találkozó Marcel Duchamp 100. születésnapja alkalmából

Sebeő Talán [hang] - Sugár János - György Péter

Erre a papírra azt írtam, hogy

(Az ÜRÜGY tautológiája)[*]

--- ezt később zárójelbe tettem. Amiről beszélni szeretnék, az a Kapcsán kapcsán áll fenn. Kezdetben probléma lehetett volna, hogy hol kezdeni, de a Teljest bárhol lehet kezdeni, az Egész felel --- mint olvashattuk.

Duchamp-est adott, s amiről beszélni szeretnék e kapcsán, az a vonatkozástartomány, ezt is azonban mereven a maga általánosságában értve. Amit befogadás, fogás vagy kifogadás szempontjából kezelünk, az számunkra valamilyen aspektusból fontos, és itt e pillanatban érdekeljen bennünket e kérdésnek pusztán az a porcikája, hogy meddig. Meddig az a dolog --- és a readymade --- ami? Ez a határosság-kérdésnek egy része. Mint tudjuk, a határosság-kérdés a középkor óta áll fenn igazán, és a XIX. század óta meg van még spékelve a hatás kérdésével is. Ettől fogva tehát, ha valamit teszünk, és ez lehet természetesen alkotás is --- bár erről beszélni, Duchamp forradalma óta, azt hiszem, most blaszfémikus --- nos, fölvetődik a kérdés, és ez nem gall, hanem frank, hogy kinek csinálom? Ezt a kérdést most próbáljuk meg unideologikusan nézni, már csak annak okán is, hogy itt nem egy, a szó tágabb értelmében vett politikai-szociológiai kérdésről van szó, hiszen abban az esetben eszmetörténeti kérdésként merülne föl a probléma, hanem valahol ott, ahol a főnév kezd átmenni melléknévbe. És messze vagyunk még e szinten attól, hogy szellemtudományosan vennénk nagyító alá a kérdést.

Ismeretes az a tény, hogy Duchamp azzal, hogy egy felfordított piszoárt kiállított, ezzel ledöntötte azt, ami művész és nem művész művészi és köznapinak mondható tett között falként állt. Ez a határlepusztítások egyik legszebb formája, mert demokratikus és közszeri, engem, és gondolom, mindnyájunkat, barátságosan átölelő gesztusa meleg szeretettel sugároz át. (És ha már itt tartunk, e kapcsán, engedjétek meg nekem, legyetek szívesek, hogy egyik kedvenc mondatomat elmondhassam, nevezetesen azt, hogy ez a Duchamp-i lépés körülbelül úgy aránylik a szabad --- ha szabad ezt a kifejezést használni ---, a romantika előtti és utáni határlepusztításokhoz, mint Exupéry kijelentése, mely szerint az ember igazán csak a szívével láthat. Magához az egész német filozófiához, amelyet csupán ezen egy mondatával számomra túlszárnyalt. Ez pedig gall.)

Nos, eme forradalma mindannyiunkban a legmelegebb és leghálásabb érzéseket, gondolatokat hozta ki, s ma --- gondolom --- sokat hallhatunk másoktól , akik itt vannak --- ezen pozitív tartalmakról. Ami engem e kapcsán érint, az tehát az lenne, hogy vizsgáljuk meg a túlsó oldalt is. A szellemfilozófiai oldal felől kérdezve egyértelmű, miért, egyébként az ürügy pedig tág, idejön azonban még épp az a szociálpszichikai tényező is azonban, amire szerintem ügyelni kell, hiszen ha valaki egy olyan forradalmat hoz létre, amely az átvételekben a demokratikus felé juttat és jut, bekövetkezhetik az is, hogy a Duchamp-i --- és azt hiszem, még akkor járok el a legprecízebben, ha azt mondom, dolgok ---, nos, bekövetkezhet az, hogy az átvevő negatíve reflektál valamilyen okból kifolyólag a Duchamp-i dolgokra.

Most, engedtessék meg nekem e kapcsán azt kijelentenem, hogy nem befogadás-alapon fogom végigkísérni a jelenségeket, nem a kiváltás és a konkludálás mentén, hanem ezeket egyben véve. Az a négy affekció, amit idő szűke miatt most venni fogok, az undor, az unalom, a düh és az ostobaság lesz mint reflexiók, és megpróbálok e kapcsán eljutni valami visszaérkezéshez, ami a ma estéhez kötődik, egy nem hatáselemzésen keresztül. Ez pedig görögös.

Az UNDOR esetében egy intellektuális túllökettel van dolgunk. Egyfelől áll az, hogy az állaghoz képest a mentális túlpozíció --- önmegítélten --- túl magas, másfelől az, hogy függetlenül az állag belső mennyiségi és működési összetevőitől emezek egymáshoz képesti változásától a megítélésben, ezek „szorzata” egyfajta túlcsordulást okoz az állagot illetően. „Kezd a petefészkünk telelenni.” Kialakul a csömör, azaz eltűnik a primer megítélt minőség, és már csak a mennyiségi oldal léphet --- nyilván csak nőhet --- annak okán, hogy feltételezzük, hogy a közegben nem állt be információcsökkenés.

A csömör tehát odáig kezdi nőni magát, hogy már a mentális homeosztázist kezdi veszélyeztetni, és még messze vagyunk a mentális equilibrium megbillenésétől. Attól a szakasztól kezdve, hogy aktív mentális állapotunkat --- amelynek ismerten egyfajta jó közérzetállapot felel meg ---, tehát amikor ezt az állapotunkat veszélyhelyzet éri, alakul ki az ezen irányba való haladásunk legmagasabb foka, az undor. Itt már a fentiekben említett kétféle error oly mértékű, hogy a szervezet a mentális állapot visszanyerése végett elhárító mechanizmust alkalmaz, és ez a kitérés. Ez egy drámainak is mondható visszavonulás, hiszen azzal, hogy visszavonjuk az információk befogadását, önmagunkat tesszük valamilyen fokú zárójelbe.

Mielőtt továbbmennénk ezen zárójelbe tételen, látnunk kell ismét a „látni-szeretni” görög egységét. (Lásd a „Nárcisz és Zeusz” c. tanulmány a Kilencedik Cserében.) Elfordultunk attól, amit nemhogy szeretni nem szeretünk, nemcsak hogy kedvelni nem szeretünk, de ami kifejezetten visszautasított bennünket. Hová? Egy régebbi homeosztatikus szituációnkba. Ez lenne az a mentális túlpozíció, amelyről beszéltünk?! És hol van akkor az, hogy a „többlet” révén látóbbak lennénk vagy lehetnénk? De milyen mentális „többlet” az, amely bennünket a nemlátásba taszít, onnan kérdez ez a bizonyos „többlet”

A probléma megfelelése, elodázásának biztosságában forduljunk most az UNALOM felé. Az undor fennállása, szubszisztálása kapcsán világossá lehetett, remélem, hogy adott volt az információhordozók közül egy, a figyelem szempontjából egy kiemelt információhordozó, amelynél a viszonyban a fenti változások végbemenni tudtak. Az unalom esetében a hasonlóság a túlcsordulás esetében is, de privilegizált apriorizált státuszú információ helyett itt homogenitás áll fent. Nem a banánt unjuk, hanem mindent, ami ezen állapotot fenntartja (legalább) létezésével.

„Elegünk van belőle.” Ez a túlcsordulás azonban egészen másféle, mint az undor esetében levő. Ez nem okoz lényegi szinten egyfelől semmilyen kibillenést, másfelől --- bár itt is a minőség „tűnik el” a megítélésben --- nem taszítja az embert nem-látásba , jóllehet a passzivitást még képes fokozni és okozni. Arra gondolhatnánk logikusan, hogy ez nyilván azért van így, mert itt nincs kiemelt fontosságú információhordozó. Ezt támogatná látszólag meg, hogy az unalom esetében egyfajta volumenű világelegünk van, s lám, mégsem az ostobulás iránya felé lépünk. (E kapcsán meg, hogy efféle szavakat használok, ez meg: magyar és cserélő.) De hát mitől van akkor végül is az, hogy világelegünk van kicsiben, holott nincs kiemelt információhordozó, sőt e világsegg állapotot nem követi az információhordozóval szembeni kitérés?

Ráadásul: világelegünk van, de nem az ostobulás felé jutunk a túlcsordulás útján. Ezek szerint a passzívnak megítélt unalom valamilyen halálosan aktívra épül ?!

Mielőtt azonban erre rátérnénk, felelnünk kell egy kérdésre : mitől adott az unalom hátterében az, hogy elegünk van a világból? Sejtésünk szerint ezt a homogenitás sikamlóssága okozza, valami, aminek a szövedékébe nem vagyunk képesek behatolni. Több elágazási ponthoz érünk. E behatolási képtelenség miért nem dühöt vált ki? Az unalom mögött tehát áll mégis valami?

Megválaszolandó ezeket most már válaszolnunk kell arra, hogy bár e világsegg állapot állt elő, ami horizontja miatt és végett súlyosabb eset, mint az undor, ez mégsem váltott ki kitérést. Sejtésünk szerint ez valahol ott tapizható le, hogy a közeg, amelyet homogénnak strukturáltunk, Rendszerként lép elő a megítélésben, miképp rendszerként áll vele szemben maga a szubjektum is. Ez a hasonlóság képes tehát nem-engedni hagyni az információval szembeni kitérést --- megjegyezvén azt, hogy minél nagyobb egymásnak meg nem feleltetés áll fenn a két rendszer volumene és komplexitása között, annál inkább van mégis egyfajta kitérés az információ elől az unatkozónak. [A szöveg nem felolvasott további részét a kézirat alapján közöljük.]

Most már kezdünk közelebb kerülni az unalomhoz, kis türelem. Valami afféléről beszélt a pasi, hogy a közeg homogén szerkezetébe behatolni nem tudás akár dühöt is kiválthatna, de az unalom esetében a fentiek alapján ez nem áll fenn. Az unalom valami melankolikus lemondásra épülne?

Kétségkívül, valami efféle lelkiállapotban szokott lenni az unatkozó, annak okát azonban, hogy nem a düh felé borul el, annak tudhatjuk be, hogy ez a lemondás arra az egységre épül, amit a két szerkezet hasonlósága jelent. Ez az az egység, mely biztosítja azt az aktivitást, amit az unalom mögött jeleztünk.

Azt mondtuk, minél [nagyobb] a külvilági információkat rendszerként felfogó rendszer és információs médiuma között az egymásnak meg nem feleltethetőség, annál nagyobb lesz a kitérés az információ elől, vagyis az elfordulás, a „begubódzás”. De csak ez lehet-e a válasz a diszkrepanciára?

A másik a DÜH. A kitérés, ha nem is teljesen tudati volt, kétségkívül valahol --- a bemérés okán --- nagyon is racionális. A düh mint az indulatok egyfélesége, mentesen a tudati tartalmaktól maga a testet öltött irracionalitás. Benne nincs mérték, csak a legalapvetőbbek ketté való osztása; később felszívja önmaga e táptalaját is. Hogy [mi] váltja ki, robbantja ki a dühöt; sok [minden] lehet. A két rendszer közötti diszkrepancia mértékétől és az ezt elviselő toleranciaképességétől függ, hogy ez az egymásnak meg nem felelés kitérést vált-e ki az információk elől, avagy düh lesz-e a következménye. Arról azonban, hogy milyen esetben üthet be egyik s milyenben a másik; később.

Az OSTOBASÁG esetében is --- az egyetlen unalom esetétől eltekintve --- megint kiemelt fontosságot kap az információhordozó. Említettük, hogy az undornál az információ-visszavonás, a befogadás-korlátozás és a magunk zárójelbe rakása révén tettünk lépést egyfajta ostobásulás felé, ez most a maga teljességében áll előttünk. „Teljes” érzéketlenség; hiánya, [az] akárcsak lényegszerűnek is nevezhető mentális mozgásnak --- patt.

Arról beszéltünk eddig, hogy valamilyen szükségszerűség következtében racionálisan (és/vagy nem így) szembeszállunk az undor, az unalom, a düh és az ostobaság révén valami dologgal --- mi, szegények (ki nem térve e pár, lehet, talán hajánál fogva előcibált elem keveredésére, hogy ugyanis undorunk lehet már unalmunktól, hogy mennyire unalmas is saját undorunk, dühöngéseink, ostobaságunk vagy az itt most nem tárgyalt szorongás is, satöbbi.)

Hogy mi ez a mögöttes valami, a Tizedik Cserében „Az emlékezet megtagadása” cím alatt elolvasható, ez nem teljes ürügye a Duchamp-kiállításnak, hiszen jelöltük a kezdetkor, hogy nem genealógiai feltárást végzünk; egyszerűen úgy adódott, hogy azzal a forradalommal, amit Duchamp léteztetett, bekövetkezhetnek még befogadás folyamán is a megemlített tünetek, s csak egyfajta természetrajzra törekedtünk.

Amihez visszatérünk, az az ürügy tautológiája. A tautológiát illik lebecsülni, miképp diszkreditált kategória a naiv, a dilettáns, a közhely vagy a sznob is. Pedig a létező igazságok legtöbbje, mi több; abszolút. Régebben kerestem a legnagyobb igazságot, amit fellelni képes vagyok. Ez a „Van minden” igazságában tűnt elém. Ez is azonban jóskapista az „A = A”-hoz. A döbbenet az, hogy az „A = A” igazságértékét megfigyelve csak aspektusjelleggel lehet állítanunk azt, hogy a két oldal ugyanaz-e. Ontológiailag vagy istentanilag azt hiszem, garantált a két oldal mindenben megegyező volta (tán a másodikban mintha kevésbé), az azonban tény, hogy ha azt veszem, hogy egy lehetőség térgömb közepén csücsülök, akkor végtelen számú lehetőség adódik elém, hogy az „A =” mögé mit teszek. S ha épp az „A” kerül mögé e sok variáció közül, mert épp állhat egy tegnapi golyóstoll is, szóval nem döbbenetes-e ez? Nekem személy szerint illetéktelen belemenni abba a kérdésbe, amely ezen egyenlőség alkotott, teremtett voltát lenne hivatva kielemezni, csak annyit, hogy szabad legyen megkérdezni, nem ürügyként áll-e az a másik „A” ott?

Mert amennyiben igen, akkor úgy vélem, a readymade-eket és a többi Duchamp-i dolgot ezen az ablakon keresztül is meg kellene vizsgálni. E kapcsán jegyzem meg, hogy ezt ürügyül bárki felhasználhatja egy másik arcú Duchamp-kutatásra.

 

S. T. 1987. november 30.

következő előadó: Sugár János