AL 10, 1984 tél - 19. o.
Tradicionalitás és modernség az 1970-es és 1980-as évek magyar művészetében
KÉT TÉ KÖZÖTT A FŰ ALATT
Budapesti underground irodalom a hetvenes években
Az alábbi előadásban egyoldalúan és kizárólagosan a hetvenes évek irodalmának legmodernebb vonulatával kívánok foglalkozni – azzal a modernséggel, amely immáron megkerülhetetlen és mind kevésbé letagadható tradíciójává vált a nyolcvanas évek magyar irodalmának. A budapesti magyar underground-újavantgárd irodalmat próbálom vázlatosan bemutatni. Én magam is ehhez az irányzathoz tartoztam – ha nem tartoztam volna oda, a tárgy természeténél fogva nem is tudnám bemutatni. A csoportkép szélén tehát egy?egy villanásra olykor a fényképész is látható – elsősorban és túlnyomórészt persze azokról fogok beszélni, akik most és itt nem beszélhetnek.
A hetvenes évek a magyar kultúrpolitika virágkorát jelentették. A magyar írók még nem felejtették el az ötvenes éveket és a hatvanas évek első felét: a zsigereikben élt még az elhallgattatástól való félelem, és hálásak voltak az apolitikus, ideológiailag általánosságokban mozgó vagy semleges – akkor igen magas színvonalú – irodalom számára nyújtott mind szélesebb körű publikációs szabadságért. A 3 Té szentháromsága osztotta fel ezt a kissé egyhangú, de azért kellemes, szépen gondozott virágoskertet: a politika mellett elkötelezett irodalom támogatása – az elkötelezetlen irodalom megtűrése – és a politikával szemben elkötelezettnek ítélt irodalom publikálásának tilalma. Csak aki egész közel hajolt, hogy igazán mélyre szívhassa magába a minden irodalmi életből kigőzölgő, csábítóan penetráns, csiklandozóan brutális földszagot, csak az pillanthatta meg a második és harmadik Tét – a tűrés és tiltás parcelláját – elválasztó, fűvel benőtt árokban folyó avantgárd nyüzsgést, amelyet egy – nem sok eredménnyel – támogatott, akkor még harmadvonalbeli ifjú poéta rendkívül találóan „irodalmi alvilágnak” nevezett. Ez a titulus tökéletesen rímelt arra a névre, amit maguk az avantgárdisták (vagy neoavantgárdisták) talán a leggyakrabban használtak amorfnak tűnő, ám nagyon is szerves intellektuális kapcsolatokat, intenzív kölcsönhatásokat felmutató mozgalmuk megnevezésekor: az az undergroundra.
Ez a korabeli nyugati ellenkultúrából származó terminus eredeti kontextusában nem annyira a manipulált-manipuláló polgári médiából és orgánumokból való kiszorulást jelentette – inkább a velük szembeni önkéntes föld-alá-vonulást, szecessziót. A hazai lapokban nem közölt, hazai galériákban nem kiállított, hazai színháztermekből kizárt, tehát valóban „földalatti” magyar újavantgárdista festőkre, írókra, színészcsoportokra pedig felszabadítóan hatott az önmagát megszervező nyugati ellenkultúra – ezen belül elsősorban a nyugati neoavantgárd – példája; tematikai, formai és publikációs szempontból egyaránt. A nietzschei-hamvasi-adornói, sőt mcluhani értelemben vert civilizációkrízis egyetemes, ország- és rendszerhatárokon keresztül is érvényes problematikájának középpontba kerülése a legkisebb megalkuvás nélkül oldotta fel szinte egy csapásra az „Ugocsa non coronat” több évtizedes, mind meddőbb moralista művészgörcsét: a nyugati példák az intermediális és formai lehetőségek hallatlanul széles skáláját nyitották meg.
Az ellenkultúra legfontosabb hatása azonban az volt, hogy a magyar újavantgárd – a szükségből szabadságot kovácsolva magának – már nem is nagyon törekedett a megtört kultúrába történő integrálódással egyet jelentő, széles nyilvánosságot biztosító publikálásra; ehelyett periférikus kerületi kultúrházakban, egyetemi kollégiumokban, zártkörű bemutatókon, lakásokban, vidéki műteremben, filmklubokban, kiállítási és előadás-meghívókon, kiállítás-megnyitókon és katalógusokban stb. teremtette meg a maga sporadikus-szakadozott, félig informális, szűk?, sőt sokszor zártkörű, de autonóm nyilvánosságát. Ez a kazamatairodalom, ez a kazamatakultúra egyszerre volt tűrhetetlen és tilthatatlan. Nem volt betiltható, mert 1. nem volt politikailag ellenséges, 2. általában nem is kért megtagadható engedélyt; ugyanakkor mégis tűrhetetlen volt, éppen azért, mert nem tűrte, hogy bármelyik Té-betűs rekeszbe begyűrjék…
A hetvenes évek támogatott irodalmának nagy része ma is könyvesboltok, könyvterjesztők és könyvtárak raktáraiban zsúfolódik; a tűrt irodalom zöme számos utánnyomásban elfogyott, és ott díszeleg a kirakatokban, megtölti a folyóiratokat, és kötelező olvasmányként forog a mai diákok kezén; a kifejezetten politikai okokból tiltott irodalom pedig – lévén inkább politika, mint művészet – nem lehet tárgya egy, a korszak művészetét számba venni kívánó szimpóziumnak.
A tűrés és tiltás határmezsgyéjén, úgyszólván a fű alatt virágzott underground-avantgárd irodalom azonban olyan jelentős művészi vonulata a hetvenes évek magyar irodalmának és kultúrájának, amely – ellentétben például a mára immáron teljes polgárjogot nyert akkori neoavantgárd képzőművészettel – szinte a teljes ismeretlenség és feledés homályába süllyedt.
Tehát egyenesen erkölcsi és szakmai kötelesség itt és ma bemutatni, beszélni róla, ha valóban hiteles képet kívánunk kapni a vizsgált korszak művészeti életéről – annál is inkább, mivel a tanácskozás fő témájául megjelölt jelenségnek, „a magyar művészetben az 1970-es évek második felében bekövetkezett nagy horderejű változásnak” egyik legfőbb gyökere éppen az 1970-es évek első felének földalatti avantgárd művészete!
Mi adja a hetvenes évek magyar underground irodalmának művészi jelentőségét? Az, hogy
– egyfelől a legkevésbé sem volt öncélúan esztéticista módon formalista: nem az irodalmi nyelv, kifejezésmód vagy szöveg technológiájának megújítása foglalkoztatta (mint például a Magyar Műhelyeseket vagy a Fölös Példány egyes költőit),
– másfelől viszont „tartalmista” sem volt: az új fogalmakat nem állította semmilyen common sense-, bevett, hagyományos gondolat, eszme, mondanivaló korszerűsítésének a szolgálatába (mint például a mai poszt-népies kassákisták).
Sem a tömlőgyártás műszaki tökéletesítése, sem régi borok áttöltögetése nem érdekelte a budapesti underground íróit – új bort töltöttek új tömlőbe. Irodalmuk világszemléleti – de nem világnézeti – alapozású volt. A mai és a holnapi világ kulturális és metapolitikai állapotának kutatását, a szellemi világ törvényszerűségeinek kutatását és az individuális sors-kutatást, egyben mindhárom szféra aktív befolyásolását tűzte ki célul. Azaz egzisztenciális-megismerő irodalom volt: a történelem, a kollektív és az egyéni psziché legújabb, még névtelen jelenségeit, tüneteit, tapasztalatait iparkodott megnevezni, leírni, megérteni – de a demonstrációt minden író saját magán végezte el; és csupán ennek a végletesen személyes egzisztencialitásnak volt rendkívül fontos és jellemző, mégis másodlagos megnyilvánulása a happener-attitűd, a szöveg személyes akciójelenléttel történő alátámasztása. (Nem véletlen, hogy az ebben legtovább, egész az önpusztító-önfeláldozásig elmenő Hajas Tibor volt a mozgalom és az évtized egyik legjelentősebb lírikusa.)
Ki a cselekvés, ki a szenvedés, ki a kiszámítottság, ki a spontaneitás, ki az ezotéria, ki az exotéria végletes vállalásában kísértette a több-mint-emberit, de a létezés Dionysos-arcával való szembenézés vakulásig-merészsége mozgatta mindannyiukat. Magyar irodalmi őseik és példaképeik ugyancsak az akár a legszubtilisebb provincializmussal és középszerűséggel is szembeforduló, kereső, hivő vagy tragikus írók-költők voltak: Ady, Füst Milán, József Attila, Hamvas, Weöres. (A fiatalabb kortársak közül jelentős hatása rájuk egyedül Tandorinak volt, aki egyébként – Oraveczhez hasonlóan – az évtizedfordulón még együtt lépett fel a klasszikus underground triásszal, Erdély Miklóssal, Szentjóby Tamással és Balaskó Jenővel, és – éppen kb. 1980-ig bezárólag – későbbi költészete és szépprózája is teljes egészében a neoavantgárdhoz tartozik, sőt, annak legmarkánsabb és legzseniálisabb hazai reprezentánsa; – egyfelől magányos életformája, másfelől image-ának szándékolt és tudatos institucionalizálása miatt azonban természetesen nem tartozott az undergroundhoz.
A személyesség és a megismerés kettős csillagzata alatt felnövő budapesti underground vezérműfaja a líra és az esszé, valamint a kettő határvonalán, legelőször Erdély Miklósnál, megképződő herakleitoszi-wittgensteini ihletésű paradox-aforisztikus-manifesztumszerű szöveg volt. Balaskó Jenő, Lajtai Péter, Algol László kizárólag verseket írtak. (Az itt ülők 90%-ának nyilván teljesen ismeretlenül csengő nevű, az írást 12 éve teljesen abbahagyó Lajtai 1970–1972 között írott kötetnyi verse az akkor csúcsformában levő Tandori, Oravecz, Marsall, Petri lírájával egyenrangú költészetet produkált.) Hajas egy hosszú költői korszaka után, kizárólag esszéket, illetve szövegeket írt; Szentjóby „akcióverseket” és „akciószövegeket” olvasott fel, illetve publikált; Legéndy Péter ugyancsak esszéket és szövegeket készített; én magam mindhárom műfajjal kísérleteztem; Ajtony Árpád és Molnár Gergely többágú művészi tevékenységének súlypontja ugyancsak az esszé volt. A költő Bálint István színdarabjai, Molnár Gergely és Najmányi László darabjai és forgatókönyvei, Ajtony és Hajmányi néhány novellája, Ungváry Rudolf, illetve a még az undergroundot is túlságosan nyilvánosnak ítélő, saját műhelyébe húzódó Isztray Botond elbeszélései voltak a kivételek – de már 1971–73-tól ők is egyre inkább az esszé vagy a szöveg felé fordultak.
Új bort új tömlőbe: a megismerésre törés és az offenzív személyesség, a hűvös gondolkodás és a lírai intenzitás nemzették azt a sajátos mágikus-reflexív stílust, amely a nyitott intellektuális diszkurzivitás és a szuggesztív zárt művésziség pólusait ötvözte össze, és amely a hetvenes évek magyar újavantgárd irodalmának megkülönböztető formai márkajegye.
E tartalmi, attitűdbeli és stílusrokonság nyomán értelemszerűen felmerül a kérdés, hogy beszélhetünk e budapesti underground iskoláról? Meggyőződésem szerint igen, azzal a megszorítással, hogy a lineáris mester-tanítványok-tanítványok tanítványai sor helyett egy bonyolultabb kölcsönhatás-modellről (Szentjóby Tamás kifejezésével: paralel-kurzusról) volt itt szó – bár azért bizonyos genealógia is megállapítható.
Kétségtelenül Erdély Miklós a budapesti underground atyamestere, és valamilyen formában valamennyiünkre hatott – de ez a hatás többeknél közvetett avagy más hatásokhoz képest másodlagos. Szentjóbyra egy időszakban nyilvánvalóan primer; ugyanakkor Szentjóby mint az első magyar happener és popköltő maga is iskola-, illetve – megint csak az ő szavaival – „tanpálya”-teremtő egyéniség volt: a Beke által találóan elkeresztelt „heroikus happener” vonalon Hajas Tiborra, a popköltészetben Bálint Istvánra, prózastílusában Molnár Gergelyre gyakorolt döntő hatást.
Az Erdéllyel párhuzamosan fellépő Balaskó Jenő hatása a körön belül kevésbé kimutatható (kivéve Marnó Jánosnál és Szijártó Csabánál) – azon kívül viszont a fiatalabb, újabb költő-generáció legkülönbözőbb irányultságú tagjaira annál erősebb. Najmányi Erdély és elsősorban Molnár Gergely nyomán alakította ki alkatának megfelelő szofisztikus prózáját; a magam részéről pedig Szentjóbytól, Erdélytől, Bálinttól, Balaskótól, Hajastól egyaránt sokat tanultam.
A budapesti undergroundban rendkívül különböző alkotóegyéniségek találkoztak; az azonos vagy rokon problematika és a – megint csak Szentjóby szavaival – „közöttük lévő extatikus különbség” igenléséből fakadó nyílt egymás felé fordulásuk, sőt gyakran kollaborációjuk azonban olyan páratlanul szerves, a vers- és szövegformálásig leható kohéziót alakított ki köztük, amelynek ebben az irodalomtörténeti időszakban csupán a „kilencek” költőinél találjuk párját.
De ezek a szélsőséges újítók nemcsak egymás számára képeztek tradíciót, nemcsak merészséget tanultak néhány nagy magyar elődjüktől, hanem a magyar irodalom számára eleddig jórészt alig vagy egyáltalán fel nem fakadt szellemi hagyományforrásokat is megnyitottak: Erdély és Lajtai a chaszid misztikához; Szentjóby, Hajas, Molnár Gergely a hinduizmushoz, a lámaizmushoz, a buddhizmushoz és a zen-buddhizmushoz, az indián sámánizmushoz; Algol és Kovács Miklós a keresztény misztikához nyúlt vissza. Ezzel párhuzamosan igyekeztek feldolgozni és beépíteni művészetükbe saját koruk legfontosabb szellemi, kulturális és történelmi világtrendjeit: Erdély elsősorban a modern fizika és asztrofizika eredményeit, Szentjóby az amerikai pop-forradalom művészeti és életformatikus gyümölcseit, valamint az európai újbaloldali mozgalom eszméit, Ajtony – először talán Mészöly Miklós ihletésére – a francia új regény és strukturalizmus világát, Hajas a biológiai pokolgép, az atomfélelem stb. által előidézett apokaliptikus világsokkot, Molnár Gergely a rock-kultúrát és a kortárs filmművészetet, Algol az ipari környezet alkotta „másodlagos természetet”.
A tradíció–modernség ellentétpár mindkét tagjának radikalizált komolyanvétele, a legtartósabb örökség és a legfrissebb események-eszmények, a mély múlt és a teljes jelen keresztezése olyan „új minőséget” hozott létre, amely – ismét csak Szentjóby kifejezésével – „szinkronitásban tudott lenni a jövővel”.
A hazai jelen viszont inkább a múlttal volt szinkronitásban. A neoavantgárd írói mozgalomról a hivatalos orgánumok nem vettek tudomást, tagjainak műveit alig publikálták. A költők közül ugyan Hajas két reprezentatív antológiában is helyet kapott viszonylag nagyobb anyaggal, Bálint Istvánnak megjelent egy kötete is, ám Balaskó, Szentjóby versei csak egyszer-egyszer, Lajtaié és Algolé egyáltalán nem láttak nyomdafestéket. A prózaírók – Ajtony, Najmányi, Ungváry – még jelentkezhettek elvétve egy-egy elbeszéléssel, a szöveg- és esszéirodalom azonban 99%-ban kéziratban maradt. Erdélyt a Műhelyesek vállalták fel, kötete is Párizsban jelent meg. Legtöbbjük amúgy is szomjazott a külföldi kultúra megismerésére, a nemzetközi avantgárd vérkeringésébe való aktívabb bekapcsolódásra – az itthoni, különösen 1973 után mind jobban beszűkülő mozgástér azután megadta a döntő impulzust az emigrációhoz Ajtonynak, Lajtainak, Szentjóbynak, Bálintnak, Molnárnak, Najmányinak. Hajas meghalt – így az underground mozgalom meghatározó alakjai közül csupán a magyar nemzeti-költői tradícióhoz is sok szállal kötődő Balaskó és az univerzális, interdiszciplináris tehetségű Erdély Miklós, a magyar újavantgárd Kassákja maradt itthon. A második és harmadik Té között az underground által kitaposott keskeny út azonban az 1980-as években sem vált elhagyottá, – de ez már nem ennek a dolgozatnak a tárgya.
Tábor Ádám