Sugár János - Peternák Miklós [hang] - György Péter - Pataki Gábor - Andrási Gábor
Tisztelt jelenlévők!
Ezerkilencszázhetven-valahánynak a szilveszterén úgy döntöttem, hogy az Alfa mozi műsorát fogom megtekinteni, megnézem, hogy mi történik egy ilyen alkalomkor, amikor egy moziteremben gyűlnek össze emberek megünnepelni a szilvesztert.
Rendkívül érdekelt maga a szituáció is, és elsősorban az, hogy milyen módon működik, ha ekkor, szilveszterkor a várost járó művészek haknitevékenysége: a berohanás és a kirohanás fázisai... Ez úgy zajlik itt a moziteremben, hogy a székek... – különösen azok számára, akik az Alfa moziba is jártak – eléggé ismeretesek. Egy filmet levetítenek, és elkezdődik a műsor.
Közben, éjfélkor egy katartikus pillanat történik, amikor a közönség feláll, és mindenki az előre bekészített pezsgőt és poharakat kezdi elővenni a szatyorból, és a székek felcsattanó hangjai, a pezsgős üvegek durranása, a kibuggyanó pezsgő rendkívül érdekes hanghatásokat eredményez.
Én természetesen a készületleneknek a zavarodott figyelmével szereztem itt tapasztalatokat. Mivel más dolgom nem volt, nem ismertem a helyzetet, a szokásokat és nem tudtam azt, hogy ez tulajdonképpen máig ható érvényű lesz számomra.
Pontosan máig. És a jelen helyzetben azon kellett elgondolkoznom, mielőtt ide jövök, hogy az itteni jelenlétem az ottani események melyik részével áll igazán kapcsolatban, és nem pusztán azért kell azt mondanom, hogy tulajdonképpen a haknibrigádok jelenléte az, ami rám itt is vonatkozik – mert a közönség–előadó szituáció ez ilyen –, hanem azért, mert abba a sajátos helyzetbe kerültem, hogy a mai napon egyszerűen három helyen kellene különböző dolgokat csinálnom és jelen lennem.
Ebből adódott az a következő következtetés, hogy ebben az esetben viszont az én itteni előadásom egy ilyen, ennek a szimpóziumnak a kereteit meghatározó haknivá kell hogy váljon, amely jelen kontextusban egyet jelent egy régebbi tervemnek a realizálásával.
Egy eléggé ismert szöveget – feltehetőleg sokan ismerik – szeretnék felolvasni.
Marcel Duchamp: Teremtő aktus
Mindenekelőtt vegyük szemügyre a művészi alkotás két pólusát, két oldalát: egyrészről a művészt, másrészről az utókor befogadóját.
A művész, úgy tűnik, olyan médiumként hat, mely a téren és időn túli labirintusban keresi a letisztuláshoz vezető utat.
Ha a művészt a médium tulajdonságaival ruházzuk fel, akkor esztétikai szinten el kell vitatnunk, hogy tudatában lenne, mit és miért tesz. A művészi termék megvalósulási folyamatában a művész minden döntése a tiszta intuíción alapul, amit lehetetlen valamiféle önelemzésként lefordítani, legyen az szóban kimondott, leírt vagy csak elgondolt elemzés.
T. S. Eliot írja a Hagyomány és egyéni tehetség című tanulmányában: „Minél tökéletesebb a művész, annál jobban szétválik benne a szenvedő ember és az alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani alapanyagát, a szenvedélyeket.”
A művészek milliói alkotnak; közülük csak néhány ezret vesz észre és fogad el a közönség, és még kisebb azoknak a száma, kik az utókor figyelmére is számíthatnak. A művész végső soron bármilyen hangosan hirdeti zsenialitását, meg kell várnia a néző ítéletét, hogy kijelentései társadalmi elfogadást nyerjenek, és az utókor a művészettörténet imakönyvébe helyezze őt.
Tudom, hogy ezt a nézetet számos művész nem méltányolja, sokan elutasítják a művész médiumszerepét és tudatuknak a teremtő aktusban betöltött szerepére hivatkoznak. A művészettörténet mégis mindig a művészek racionális magyarázataitól függetlenül döntött a műalkotások értékéről.
[...]
Sajnos a sakkóra még nem működik.
Köszönöm szépen.
következő előadó: Sebeő Talán