BEVEZETŐ / ÚJ ELŐSZÓ

E beszélgetések, mióta csak megjelentek, sokféle – néha felháborodott – reakciót váltottak ki, részben amiatt a stílus miatt, amelyben én jónak láttam beszélgetéseinket lefolytatni, részben mert Marcel Duchamp váratlan, a korábbi bizalmas megnyilvánulásoknak vagy írásoknak időnként teljesen ellentmondó megnyilatkozásai kapcsán némelyekben az a gondolat támadt – azokban, akik nyagyon rosszul ismerték Duchamp-t -, hogy ezeket én „kicsikartam” belőle. Azon sajnálkozni, hogy a kérdező „hevessége és kissé illetlen nógatása, erőlködése” kényszeríhették Duchamp-t, ezt a rendkívüli emlékezettel és kitűnő humorral megáldott embert arra, hogy a „»Sport kávéház haverjainak« szintjén válaszolgasson, beleértve olyan kérdéseket is, amelyekről barátai tudják, mennyire untatják” – mosolyt kelthetne, ha ezek a szövegek nem kicsinyitenék vulgáris módon Duchamp-t egyszerű játékszerré egy ügyes, ha nem machiavellista, kérdező kezei közé kerülve. Nem kevésbé komikus e kritikus reakciója, amikor azt írja: „Cabanne úgy interjúvolta meg, mintha kerékpárbajnok volna. Lehet, hogy ez tetszett Duchamp-nak: elhitetni Cabanne-nal, hogy úgy élt, mint egy kávéházi pincér”. Egy másik azzal szórakozott, hogy felsorakoztatta mindazokat a mondataimat, amelyeket ő ostobának tartott azért, hogy kimutassa, hogy Duchamp ezekre adott válaszai ilyen körülmények között nem lehetttek csak banálisak vagy közömbösek. Ezt a magatartást, és még más kommentátorokét is az a tény magyarázza, hogy mindegyikük rendelkezik, vagy azt hiszi, hogy rendelkezik a maga külön haszálatú Duchamp-jával, melyet a maga oszthatatlan és senki mással meg nem osztható bizalmas és cáfolhatatlan ismeretei mumifikáltak és csírátlanítottak. Ez aztán gyakran nagyon is obskurus írásokat eredményezett, sóüt egész könyveket, meyleket rendkívül nehéz elolvasni, egy részletkérdésről, Duchamp egyetlen művéről, mondatáról, attitűdjéről, melynek az értelmezése őt nagyon szórakoztatta, bár általában el sem olvasta őket.

Hogyan lehet ilyen bonyolult szövegmagyarázatok, ilyen tudós írásfejtések láttán, melyek mindig új és állandóan különböző és ellentmondó kulcsokat javasolnak az olyan hermetikusan lezárt ajtók felnyitására mint az Adva van…; vagy mint e bántó leleplezések melyek vérfertőzéssel való bizonyításról az alkímiával való igazolásig terjednek, hogyan lehet ilyen dolgokat látván eltúrni, hogy Duchamp, aki Breton szerint „a század legintelligensebb embere, Bezsélgetéseink során műveinek, G. Gassiot-Talbot szavai szerint „jelentéktelen magyarázatait, nagyon lapos motivációit” nyújtja.
Nem fogadni el azt, amivel Duchamp e Beszélgetések olvasását lezárta, hogy „mintha forrásból csobogna” annyi, mint azt sem fogadni el, hogy Duchamp, élete végéhez közeledve, tudott erre, s műveire tiszta tekintetet vetni, és „dolgaihoz” egyszerű, tömör, bonyolult hátsó gondolatoktól vagy rejtett szándékoktól mentes magyarázatokat fűzni. Ezek, természetesen elavulttá teszik azoknak a szövegmagyarázatoknak nagy részét melyeket egyikük-másikuk Duchamp életművéhez fűzött.

Talán nem vették eléggé figyelembe, hogy Duchamp az írásaiban és szóban is mennyire egyszerűnek, lakonikusnak, „banálisnak” mutatta magát mindig is. És ugyanígy a „beszélő”, vagy az „író” szerény, tartózkodó tevékenysége mennyire megtalálta az összhangot egy ugyanennyire meggondolt, kimért élettel, létezéssel, megy néha olyannyira lapos volt, hogy van, ami elkedvetlenítse a kultusz azon igehirdetőit, akiknek hangos, a részletetek kikutatásával szöszmötölő igéje elfojtja a fétis szavainak békés susogását.

Ezek – és szükséges újra megismételni – a Duchamp által hosszasan újraolvasott, jegyzetekkel ellátott és sok gonddal és figyelemmel kijavított, vagy bizonyos esetekben meghúzott Beszélgetések, melyeknek egésze azon a közvetlen nyelvezeteten szólal meg, melyet ő szándékosan használt, bizonyítják, hogy a legkifinomultabb, a legkihegyezettebb és a szellemi spekulációkkal leginkább szakító intelligenciának nincsen szüksége valamiféle rejtett értelmű dialektikára ahhoz, hogy kifejezze magát.

Az is bőséges bizonyítást nyert, hogy e kaland, mely tartalmában éppannyira gazdag, mint hatásaiban és kibontakozásában, s botrányai révén éppannyira erős, mint kihívásai vagy elutasításai révén, elsősorban abban az elképzelésben rejlett – mint Duchamp a műalkotással kapcsolatban megjegyezte -, melyet mindenki önmagában alkotott róla.

Van néhány csapda is ezekben a Beszélgetésekben, és itt-ott az irónia némi jele, sőt köpönyegforgatások, melyeknek értelme csak több évvel később vált nyílvánvalóvá, amikor Duchamp halála után az Adva van: 1. Vízesés, 2. a Világítógáz-t. (melyeken 20 évig. 1946-1966-ig a legnagyobb titokban dolgozott.) felfedezték. A „rendből kiugró” mítoszának nagy része, akinek festészetellenes és retinaellenes állásfoglalásai oly tiszták voltak, mint amennyire egyenesek, összeomlott. Azokban, akik magyarázataik rendszerét erre az ellenszenvre, erre az elkülönülésre, erre a lemondásra építették, benne rekedt a szó – sajnos nem hosszú időre.

„Nem tudok képet csinálni, írást vagy szobrot. Egyáltalán nem tudok. Két vagy három hónapot gondolkodnom kellene, hogy elhatározzam, csinálok valamit, aminek van valami jelentése… Meg kellene találnom ezt az értelmet, mielőtt belekezdek.”
Mikor Duchamp beszélgetéseink végén, 1966 május-júniusában ezt a kijelentést tette, az Adva van…már elkészült; tudta, hogy egy napon majd, ha ő már nincsen, persze a lehető legkésőbben, ez a mű meghazudtolja a szavait és a tetteit, egy utolsó és döntő ellentmondással járulva hozzá a maga számára megjelölt attittűdhöz, s mind imádóit, mind becsmérlőit ugyanabba az elkeseredett vagy levert meglepődésbe ejtve. S ez talán megmagyarázza azt a finom ironikus mosolyt, melyet Duchamp halálában is megőrzött.

A „Nagy Rendbontó” igazi „botránya” ebben áll: így közölte velünk, hogy az életben minden és minden cselekedet: játék; és a halál, bár éppen ellenkező vele, nem szakítja meg, mert lehetővé teszi, hogy e játéknak más irányt szabjunk, és más szándékokat tulajdonítsunk. Még az is lehetséges, hogy az Adva van… megvalósításást kísérő jegyzetek, vázlatok és „instrukciók” publikálása megváltoztatja majd azt a megvilágítást, amely a titkos teljesítmény felfedezése után szerzőjének legvégső viselkedéséről kialakult bennünk. Duchamp felnégyelői teljes szívüket adják majd ehhez is.

Ő ezt látta előre és szórakozott rajta, mint ahogy azt is látta előre, hogy Beszélgetéseink némely kijelentése élénk reakciókat vált majd ki. Barátjának, és messze legtisztábban látó és „logikus” életrajzírójának Robert Lebelnek rakciói sem lepték meg; aki a maga megszokott egyszerűségével igazolván a „kísérletet”, melyre vállalkozott, nem utasította el a Beszélgetések „természetüknél fogva könnyed” jellegét, de hozzátette, hogy „időnként némi jelentőséggel bíró emlékeket is tartalmaznak a válaszok”. Ez nem kerülte el a festő Baruchelló figyelmét sem, aki dicsőítette Duchamp „egy autentikus tanúságtevés során megnyilatkozó becsületességét”, amely tanúságtevést „az, aki egy napon majd komoly tanulmányt szeretne írni a mi »korszakunk« e nagy és titokzatos személyiségéről, nem hagyhat figyelmen kívül”.
Lebel számára Beszélgetéseink „bizonyított célja a művész értékének csökkentése”, s főként, jelentette ki, szavait Duchamp-hoz intézve egy interjú során „annak devalorizációja Önben”[1].

Felpanaszolta azt, hogy Duchamp „állhatatosan kizár mindenféle »agyi« befolyást a Nagy üveg esetében, melynek kimunkálása teljes egészében technikai és kézműves jelleggű lett volna”, míg az 1910 és 1920 között keletkezett kérziratos feljegyzések, melyek a mű megvalósítására vonatkoznak, bizonyossá teszik – Lebel szerint Duchamp gondolkodásának ez idő szerinti „végtelen komplexitását”.
„A művészetnek nincsen biológiai mentsége”, válaszolta emez. „Nem más ez, mint kis játék, mely minden időben az emberek között zajlik: festenek, néznek, csodálnak, bírálnak, váltanak és változnak. A jó és rossz megítélésére késztető állandó szükségletük levezetését találják meg ebben. Logikus lett volna, hogy megsemmisítsem a jegyzeteimet, de a logika szintén nem lévén biologikus, az ember belevész az illogikus következtetések útvesztőjébe, hogy eljusson egy irracionális »szerializmushoz«”.

Robert Lebelnek a Duchamp-interjúja, melyre néhány hónappal a Beszélgetések megjelenése után került sor, amikor a Nagy üveg szerzője vidáman, fiatalosan tisztelgő és a retrospektív kiállítások egymásutánját járta, bizonyítva az ellentmondások, sőt a provokáció iránti érzékét, nevezetesen a „multiple”-ek – Arturo Schwarz milánói kereskedőnek az ő hozzájárulásásval megvalósított ready-made-jei[2] – kényes kérdésében, akmikor is kimutatta, hogy míg alapjában véve nem alkudott meg, Duchamp a forma terén emennyire szabadnak mutatkozott. Mint ahogy a szavak, a tetteik is gyakran több, egymásnak ellentmondó jelentéssel rendelkeznek, melyek akár antagonisztikusak is lehetnek, és a Nagy üveg szerzője a magáéit azzal igazolja, hogy mentegeti a másokét anékül, hogy minden esetben igazat adna nekik, de elkerülve a százszor szent szabadság nevében, hogy elítélje őket.
Így azután eléggé meglepő az az attitűd, amelyet Robert Lebel előtt a Tate Galleryben 1966-ban rendezett retrospektív kiállításának rendezőjével, Richard Hamiltonnal szemben képviselt, aki a saját hatáskörében tétovázás nélkül készíttetett eléggé vitatható kópiákat az ő főműveiről, a Nagy üveget is beleértve. Duchamp nem az ő viselkedését kifogásolja, bár ezek az utánzatok „nem töltötték el örömmel”, hanem a kiállítás látogatóinak viselkedését. „Ha a látogatókat meg lehetett téveszteni, az ő bajuk. Úgy mennek múzeumba, mint a templomba. Két percet beszélnek róla, s azután már nem érdekes. A valódinak a hamistól, az utánzatnak a kópiától való megkülönböztetése köztünk szólva esztelenül hülye technikai kérdés.”

Sokféle paradox és dekoncentrált Duchamp. Írásai, szavai és „dolgai” nem kevésbé ilyenek, mint az elemzők tanulmányai, melyek minden alkalommal más embert mutatnak, aki átlátszó vagy bonyolult, békülékeny vagy provokatív, akinek magatartása vagy tettei többszintűek, mint ahogy egy földterület is több geológiai réteget rejt magában, melyek vagy egymásra rakódnak, vagy összekeverednek.
Duchamp nem cáfolja a róla kialakult véleményt, hanem elrontja; így tett a művészettel, a nyelvvel és saját magával is, kifinomult, titkos, összetett eljárásokat alkalmazva, melyek ugyanannyira túlkapások, mint transzcendenciák. És köpönyegforgatások. És kétértelműségek. Nem véletlen, hogy saját magát „az eltűnt idő mérnöké”-nek nevezte, s ezt a címet adtuk, Mme Duchamp beleegyezésével, a Beszélgetések ezen újabb kiadásának is.
Egy fiatal nő[3], miután vele beszélgetett, megállapította, hogy mint a keleti emberek, ő is az igazságot „ezer könnyű kerülővel vette körül”, s hogy „tétovázás nélkül válaszolt bármely kérdésre”. Duchamp e gyors portréja hosszú kommentárokat érdemelne. Mindenkié és senkihez sem tartozik és mindenki elől elrejtőzik; senki sem birtokolja a kulcsát, és titikát senki sem lebbenti fel. Annál is inkább, mert nincs titok, és kulcs sincsen.

P.C.
1976. október