgásművész, táncos performer. Ilyet én még életemben nem láttam. Nem akarom elemezni, mert a magyar művészetről szeretnék beszélni.
Itt volt egy Peter Hutton nevű amerikai filmes, aki némafilmeket csinál New Yorkról. Olyan csöndesek és olyan nyugodtak voltak ezek a filmek, hogy elképesztő, én még ilyen gyönyörűt életemben nem láttam. És őrületes kockázat volt bennük, ha más nem, az a kockázat, hogy föl merte vállalni, hogy minden underground filmtől, experimentális filmtől, Hollywoodtól függetlenül csinálta ilyen keményen a maga útját. És sorolhatnék még néhányat, például Kurt Kren filmjeit. … Keserű Ilonának volt egy képe a Gellérthegyről, ablakból egy tájkép, megint csak elállt a lélegzetem, amikor megláttam, mert azzal aztán olyat kockáztatott, hogy az egész életművét majdnem megkérdőjelezte vele, ezért volt hitele a dolognak. Semmilyen trendbe nem illik bele, és, ismétlem, az a probléma, hogy ezek a szigetek meg a mazsolák, meg nem tudom mik, ezeket lerakják az emberek, és nem zárkózik fel hozzájuk az a közösség, ami optimális helyzetben, a belőlük fakadó trendeket létre tudná hozni.
Én ezeket az értékeket olyan módon próbáltam meg magamban kikristályosítani, hogy tulajdonképpen a fogódzókat nekem a korai avantgárd, tehát az általam megélt hatvanas évek közepétől kezdődő avantgárd adta. Ezeket egytől egyig olyan értékeknek tartom, melyeket a posztmodern, a „heftige Malerei” stb. tagad. Ennek ellenére vadonatúj, ragyogó értékeknek tartom őket. Abban a régi időszakban – bármilyen kicsi volt is a művészet közege – szabadok voltunk. Most viszont úgy alakult a helyzet, hogy olyan állapotot fogadtattak el velünk, amiben az az érzésünk, hogy szabadok vagyunk. A határok tágabbak, de tulajdonképpen ezt a szituációt nem bírjuk megemészteni. Óriási lehetőségeink vannak, de valahogy nem bírunk megbirkózni velük. Ez a művészet, amiről itt mint trendről beszélünk, ennek az álszabadságnak a következtében, már nem titok többé. Abszolút átlátszó minden kép a magyar új festészetben. Felület, gyönyörű felület, nem gyönyörű felület, nincs titka többé. Fölvállalja, hogy tapéta. Ennek is vannak értékei, csak más szinten, mint amit mi keresünk. Vitathatatlanul kordokumentumok, vitathatatlanul optimista lendületet adnak sok-sok embernek. Tükröződik is belőlük ez az optimizmus: az alkotók termelékenyek, hatékonyak, ügyesek, fürgék és így tovább, csak véleményem szerint bizonyos értelemben ezek álértékek, és az igazi művészi értékek szerintem továbbra is az újdonságérték táján ragadhatók meg. […]
Befejezésül rátérnék arra, hogy milyen értékeket kell keresnie véleményem szerint a művésznek, az egyes művésznek, és ezeknek birtokában lehet esetleg bízni abban, hogy beletalálunk az időbe és beletalálunk a tendenciába. És ezek bizony, be kell férfiasan vallani, hogy többnyire 1960-as évekbeli értékek. Ilyen a megismerés és a felfedezés, beleértve a kockázatot is. Tehát ismeretlen területeket kell feltárniuk a művészeknek, és nem eklektikus dolgokat össze-vissza egymás mellé rakniuk. Az csak akkor válik ismeretlenné, ha a régi kollázs-elv értelmében össze tudjuk ütköztetni őket, tehát szikráznak, és kisül belőlük valami új. Véleményem szerint ezt Bak Imre már meg tudta csinálni egy párszor.
Ezzel függ össze véleményem szerint a kockázatvállalásnak a kérdése. Klasszikusainknál tényleg életre-halálra ment a dolog, a szó szoros értelmében. Itt legalább olyan kockázatot kell fölvállalnia egy jó műnek, hogy megkontrázom magamat, tévedek, falsra megy, de vállalom.
A következő az öntörvényűség. (Lehet, hogy utólag mint tudós le fogom tagadni, hogy ezeket mondtam.) Tehát az, hogy egy műnél önmagán belül teljesen szerves összefüggésben legyen a rész az egésszel, az egész a részekkel, akár a régi klasszikus kompozíció értelmében is. Bele tud-e szólni a mű az életbe, úgy, ahogy azt a Happening és a Fluxus tette, hogy át tud-e folyni, penetrálni tudja-e az életet, be tudja-e vonni az életet vagy sem. Nagyon rizikós játék, de bele kell hogy menjen, olyan értelemben is, hogy szabadságvágyat nyilvánítson meg, és szabadságlehetőségeket prezentáljon azzal, hogy túlmegy a művészeten. Tehát igenis a jó műnek bizonyos értelemben meg kell szűnnie mint műalkotásnak. Véleményem szerint a posztmodern művészet igen nagy része nem tud túlmutatni a művészeten. És ez az örök probléma továbbra is megmarad, legalábbis addig, míg mi élünk. […]
Végül én megkülönböztetek istent szolgáló műveket, istennel viaskodó műveket és istent káromló műveket. Egy más síkon ezek társadalomellenes művek, társadalommal együtt lélegző művek… ezek az igazi kockázatok.