AL 10, 1984 tél - 3. o.
DIE BUDAPESTER SZENE
BIRKÁS ÁKOS ELŐADÁSA A FÉSZEK KLUBBAN
1984. május 9-én,
A KÉP 84 KIÁLLÍTÁS-SOROZAT ZÁRÓ VITÁJÁN
Tegnap Klaniczay Júliával összeszámoltuk, hogy 1984. január 1. óta mi minden történt abban a szférában, ami minket érdekel. Az egyszerűség kedvéért mondjuk: a nem hivatalos művészet szférájában. Kiderült, hogy több mint 50 kiállítás, performansz akció, elméleti előadás, fontosabb koncert stb. zajlott le. Ez meglepően sok. Ha ezt összevetnénk a napok számával és azzal, milyen szűk közönséget érint mindez, egy nagyon erős, felfokozott kulturális periódusnak látszana. Pedig én úgy érzem, mintha nem történt volna semmi.
Biztos az elvárásaimmal van baj. Tudom ugyanis, hogy a világ művészetében jó pár éve olyan erők lendültek offenzívába, amelyek látványosan átrendezték a színteret. Ez a látványosság nálunk elmaradt. Itt Budapesten nincs ma az a hangulat, hogy hű, de fel vagyunk dobva, mert újra egy kulturális offenzíva boldog és izgatott résztvevői lehetünk. Ebben talán mindenki egyetért. Szándékosan hivatkozom az érzésre, ez pontosabb jelzés minden másnál. Nincs offenzíva. Úgy látszik, mintha a világ kulturális mozgásaiban helyzetünknél fogva képtelenek lennénk részt venni, másfajta mozgáshoz viszont kicsik lennénk önmagunkban. […] Így hát elég pesszimista előadásnak nézünk elébe. […] A meghívóban jelzett témához a következőket szeretném röviden elmondani: tavaly nyáron (miután a Rabinext Stúdió megszűnt) arra gondoltam, hogy 1984 tavaszára koncentráltabb formában lehetne megszervezni a festészet jelentkezését. Úgy nézett ki, hogy egy időben három kiállítást is lehet csinálni, és az nem semmi. A Fészek Galéria részéről maga Molnár Éva kezdeményezte ezt a kiállítás-sorozatot. Egy másik aktuális festészeti témájú kiállítás a Pécsi Galériában jött létre Bak Imre, Molnár Sándor, Szirtes János és az én részvételemmel, március 9. és április 1. között. A harmadik kiállításra – melyet Galántaiék pincéjében rendeztünk volna – nem került sor. És, úgy tűnik, nem sikerült a Fészek-beli kiállításokat a pécsivel úgy összekapcsolni, hogy felerősítették volna egymást: túl kevesen látták az összeset. […] Ezeket a Fészek-beli kiállításokat Hegyi Lóránddal közösen szerveztük, a pécsit jómagam és a harmadikat Beke László alakította volna ki, némileg ellenpontként. Elképzeléseinket legalább ezen az előadáson egymás mellé tehetjük mindhárman. […]
„Vonzódás a mitikushoz” – ez lehetett volna a pécsi kiállítás címe. A „Kép 84” anyaga bőkeblűbben lett összeállítva, feltáró szándékkal, lehetőleg minél többek munkáit bemutatni, akik különféle megközelítésben mai értelemben vehető festészettel foglalkoznak. Nagy kár, hogy a hely adottságai miatt ezt az anyagot nem lehetett egyszerre látni, összenézni. […] Mindent egybevetve: a festészet „berobbanásáról” most sem beszélhetünk. A posztmodern művészeti szemlélet jelenlétét akartuk deklarálni, ám mintha nagyon is simán illeszkedett volna a tavaszi programáradatba. […] Óvatosan kopog be minálunk a posztmodern művészet. Az természetes, hogy érett művészek – elkötelezett életművel a hátuk mögött, mint Hencze Tamás vagy Attalai Gábor – jórészt csak szublimáltabb formában engedik magukhoz. Hiszen válságjelenségről van szó. De hol vannak nálunk azok a fiatalok, akik világszerte ennek a válságnak a hordozói, akik ebben tombolják ki energiáikat, és ezzel életet, mozgást visznek a szcénére? Tehetségben nincs hiány – sorozatunkban is sikerült néhányat bemutatni –, de általában mintha inkább valami másra tartalékolnák az energiákat. […]
A posztmodern szemlélet reakció a neoavantgárd húszéves „uralmára”. Lehet, hogy azért más nálunk a helyzet, mert más volt a neoavantgárd „uralma” tekintetében is?
A XX. századi művészet játszmájában az egyes lépések úgy következnek be, hogy ha valaki – jó szimattal – lazulást érez az őt körülvevő kulturális szövetben, úgymond „űrt”, akkor oda igyekszik behatolni. Ilyen „űr” mutatkozott például az 1970-es évek második felében a New York-i modernizmus szcénéjén, és néhány szemfüles fiatalember váratlanul festészetet préselt bele… A lanyhulás: hívás és kihívás, ott nyílhat tér, ott lehet kibontakozni. Az effajta „űr-érzékenység” a modern tehetség jellemző vonása. […]
Nálunk ritkán adódik alkalom, hogy a művész „űr-érzékenységét” latba vesse. […] Az 1960-as években jelentkező neoavantgárd valódi űrökre reagált, de nem talált befogadásra. A kor autentikus művészete kiszorult a művészet és társadalmi élet perifériájára. Ez a perifériára szorult szubkultúra gyűrűként vette körül a társadalom kulturális testét.
Az ilyen gyűrű, kérem szépen, nem más, mint az ősi magyar gyepű korszerűsített formája. Mire való a gyepű? Az egy olyan, alacsonyabb rendűnek minősített népség lakta, terméketlenségre ítélt terület, melynek az a feladata, hogy felfogja és eleméssze a külső hatásokat. A társadalom értékesebb, ám védelemre szoruló részei érdekében. Önfeláldozó, terméketlenségre ítélt népség… itt a gyepűn mindmáig tartja is magát valami vénlányos szűzi gőg. […]
Tehát akkoriban a magyar művész is az „űrre” reagált, de nem abban fejlődött ki. Mert pillanatok alatt a gyepűn találta magát, és távolodva az eredeti impulzustól nem az „űrrel”, hanem egy „űr-űrrel” kellett szembenéznie. De volt ebben a helyzetben is elég feszültség – és inspiráció a levegőben –, hogy nagyon gyorsan kirajzolódjanak egy igazán jó, dinamikus művészet körvonalai.
A kitaszítottság nagy indulati töltést és kohéziós erőt jelentett. Figyeljük meg, ki mindenki fért meg egymás mellett egy bizonyos nyomás alatt. Ez a szituáció már rég és végérvényesen elmúlt.
Rengeteg újabb frontvonal keletkezett, viszont egyre értelmetlenebb hivatalos és nem-hivatalos művészetről beszélni. […]
Például: az utóbbi időszak nagy képzőművészeti eseményei Keserű Ilona és Maurer Dóra impozáns életmű-kiállításai voltak. Ez is mutatja: más időket élünk. Siker ez, a haladás jele, annak kell felfognunk. De abban a viszonylatban, ahogy a „nem hivatalos” művészet etikai problémákat felvetett és rögzített hosszú időre, nem tekinthetők sikernek. Természetesen vereségnek sem. Egyszerűen nem értelmezhetők igazságosan ebben a viszonylatban. A neoavantgárdista művészet energiáinak kimerülését sokan az integrálódással hozzák kapcsolatba. Ebből a szempontból az integrálódás alattomos veszélyként jelenhet meg. Hogyan lehet úgy dönteni ebben az integrálódás-kérdésben, hogy fennmaradjon a gyepűn kialakult status quo? Sehogy. Az az aura az integrálódással elvész, integrálódás nélkül pedig az egész továbbra is ismeretlen marad, elhal. Rossz dilemma, mert csak olyan passzív alternatívát kínál, amely végső soron nem vezet célra, s ez szerintem döntő szerepet játszik abban, hogy a „szubkultúra” defenzív helyzetben találja magát az 1960-as évek éltető – külső és belső – impulzusaival szemben. […]
A fiatalság magatartása a legkülönösebb. […] Tétovázik, és kivár. Nyilván köztük is a legtehetségesebbek a „legűrérzékenyebbek”, és talán megbabonázza őket az a lyuk, ami az 1960-as évek óta a neoavantgárdizmus helyén tátong. […]
Tehát nem azt állítom, hogy nincs hivatalos meg nem hivatalos művészet, hanem hogy ezt a megrögzött fogalompárt egyre komolyabban fenyegeti az értelmetlenné válás veszélye. Tévedés lenne például azt hinni, hogy a hivatalos művészet koncepciójának lanyhulásával a nem hivatalos erősödik. Ellenkezőleg, végső soron egy eldönthetetlen választás elé állít, defenzív helyzetbe szorít – ez egy dekadens szituáció, amiből ki kell az embernek magát vágnia. Egyet tehet: a helyzet belső feszültségét egy offenzívában a szcénére viszi. Ez az offenzíva eleve az integrálódás lehetőségét keresi: publicitást, piacot – de a hivatalos–nem hivatalos viszonylaton kívül. Ott van valahol az „űr”… […]
Eddig mindig azt a cezúrát hangsúlyoztam, ami az avantgárdista és a posztmodern szemlélet között van. Pedig épp annyira fontos látnunk, hogy a posztmodern szemlélet a megelőző radikális mozgalmak folytatása is. A szemünk előtt lezajló hullámokra ez mindenképpen jellemző. Továbbépítés, ha kissé furcsák is ezek a – mondjuk – Aldo Rossi-féle tornyocskák a terjedelmes avantgárdista csomagon, Anti-anti-művészet, végső soron avantgárdista logika szerint. A két „anti” abban az értelemben nyilvánvalóan nem semlegesíti egymást, hogy a művészethez való visszatérésről beszélhetnénk. Megduplázottságuk mégis nagy megterhelést jelent: a nyakatekert viszonylatok csillogása hamar elhalványul. […]
Ezen a ponton azonban tisztáznunk kell: két dologról van itt szó. Egyrészt egy posztmodern korszak feltételezéséről, másrészt ennek néhány jelenségéről – például „új festészet” –, melyeket találóan hullámoknak nevezünk. Maga a hullám tünékeny, inkább felületi jelenség, talán csak látszatmozgás – bár felszínre dobhat valami nagyon fontosat. Ma talán az lenne a legfőbb megállapítani való, hogy az „új festészet” hulláma lezajlott-e? Kérdés, hogy felszínre vetette-e magának a festészetnek a lehetőségét? Kérdés – azt hiszem, hit kérdése. […]
A posztmodern szemlélet megkülönböztető jegye, hogy átitatja az avantgárdizmus traumája. Komplexusa van. Ez benne a poén. Egy-egy hullám töltése végső soron mindig az avantgárd problémaköréből táplálkozik, és talán azért olyan rövid életű, mert ahogy dagad, úgy takarja el avantgárdista hátterét. Pedig csak az előtt mutatós. […]
Úgy látszik, egy időre kimerült az a mentális energia, ami képessé tette az embereket arra, hogy utópiák izgalomba hozzák őket. Béke van, és addig béke is lesz, amíg újra fel nem nő egy olyan generáció, amely utópiák után vágyódik. A jelenlegi korszakot azért békekorszaknak nevezem magamban. Olyan szuggesztív, általános érvényű problémákat, amelyek kötelező erővel foglalkoztatnának mindenkit, nem vet fel. Aki nem vette volna észre: egy ideje fel vagyunk oldozva. Az avantgárdista szabadságeszmére utalva: most ebben az értelemben vagyunk szabadok. Ha képesek vagyunk rá, a hullámoktól is… de azoktól csak a hit erejével. A hitről tudjuk, hogy hegyeket képes megmozgatni, sőt, képessé tehet rá, hogy a hullámokon járjunk. De manapság ritka az ilyen hit. A csodát pedig nem lehet imitálni. Aki hitetlenül próbál meg vízen járni, annak feje fölött összecsapnak a hullámok. […] Okosabb lenne tehát egy kicsit komolyabban venni a hullámokat, mégiscsak mozgást, energiát jelentenek. Még azt is megkockáztatnám, hogy amíg meg nem próbáljuk, hogy igazi profi játékosokként bekapcsolódjunk ebbe a hullámjátékba, addig marad az unalmas finomkodás ebben a nyomasztóan tehetetlen légkörben, meg az önértékelési zavarok. Igen, profi játékosokként – de milyen pályán? Itt, a Budapester Szenén? […]
Ami a Budapester Szenét illeti, lehet, hogy más értelemben is szabadok lehetnénk a hullámoktól. Látszólag gyakorlati ügyről van szó. Például feltűnő volt, hogy a tavaszi programok közt egyáltalán nem a festészet, hanem a performanszok vonzották legnagyobb mértékben a szcéné közönségét. A legnagyobb feszültség ezeket az előadásokat vette körül. El lehetne gondolkodni: egy „trendkívüli” jelenségről lenne szó? Vagy éppen egy trendről? Amit észre kéne venni, és kidolgozni? Másfelé futna nálunk a hullám? Lehet, hogy a nagy érdeklődés csak az 1970-es évekbeli kielégületlenség – provinciális – maradványa. De ma pont ebben a műfajban van valami zsenánt, irritáló, és az ilyen dolgokkal a legtöbbször lehet valamit kezdeni. Néhány év szervező, formáló munkája kell ahhoz, hogy valami hullámmá nőjön – és előbb-utóbb úgyis jön a performance hullám… Ha valaki most fektetné bele a szervező energiáját, az talán éppen idejében tenné. Az „profi játékos” lenne… Ez csak példa, kapásból, lehet, hogy nincs realitása. De itt a Budapester Szenén más dolgoknak is csak akkor lenne realitása, ha több kezdeményező, formáló, szervező erő működne. Rögtön felmerül a józan ész ellenérve: pénz mozgat mindent. […] Magam is attól félek, hogy az ún. nem hivatalos művészetet semmilyen pénz nem fogja magához ölelni. Sem állami, sem magántőke, sem külföldi, sem belföldi. Tudnunk kell tehát, hogy csakis arra a „szubjektív tényezőre” támaszkodhatunk, amit a materialisták annyira lenéznek. Így hát ez sem csak gyakorlati ügy. Belső erőforrások kérdése. Ezek pedig jórészt el vannak dugulva. […]
Az 1980-as évek művészetében szerte a világban nemzeti és regionális koncepciók alakultak ki a posztmodern szemlélet jegyében, a forradalmi és avantgárdista internacionalizmus helyén. Más szóval: felmerült az identitás újrafogalmazásának igénye. De nem nálunk. A választás lehetősége itt még mindig csak az elszigeteltségbe beletörődő nacionalista regresszió, vagy egy absztrakt egyetemesség illúziójába feledkezett szűk szubkultúrával való azonosulás. […] Így a magyar identitásnak tulajdonképpen csak egyetlen művészeti reprezentációja van: a hivatalos. […]
Létezik egy valamivel nagyobb léptékű identitásérzés is, eldugva mindannyiunk tudatának egy hátsó zugában: a közép-európai. De erre nem gondolunk, mert maga Közép-Európa nem létezik többé. […] Ha egyszer eljutunk odáig, hogy megszabadulunk a hivatalos–nem hivatalos beidegzéstől, akkor leszünk képesek – vagy kényszerülünk – nagy teljesítményekre. Világosan látjuk majd, mennyire pontosan képviseli a mai Magyarországot a funkcionárius ízléssel válogatott giccskultúra, de azt a tényt is, hogy néhány művész teljesítménye kinő ebből a reprezentációs szintből. A teljesítmény nagyobb erő ma minden ideológiai vagy etikai frontvonalnál. A művész egyedül van művészetével, a magyar kultúra biztos ízléssel kiveti magából ezeket a csúcsteljesítményeket, mert pontosan érzi, hogy még „ellenzékként” sem reprezentálják. Végső soron a nem létező Közép-Európát képviselik. Természetesen nem önmagukban, hanem a régi Közép-Európából összeválogatott csúcsanyaggal. Milyen a mai arculata? Nem tudjuk. […]
A sokmilliós New York ma a világ képzőművészetének központja, de végül is 10-15 művész képviseli. Közép-Európát is 10-15 művész jelentené, és ne hamarkodjuk el a kijelentést, hogy úgyis tudjuk, hogy nézne az ki. Nem tudjuk, mert a képzőművészetben még mindig csak a közvetlen vizuális élmény alapján lehet ítéletet alkotni. Kiállítások alapján. Mindez szinte túl logikus, csak az a baj, hogy ilyen kiállítások még a képzelet szintjén sincsenek összeállítva. A szomszédos, hasonló helyzetű országok művészetét nem ismerjük. És lenézzük – mint saját magunkat. A Közép-Európában mindig is döntő szellemi befolyással bíró német–osztrák kultúrától pedig belénk nevelt ellenszenvvel határoljuk el magunkat. […] Se intézmény, se más eszköz nem áll rendelkezésre, hogy ezen a téren valamit csinálni lehessen, sőt. Elég szégyen. Így mindez álmodozás, és nyilván elég naiv idealistának látszik, aki ilyesmit szóba hoz. Akkor is: legalább próbáljuk meg elképzelni magunkat, ha már megvalósítani nem tudjuk. A mi eredetiségünk nem magyar szinten, hanem csak közép-európai szinten kapna jelentőséget és helyet – sőt, értelmet – a világ előtt. És csak ezen a szinten jelenhetünk meg önmagunk előtt mint mérce.