AL 10, 1984 tél - 34. o.
Molnár Gergely
FILMBEVEZETŐ
Geometrikus máglyák égnek 1984 nyarán az Unten den Linden bódító hársfái alatt, a Brandenburgi-kaputól jobbra és balra, egymástól egyenlő távolságokban. Az akció sztárja magas, karcsú férfi, önmaga által megvilágított, kiemelt térben, elegáns fénykibocsátó egyenruhában. Arcán fekete és zöldeskék jelek: a gyűlölet és a harag színeiben sugárzó információk. A lézerágyúk ütemes dübörgése megnyugtatja a teret, a száguldó fény át- meg átsüvít a planetáris ünnep színhelyén, sokszor fényévnyi távolságra is láthatóvá téve azt a galaktika nézőinek távcsövei számára. Az előadás statisztériája, a sétányon összegyűlt sokmilliós tömeg teljes belefeledkezéssel játssza szerepét; extatikus örömében elfelejti, hogy előadás részese: minden egyes egyed autonóm és spontán lényként éli meg magát.
Az alakzat, melybe rendeződnek, ismerős: a téridő jellegzetes formációinak letisztított változatai képződnek; a jelenlét köztudottan nem létezik, a holografikus tér üres; a történet nosztalgikus emlékkép-fantomjaival benépesített. A tömegre borított üvegharang félig áteresztő hártyáján áthatol az infrahang; a szervezet felveszi az induló ütemét; a térhatású térben megéli a valódi teret: otthon érzi magát. Tökéletesen boldog a megtisztult bénaság állapotában; mozdulatlan, ájult örömében végigszáguld a trip menetgyakorlatán.
A szónok közvetíti a komputer programját; gyönyörű nemtelen gép, hangja optimális emberi artikulációvá szintetizált. Ennélfogva énekhang: az infrarezgés tömeges hipnózisából kiváló, személyhez szóló, közvetlen kommunikáció. A Vezér éteri, totális programja által szavakká alakul; a szavak a vezérelt tömeg előtt képekben villannak fel; a látvány vizuális jelei – a vizuális kultúra jelszavai – kizárólagos és támadhatatlan jelentés-transzparensek, a rájuk felkészült várakozók számára a várakozást beteljesítő élmény hordozói, s ugyanakkor pontosságuk tökélye folytán feltétlenül váratlan, ennélfogva lelkesítő üzenetek.
A tűz lángja magasra csap, a karok előrelendülnek. A sztár felmutatja kezét, rajta kirajzolva a sorsprogram bonyolult vonalrendszere. A képet monitorláncok vetítik a rajongók közvetlen közelébe, televíziós hálózatok közvetítik a negyedik birodalom távoli városaiba. A tenyér jóslata a bekövetkezett időt jelenti be. Az egybegyűlt tömeg idejét. Az időből hosszan kivetett nép végre otthon érzi magát.
A valóra vált térben helye, a felismert időben útja van. Dimenzionális léte értelmet nyer, matériája a praxisban elméletté transzformálódik, jelenlétében Isten távolságához közelít. Az illúzió anyaggá lett, a tudat testet öltött: reális célt kapott minden transzcendens szándék.
A sztárban az ige testté lőn, a tömegben a test igévé. A személyiség önmagára lelt a kollektív vágyban; a várakozás erekcióját felváltotta a végtelen ejakuláció. A sztár methedrin-álom, posztszexuális bálvány, a kollektív neurózis testet öltött médiuma; egyszerre elérhető és elérhetetlen, irányadó és megváltó, aki beteljesült, hogy beteljesítsen: a kétségtelen bizonyosság. Asztrál akaratból létrejött vetített démon, aki kilépvén a vászon síkjából, a térvetítés ismerős kiterjedésében mozog, mégis megfoghatatlan; a szerelmi aktus tárgya és alanya: felszabadít az individuális görcsből, és magáévá tesz. Azért lett, hogy odaadja magát, s a tömeg elfogadja az áldozatot; övé az isten, kész tehát bárhová követni őt.
Égnek a máglyák. A szellemi megtisztulás tüzei. Mars a távoli bolygóról visszatért a Földre felállítani hadseregét. A struktúra happeningje a megidézett szellem elpusztításának Dionysos-ünnepe: az önpusztítás orgiája.
A színészek filmeket égetnek. Az atommáglya tisztítótüzében elolvad az egykoron éghetetlen anyag, a rögzített, síkká redukált kép matériája átadatik a megsemmisülésnek: mert megosztotta az eredendően egységes látványt, mert megzavarta az egyforma élményt, mert individuális utazások mellékvágányaira terelte a megtévesztett utasokat – az agy képzeletbeli tájaira, eltérítve őket a humán valóságtól.
A Transz Európa Expressz páncélvonata egyetlen irányban halad, egyetlen ütemben, egyetlen koncepció alapján. Egy időtlen metafora száguld az acéloskéken csillogó éles síneken, a jövőbe robbanva, korhű peronján a fejlődés kamikázéival. Az időfilm vetített képén a jelképek felváltották a jelszavakat. Az atommáglyán is film ég és nem papír, vizuális közlés pusztul, nem verbális. A látványban egyesült tömeg kiveti magából az egységét megbontó látványokat: a vízió – a képi gondolkodás eszméje – az önnön látomásával való azonosulás nevében elutasítja a vizuális térben történő eltérő közlekedésmódokat.
Égnek a máglyák. A Vezér háromdimenziós képmása alatt, mely fent villódzik a város fölé feszített áthatolható, vastag gázrétegbe vetítve, pereg a rituális show; a koncert sztárja magasra emeli a tekercseket, felmutatja őket a gyülekezetnek, érthetően zengi a komputer kiszámított mondatát: Ich übergebe dem Feuer –, s az egyszerre felüvöltő tömeg hangja mellett tűzbe repül a szalag: a céltalan látomás, az öncélú cselekmény. Fehéren felizzik a láng anyaga, a vakító fény átvilágítja a hársfák leveleit, áttüzesíti az épületek vibráló falait; a tűz betölti a berlini éjszakát, s kisugározza az űrbe a történést: az esemény űrhajóként kilövi a várost, felszabadítja kozmikus izolációjából. Mindenki az akció sztárját figyeli, akinek arcát vörösen izzó lobogó fémmé hevíti a tűz, foszforosan csillog rajta a kivehetetlen színűvé erősödött festék; egyenruháját átvilágítja a fény: testének mágikus látványa szépséget és hatalmat sugároz.
Pereg az önkéntelen álom, a részvétel kábulata. Elégnek az önkényes képek, a beprogramozott tömeg felszámolja a múltját. A sztár mozdulatai kiszámítottak és szuggesztívek. A rendezett sorokat megbontja a transz, de az is a rend része. A nézők résztvevőkké válnak. Segítenek tűzre vetni az elfajzott művészetet. Hitchcock-kópiák, égnek az individuális bűn magasztalói, azután Ingmar Bergman, az intellektuális hatalom; Alain Resnais a Szerelmem Hirosimáért, Godard valamennyi művéért, Buñuel az Andalúziai kutyáért és az Aranykorért, Friedkin az Ördögűzőért, többek filmjeik objektív pesszimizmusáért; együtt ég Buster Keaton és Chaplin, a heteroszexuális Fellini és a homoszexuális Pasolini, a kisszerű Visconti és a nagyra törő Antonioni; ég Andrzej Wajda keleti tudatáért és Polanski a nyugatiért; ég a nacionalista Jancsó Miklós és az internacionalista Eisenstein; és a hitehagyott Ferman és a hívő Makavejev; ég Jean Vigo, káros kihatásáért, és Cocteau, mert jelentéktelen; ég Brosson, mert pazarolta az energiát, és Vadim, mert nem használta föl; Bertolucci szentimentalizmusáért ég, Ferreri racionalizmusáért; Oshima a nemiségre korlátozott szado-mazochizmusáért, Arthur Penn, az erőszak szubjektivizálásáért; ég az Adieu Philippine, a Halhatatlan, az Elvira Madigen, az Easy Rider, a Bye Bye Barbara, a Bál hegedűi, a Léa,l’hiver, a Ritka látogató, a Family Life, a Valahol valaki, a Paulina 1880.
Tűzre vettetnek Humprey Bogart és James Dean, Brigitte Bardot és Sylvia Kristol filmjei; elég az összes Piccoli és az összes Peter O’Toole. Égnek a román és a grúz filmek, s égnek a dánok és a svájciak. És a tűz elemészti az elhajlott németek, előbb Syberberg és Herzog, azután Fleischmann és Fassbinder filmjeit. Ég az összes Warhol és az összes Philip Garrel; és a Clockwork Orange és a Man Who Fall To Earth; égnek a filmek – tartalmuktól és hovatartozásuktól függetlenülve – pusztán matériájuk – a médium üzenete – miatt. A műfajirtás ezúttal immár totális.
Ich übergebe dem Feuer Francois Truffaut – jelenti be a felragyogó szónok, s másodperc alatt összezsugorodva, füst és hamu nélkül eltűnik a látomás: a Fahrenheit 451 szimbolikus példánya.
A rendben, ahol a film a valóság, nincs helye a valóság filmjének. Az egyértelmű szupermediális korban nincs szükség a médium informáló funkciójára, sem pedig egy olyan kőkorszaki közösségre, mely felvállalja a szükségtelen megőrző szánalmas feladatát.
Nem lehet hiteles többé a Bradburry-féle alternatíva: a látványt nem lehet memorizálni. Aligha lenne megindító a filmemberek posztmediális fantomtársasága, ahol egyszer csak megjelenik egy kísértet – például tűzoltó-egyenruhában –, felöltve Oscar Werner habitusát, arcán a jellegzetes metakommunikatív mimikával, ezzel a verbalitás és vizualitás határán álló tétova közléssel, mintha egy régi nyelven azt mondaná: a nevem: François Truffaut 451 fok Fahrenheit.