Optimista előadás

A poszt-neoavantgárd magatartás jellemzői:

Ha jelenünkről, közérzetünkről általános érvényű kijelentéseket akarunk tenni, ismét csak olyan jelenségcsoportot vizsgálhatunk, amely arról a legsűrítettebb, legérzékenyebb reflexiókat nyújtja, tehát a művészetekét. Talán még érdemes a művészeteken belül elkülönítve kiemelni az avantgárd művészeti mozgalmat, sőt azon belül is a neoavantgárd elkedvetlenítő névvel illetett, immár húsz évre visszatekintő törekvéseit.

Sokak számára ez a nem túl bizalomkeltő mozgalom a régi, klasszikus avantgárd valamely felhígított változatának, züllött unokaöccsének, különc, de életerős nagybácsi imitációjának, semmi lényegében újat nem adónak, a régi magatartás enervált továbbvariálásának tűnik. Ezek az ítélkezők egy lényeges kérdést figyelmen kívül hagynak. Első jelentése ennek a mozgalomnak túlságosan váratlan és önmaga számára is meghökkentő volt, eszmei divergenciája arra mutatott, hogy akkor még elméletileg teljes mélységében tisztázatlan volt, milyen világfeszültségek hívták életre.

Ezek a bizonyos feszültségek azóta tovább mélyültek és kitermelték azokat a filozófusokat és eszmerendszereket, akik és amelyek ezek okait és jellegét megkerülhetetlenül feltárták. Ezek a gondolatrendszerek elsősorban a marxizmus talaján bontakozik ki, anélkül azonban, hogy a megvalósuló s időközben megvalósult szocializmusok arculatán a legcsekélyebb módosítást okozták volna. A neoavantgárd mozgalom ezekre az elméletekre már tudatosan támaszkodott, inspirációját ezekből merítette. A bennünk foglalt forradalmi energiát népszerűsítette, elterjesztette. A politikai mozgások az 1968 körüli diákmegmozdulásokban kulmináltak. Az utóbbi 10-12 évben ezek a mozgások elcsendesültek, a filozófusok meghaltak. A zenekar elhallgatott, csak egyetlen halk tremoló hallatszik még – nevezzük így -, a poszt-neoavantgard elvékonyuló működése. Ez a halk tremoló azonban kétségessé teszi, hogy valóban vége van-e a zenedarabnak. A kudarc csak visszamenőleg látszik elkerülhetetlennek. Az a felfogás, hogy ami nincs, azért nincs, mert megvalósíthatatlan, amennyire lehangoló, annyira hamis, és csak azt szolgálja, hogy minden létező rossz a szükségszerűség felkentjeként berendezkedjen, és ráadásul biztonságát szolgáló könyörtelenségét annak szükségszerűségével igazolja. „Valóban nem csoda, hogy a társadalmi változtatás egy tervezetét megvalósíthatatlannak nevezik, mivel nem bizonyult megvalósíthatónak a történelemben. Másrészt azonban a megvalósíthatatlanság e kritériuma inadekvát, mert nagyon könnyen lehet, hogy egy forradalmi tervezet megvalósulását azok az ellenzők és ellentmondások gátolják, melyeket éppen a forradalmi folyamatban lehet leküzdeni, – és küzdenek le.” (H. Marcuse)

Szűkebb-tágabb körben, kommunákban, életformákban sok minden megvalósult és kipróbáltatott, és nem bizonyult elég csábítónak. Ezért hajlok arra a nézetre, hogy az emberekből – az ifjúságot is beleértve – valóban kiveszett a változtatás igénye, kifáradt bennük a képzelőerő, amellyel saját boldogságukról maguknak fogalmat lennének képesek alkotni – ez az optimista előadás ettől pesszimista.

„Ha nem áll fenn az életszükséglet, hogy az (elidegenedett) munkát felszámolják, ha ellenkezőleg, a munka továbbvitelére van szükséglet, még akkor is, ha ez társadalmilag nem szükségszerű, ha nincs meg az életszükséglet az örömre, a jó lelkiismerettel élvezett boldogságra, hanem inkább az a szükséget, hogy ebben az életben, mely oly nyomorúságos, amennyire csak lehet, mindenért meg kelljen szolgálni, ha ezek az életszükségletek nincsenek meg vagy a represszív szükséglettel elreteszelik őket, akkor más egyebet nem várhatunk, mint hogy az új technikai lehetőségek valóban az uralmi represszió új lehetőségeivé váljanak.” ( H. Marcuse)

A fenti idézetben jellemzett viszonyok fennállása a művészeteket defunkcionálja, így az nem képes ígérni, és nem képes reményeket kelteni. Az a korreláció, mely a művészetek és a társadalom egésze között fennáll, megsebesült, így a művészi invenció gyökereit bármilyen mélyre ereszti, virulenciáját szolgáló életnedvekre nem akad, és elhullajtott termései a társadalom talaján meg nem fogannak. S itt rá kell mutatni, arra, hogy a mai újabb munkák értékét ma sem határozza meg más – akármilyen sokszoros áttételben -, mint a hatvanas években megfogalmazott ideákkal való érintkezések. Más oldalról, mintha kötelezővé vált volna a sokszoros áttétel, a művek eleganciáját biztosító távolság attól, amit megcéloz. Visszatetszést kelt, túl direktnek minősül minden, ami az „ugrást” szorgalmazza, „a mennyiségekre épített társadalomból egy szabad társadalom minőségébe.” (H. Marcuse)

A törés és visszahullás az ember legforradalmibb képességében következett be. Képzelet a hatalomra! (1968-as jelszó) megvalósulása ma semmi jóval nem kecsegtetne. A trónon egy leépült idióta feszengene, mai szóval debil, mely kifejezés valószínűleg éppen emiatt mostanában inkább stílusmeghatározó követelmény (l. punk). Mindez kimondatlanul is azt a mélyülő és terjedő belátást tartalmazza, hogy az ember és az emberi élet értéke csekély mely közhangulat bizonyos politikai elképzeléseknek nem is jön olyan rosszul. Ez a felismerés sokakat – méltóságukat egyetlen lehetséges módon megőrizhetőnek vélve – az önpusztításba vagy egyenesen öngyilkosságba kergetett. „Tisztán gondolkodni, és semmit nem remélni”, a camus-i felszólítás, és általában az ötvenes évek egzisztencialista magatartása – az átmeneti zökkenő után, amit a hatvanas évek eszményenergiái okoztak – a hetvenes évek végén igazolódott.

Itt mindenképpen kegyelettel meg kell állnom, ha nem akarok olcsó bizakodást szétszivárogtatni, mert ez a bizakodás máris túl drága, máris visszavonhatatlanul sokba került. Ezek az önkéntes tragédiák mélyén kompromittálják a túlélőket, önmagukat önmaguk által is az intellektuális és érzelmi tunyaság gyanújába fogják. Mintha mindannyian a kompromisszumok iszapjába süllyedve a debil képzelet szuszogását hallgatnánk. Ilyenkor keserűségünkben megtehetjük, felelősök után kutatunk, újra és újra feltételezve, hogy az ember nem olyan, amilyennek mutatkozik, csak olyanná tették a viszonyok, amelyek nem feltétlenül következnek az emberi természetből és mint ilyenek megváltoztathatók.

A képzelet hanyatlása annak következménye, hogy az embernek nincs víziója saját szabadságáról, egyáltalában nincs a boldogságról, következésképpen a képzelet: ok és következmény egyszerre. Ily ördögi körforgásból való kilendülést csak külső erő adhat, vagy örvényként húz le a legrosszabba. Ha meggondoljuk, hogy a képzeletet mindig is külső erőforrás táplálta, míg azután a mitológiák, a képzelőerőnek ezek a tiszta kreációi megkoptak. A vallások megalkotásával az emberi képzelet létrehozta azt, amit szellemi síkon önerőből (?) létre tudott hozni; a művészetekben ez a teljesítmény felülmúlhatatlan értékként tükröződött. A későbbiekben kidolgozott egy módszert, amellyel a tiszta képzelet teljesítményeit felülmúlta, s ami valóban elképzelhetetlen eredményekre vezetett: a tudományos kutatás módszerét. Fantasztikus, filozófiailag és lelkileg feldolgozhatatlan tapasztalások birtokában a század első harmadában kialakult az a szellemi és tömegpszichológiai zavar, amelyet az agresszív politikai erők alaposan kihasználtak. Ez a zavar már előbbről datálódott, mikor a múlt század fordulóján véglegessé vált a tudományos világképnek a transzcendáló jellege. Később, a századforduló után a zavar tovább nőtt, mivel még ezt az – eléggé száraz és embertelen – világképet is megzavarta különböző elméletek és tapasztalatok ellentmondása. Ennek következtében 50 évig világkép-zavarral küzdött az emberiség. A múlt század közepén kialakult mechanikus racionalista világkép különböző cinikus következtetések levonására biztatta azokat, akik az megtették. A zavar napjainkig tart; jelenleg a technikai fejlettség, erőegyensúly formájában működik.

Ez azonban nemcsak katonapolitikai következmény. Ugyanez a technikai fejlődés táplálta a forradalmi reményeket is. „Mindaz az anyagi és intellektuális erő, melyet szabad társadalom megvalósítására be lehet állítani, megvan. Hogy nem erre vannak beállítva, az annak számlájára írandó, hogy a fennálló társadalom totális mozgósításban van a felszabadulás lehetősége ellen.” (Marcuse) – Elég fantasztikus kijelentés.

„Alig akad ma komoly tudós vagy kutató, akár a polgári gazdaságtanban is, aki tagadná, hogy a technikailag meglévő termelőerők, anyagiak és intellektuálisak, lehetővé tenné az éhség és a nyomor felszámolását, és hogy az, ami ma történik, egy represszív társadalom globális politikájának számlájára írandó.” (Marcuse)

Ilyen mondatokat kimondani nagy merészség volt, és megtette a maga hatását. Bármennyire merész volt, meggyőződésem szerint mégis kevés ahhoz, hogy azt a bizonyos általános áthangolódást létrehozza, amelyre a politikai megmozdulásoknak szükségek lett volna. Marcuse-nál hiányzott a metafizikai háttér, és egy technikai fejlődésre, tisztán a földi viszonyokra koncentráló múlt századi tudományos felfogásra támaszkodott, mellőzve minden ezen túlmutató megfontolást. Érdeklődése kizárólag a technikai színvonalra összpontosult, és egy szót sem ejt a tudományosan megújuló világkép eszmeileg transzformáló hatásáról: eszmegeneráló hatásáról azoknak a felfedezéseknek vagy elméleteknek – főleg hipotéziseknek-, amelyek rejtett utakon, a maguk tudatformáló hatását kifejtve a század eleje óta áradnak a köztudatba.

Párizsban, a 68-as megmozdulások után mindenki metafizikai forradalomról beszélt, mert a forradalmi folyamatban továbbgondolták Marcuse felhívását. De ő csak a régi világképet alkalmazta merészen a megváltozott viszonyokra. Régi szemmel látja az újat, de még nincs szeme másképp látni a jelent. Kétféle utópia képzelhető el: egyik a társadalmi megvalósíthatóság vagy megvalósíthatatlanság szintjén mutatkozik, a másik a vágyálmok, azaz a természeti törvények ellenére megvalósulni kívánó elképzelések, az utóbbira példa az örökifjúság. Marcuse szerint utópiának igazán csak azt lehet nevezni, ami természeti törvényekbe ütközik. Így a társadalom megváltoztatásának semmilyen alternatívájáról sem lehet azt mondani, hogy utópia, mert azok megvalósításának megvannak a reális lehetőségei. A természeti törvényekbe ütköző megvalósíthatatlanságoknak is megvannak történelmi határai. Meggyőződésem szerint elérkeztünk ezekhez a történelmi határokhoz; az ismert természettörvények abszolút érvénye megtört. Ezt már 68-ban is lehetett tudni. A szivárgó tudományos hírek nagyban bátorították a képzeletet és hozzájárultak ahhoz, hogy a 68-as forradalom metafizikus forradalomnak nevezhette magát. A természettörvények ez a bizonyos kétségessé válása, megtörése inspirálja ma az avantgárd művészetet. És ha ez nem így van, akkor újra ráakadtunk a régi felelősre, a hatalmi apparátusra, ami meggyőződésem szerint közbelépett. Észrevette azt, amit Marcuse elmulasztott kellő súllyal tudomásul venni, hogy manapság minden törvénytisztelet alapja a természettörvények kételymentes tisztelete. Azelőtt az isteni – a Kinyilatkoztatásban lefektetett – törvények voltak azok, amire a társadalom hierarchiája épült, az újabb társadalmak a természettörvények áthághatatlanságára bazíroznak. A hatalmi apparátusok még idejében észrevették, hogy bizonyos információk olyan mélyen rendítik meg a kötelező evidenciákat, amik a képzelet működését veszélyesen felerősíthetik és kiszámíthatatlan társadalmi mozgásokra vezethetnek. Ezért információzárlatot vezettek be. Egyrészről a való megalapozott feltevések publikálását gondosan megszűrték, másrészt ezeket a feltevéseket a tudományos-fantasztikus irodalom züllesztő csatornáiba terelték, mint nem reálisat, meseszerűt, üres, gyermekes fantáziálást tálalták. Így azok elvesztették minden valódi, mozgósító, felszabadító energiájukat. Ez is meglehetősen merész állításnak tűnik, de aki olvassa a tudományos közleményeket, az észrevehette, hogy 70 óta azok érdekessége határozottan megcsappant. Aki például az Élet és Tudományt lapozgatja (hazai viszonylatban), az folyton csak cinkékről meg vízesésekről olvashat, pedig azelőtt nagyon fontos értesülésekhez juthattunk. Ezekből ma már csak az IPM-ben, meg hasonló bulvárlapokban, nagyon könnyelműen, csemegének dobnak oda néha valamit. Beszéltem az Élet és Tudomány egyik szerkesztőjével, aki azt mondta, hogy egy új határozat alapján bizonytalan hipotéziseket nem tesznek többé közzé. A legsúlyosabb, ami engem meglepett, hogy egy kongresszuson, egy bizonyos szovjet városban összegyűltek a tudósok a világ minden tájáról, hogy a Kommunikációs Interterrális Intelligenciák (CETI) – tehát a Földön kívüli intelligenciák – reális lehetőségeit vizsgálják. A CETI konferenciáról a Fizikai Szemle hátoldalán megjelent egy összefoglaló, ami azonban csak a szervezeti ügyeket ismertette; a végén volt egy határozat, mely szerint az egész kongresszus anyagát sokszorosítva ki kell adni és mindenkinek tudomására kell hozni. Azt hiszem, az Ország-Világban volt egy cikk erről, ahol az újságíró továbbításában megtudhattuk, hogy milyen fantasztikus dolgokat mondtak a tudósok. A kongresszusról az Élet és Tudomány is közölt egy folytatásos beszámolót, amiben azért nem ismertette a tudósok felszólalásait, mert „őket elragadta képzelet”, és ehelyett a tudomány jelenlegi állását írt le a kérdésben.

Nekem, mint minden illetékes személynek, óriási veszteség, egy ilyen hír fontosabb, mint mondjuk egy napihír, pl. hogy mi történt Libanonban. Természetesen azt a kiadványt, ami ezeket az előadások tartalmazta volna, azóta is várom, de egyáltalán nem jelent meg, nyilván a sci-fi-irodalom valamennyire felhasználta... Itt-ott ugyan megjelennek erről szóló kommentárok, de ez a beszámoló borzasztóan hiányzik és ez nagyon elszorítja a szellemi vérkeringést.

A haditechnika szolgálatában a legfantasztikusabb kutatások teljes titokban folynak. A Hadititok a jogcím, amely az eredmények nyilvánosságra hozatalát megakadályozza. Megkockáztathatjuk azt a feltételezést is, hogy a hadi feszültség így és ezért is kívánatos azoknak, akik veszélyesnek tartják, ha mindenki a tudható tudás birtokába jut. Nem először van így a történelemben. Gondoljunk csak Egyiptomra vagy Galileire vagy Giordano Bruno korára.

Még egy hír, ami szintén nagyon meglepett, az újságban olvastam két évvel ezelőtt. Csak foszlányos hírekből próbálom összeállítani: letartóztattak a Szovjetunióban valami amerikai újságírót, mert valami titkos laboratórium anyagát vette át egy ott dolgozótól, és ez a dolgozó azzal védekezett, hogy az egy parapszichológiai tanulmány. Most nem tudom, hogy abban a titkos laboratóriumban parapszichológiai kutatásokat végeznek-e, mert ebben az esetben nyilván ez nem felmentő kifogás, de az illetőt tudtommal nem is mentették fel. Ezek olyan kérdések, amelyek az embert feltétlenül megragadják és az az érzése, hogy a legfontosabból ki van zárva.

Az új művészeteknél nélkülözhetetlen és betilthatatlan a nyitott-gondolkodás, hogy ez a gondolkodás foszlányos, szervetlen, el-elakadó, nem öntudatos és nem elég leleményes, ezért megint csak az a bizonyos információzárlat a felelős; a lélek eltömése néhány bizonytalan cáfolat-cáfolatából készült rongydugóval. Az ismeretelméleti anarchizmusnak és általában a pozitivista tudományelmélet kritikájának egy fontos matematikai tétel, a Gödel-tétel az alapja, ami egy filozófiai interpretációban így fogalmazható meg: minden kijelentés mögött végtelen számú előfeltevés van, mely közül ha egy is hamis, úgy az eredeti jelentés is hamis. Duhem 1914-ben már bebizonyította, hogy nem lehet bebizonyítani, melyik a hamis a végtelen számú előfeltevésből. Nincs rá módszer.

A tudósok számára az, hogy saját maguk publikálják műveiket, nem engedélyezhető, hiszen agyvelőik leltári tárgyak a hadiapparátusban, mint akármelyik gép vagy termelőeszköz. Az hogy irányítójuknál sok mindent jobban tudnak, nem számit, ugyanúgy, ahogy Hyppolit, a lakáj is csak a szolgálatban bontakoztathatja ki emberi méltóságát. Engem Heisenberg stílusa A rész és az egészben Csortos Gyuláéra emlékeztet, mert hihetetlen udvarias, hihetetlen tisztelettudó, hihetetlen körülményes. Biztos mindenki ismeri a Hippolit, a lakájban az újgazdagot, aki mindent irányít, és az alárendeltet, aki mindenről jobban tud: ebből egy furcsa viszony keletkezik. A művészek alkotó energiái még nem tekinthetők teljesen állami monopóliumnak. Olyan esetben, mikor tudott a nem tudás, nagy az átszakadás, a lehetséges felé, a képzelőerő, valamint a művészi formateremtő képesség munkához lát, hogy a lehetséges ne a káoszra, hanem a lehetséges formára találjon. Már a század eleje óta szivárognak ezek a tudományos jó hírek, amelyek ezt a jó értelemben vett nemtudást, ezt a fantázia-generáló nem tudást kialakították. Ebben döntő szerepe volt a relativitáselméletnek, ami szerintem máig sincs feldolgozva sem filozófiailag, sem művészileg, se sehogy. Az idő relativizmusa az, ami az egész emberi létet döntően érinti, a legkülönbözőbb elképzeléseknek abszolút szabad utat enged. Az „óra-paradoxon”-ban és annak feloldásában megfogalmazott hipotézisek az embernek az időről való tudását és saját időbe vetített életének felfogását olyan mélyen megrendítik, hogy a továbbiakban nagyon nehéz azokat ugyanúgy értékelni, mint annak előtte. A relativitáselmélet továbbgondolásának egyik következménye, hogy a nagy tömegű csillagok összeomlásakor keletkező különleges tartományokban az anyag minden eddigi ismert tulajdonságát elveszíti. A hatvanas években ez elkezdett köztudottá válni még azok számára is, akik erről nem olvastak; a hajszálcsövesség törvényei szerint a magatartásformákon, újfajta mondatképzéseken keresztül terjedt, talán nem is maga a nézet, csak annak pszichikai következményei. Az ilyen különleges tartomány ittlétének az a furcsa következménye, hogy – az összeomlott csillagok vagy az egész univerzum összeomlása esetében – annyira összeomlik, hogy teljesen eltűnik és egy olyan semmi keletkezik ott, ami sem az időben nincs, se a térben nem határozható meg, hiszen minden teret és minden időt magában foglal. Az ősrobbanás előtti állapot egy ilyen semmit mutat. Ez a semmi egy olyan abszolút semmi, ami mégis a legvirtuálisabb, tehát benne egy egész világegyetem elhelyezkedhet, ugyanakkor annyira semmi, hogy se idő, se tér nem veszi körül. Tehát egy kiterjedés nélküli pont, ami nem helyezkedik el sehol. Ezek olyan elvi hipotézisek, olyan létezők, amelyek az emberi régi beidegzett gondolkodását teljesen felkavarják, és semmi másra nincs szüksége egy avantgardistának, mint éppen ilyenekre. Ezekre azért szomjazik, mert elve benne van a magatartásában ez a fajta abszurditás, nyitottság, a lehetőségeknek ez a fajta végtelen és meglepő variálhatósága. Az eddig igaznak hitt energiamegmaradás elvéről is kiderült, hogy az egyek galaktikák központja ontja az anyagot. Az ősrobbanástól számított időben is óriási eltolódásokat találtak: a számítások közelebbi időpontra teszik az ősrobbanást, mint amilyen távoli csillagot látunk. Azaz a csillag fénye megszületésétől (az ősrobbanástól) kezdve jön felénk, és mégis hosszabb ideje jön a fény ide, mint amióta egyáltalán az egész univerzum létezik. Szóval ellentmondások özönét találták és így nyilvánvaló a természeti törvények kétségessége. Ezek a képek a szemlélet számára teljesen elképzelhetetlenek, de az agyműködés számára mégis nagyon termékenyek. És ha valaki hagyja, hogy szétáradjanak benne ezek a közlemények, mint valami kedély, akkor ez a kedély egyáltalán nem lehangoló. Inkább egy igen változatos, zavarba hozó, szinte ingerkedő intelligencia megnyilvánulásnak tűnnek.

Mindnyájan tudjuk, hogy a Heisenberg-féle világegyenlet után azt mondta Max Born, hogy nagyon őrült elképzelés, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy igaz legyen. Az avantgardizmusnak az őrültséghez való vonzalma tehát nem áll egyedül, hanem egy új világképből táplálkozik. Az anarchista ismeretelmélet más szempontból jut hasonló konzekvenciákra. Feyerabend az egész tudományos módszert kifogásolja, ez a hipotéziseknek bizonyos egyenrangúságához vezet. Idézem ennek néhány lényeges kitételét.

„Az alternatívák története, a tudomány története is ilyenformán elválaszthatatlan részévé válik magának a tudománynak, sőt a fejlődés lényeges feltételévé alakul át. És az alternatívák kidolgozásának folyamatában mindenki szót kaphat, szakértő és laikus, professzionális és dilettáns, az igazság megszállottja és a megrögzött hazudozó mind hozzájárulhat a konceptuális kultúra gazdagításához.”

Ilyen konklúziókra jut, de miből?

„...az általános ismeretelmélet krónikus megoldatlansága és minden eddigi megoldási javaslat látványos kudarca jelentős mértékben hozzájárult a radikális tudománykritika és különösképpen az anarchista ismeretelmélet kialakulásához.”

Ennek az anarchista ismeretelméletnek semmi köze a politikai anarchizmushoz, Feyerabend is inkább dadaista ismeretelméletnek szeretné nevezni, csak ez nem megy, mivel ahogy más helyen megjegyzi: az általános szóhasználat most az anarchista szót nagyon kedveli.

„...kiemelkedő szerepet játszott ebben a folyamatban az emberi megismerés, illetve a tudomány történeti mivoltának felismerése és a történetiség szempontjának következetes alkalmazása a jelen állapotokra is. A korábbiakban ugyanis a történetiség szempontjának még a leghangosabb szószólói is csak a megismerés, csak a tudomány múltjára vonatkoztatták a történetiség dimenzióját. A jelen – ilyen vagy olyan okok miatt – tabu maradt. Ha viszont a tudomány jelen állapotát is belehelyezzük a történetiség dimenziójába, akkor semmilyen racionális alapon nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a későbbi korok embere számára a mi egész hőn szeretett tudományunk szánalmas és ostoba babonának tűnik majd, ugyanúgy, ahogy számunkra az alkímia, a mágia, a numerológia tűnik szánalmas és ostoba képzelgésnek. De azt a lehetőséget nem zárhatjuk ki, hogy a mai tudomány által „végérvényesen megcáfolt”-nak tekintettek nézetek ismét előtérbe kerülnek és kiszorítják az egész modern tudományt. Már csak azért sem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget, mert a tudomány története során többször is előfordult már hasonló jelenség. Az emberi megismerés történeti dimenziójának figyelembevételével tehát minden kognitív teljesítmény fölöttébb efemernek vagy fölöttébb relatívnak bizonyulhat.”

„Az alternatívák és az alternatívák segítségével felfedezhető tények eliminálása – a racionális metodológiák eme szabályával összhangban – az elméleteket makacs dogmatizmussá, merev ideológiává alakítja át. Létrejön ezáltal a tudomány abszolút igazságának a látszata, de ez semmi más, mint az abszolút intellektuális konformizmus eredménye.”

„Az elméletek, a megközelítések konzisztenciája és egyöntetűsége megfelelhet egy egyház vagy egy zsarnok igényeinek, de az objektív megismerés igényének nem.”

Ezzel annyiban értek egyet, amennyiben ő magát a tudományt és a tudósokat vádolja. A tudósokat a társadalom parazitáinak mondja, olyanoknak, mint az egyiptomi vagy középkori papság, mely tizedet szed igazolhatatlan és esetleges munkássága finanszírozására. A tudományt nem lehet felelőssé tenni, hiszen ő maga jutott el tudományosan, morális módszereivel azokhoz a felfedezésekhez, amik kétségessé tették kompetenciáját azokban a kérdésekben, amelyről beszél. Feyerabend téved, amikor a tudomány önmagával való ellentmondásosságából a tudósok valamiféle szélhámoskodására következtet, holott ez éppen a tudomány módszerének a munkamorálját igazolja. Elismeri azt, hogy egy elméletnek elég érdekesnek kell lennie ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Erre Galilei esetét hozza fel: a kopernikuszi nézet a maga idejében tudománytalan, zavaros elképzelés volt, ami csak azért tetszett Galileinek, mert érdekesnek találta. Rengeteg mellékhipotézissel és különböző blöff-elméletekkel egészítette ki a kétséges kísérleteket, de mégis, ez a magatartás a tudományos haladás és az emberi megismerés szempontjából hasznosnak bizonyult. Az új filozófusok úgy tesznek Marxszal, mint ahogy Marx tett Hegellel: megfordítják, a talpáról a fejére állítják a marxizmust, nem az idealizmus jegyében, hanem az abszurd értelmében. Marcuse-ék bebizonyítják, hogy a ráció szempontjából a földi viszonyok tökéletesen irracionálisak, de ezért nem a racionális világkép abszurditását tették felelőssé. És ezért az ún. természettörvényeket, azok elidegenedettségét sem, nem ember formájú racionalizmusát, könyörtelenségét, unintelligenciáját sem, valamint a természettörvényeknek „a szabály az szabály” rendőrmorálját, és az „ez van, ezt kell szeretni” kávéházi cinizmusát sem tették felelőssé.

A művész, aki a törvényeket szenvedheti a legkevésbé, akire a természettörvények lapossága úgy hatott, mint valami alacsony mennyezet, ahol mindig be kell húznia a nyakát, ezt a sokkal ellentmondásosabb, őrültebb, paradoxabb, sokrétűbb, oszcillálóbb és sokkal intelligensebb univerzális környezetet felszabadulásként élte át. Éppen akkor jutunk ennek tudatára, mikor a viszonyok a megvalósulástól a legtávolibbak. A művészeknek pontosan ez a feladata, az, hogy ilyenkor kezdjék a maguk kedélyét formává alakítani, és a sejtésüket látható vízióba próbálják szervezni.

Az anyagról, ami most ilyen huncutnak és intelligensnek látszik, lehetett sejteni, hogy nemcsak egyszerű sár, hiszen abból egy agyvelő is kialakulhat. Távol áll tőlem, hogy a Jóistent valami avantgardistának tüntessem fel, de az kétségtelen, hogy akikre ez a most kibontakozó, ellentmondásos, de nyitott világkép hat, azok a művészek avantgardistákká válnak. Már Duchamp életművében is hasonló kedély féktelenkedik.

A természettörvények megrendülése pszichikusan visszaadja az ember méltóságát. Feljogosít, mert megszabadítja az egyént a szükségszerűség legördülésében játszott apró fogaskerék szerepétől, és a funkcionalista személetből származó alávetettség érzésétől. Tehát az a bizonyos néma demokratizmus, amit Sartre ígért Isten megölésével, nem vált be, mert ezt felváltotta egy funkcionalista, amiben az ember szerepe az egészen belül csak egy rész-szerepet ad, és ez az ember lelki totalitását nem ismeri el. Az olyanfajta felfoghatatlannal szemben – amivel most állunk szemben – az ember viszonya sokkal demokratikusabb. Idézem Max Adlert, aki azt mondta, hogy „az Isten a meg nem értett természet.” Ezt meg is fordíthatjuk: hogy a természet a meg nem értett Isten. Elfogadhatjuk bármelyiket, és nevezzük azt, amiről beszélünk, a „meg nem értett”-nek. Mindegy, hogy ez a természet, vagy Isten. De a meg nem értettel szemben mindenki teljesen egyedül áll, tehát megszűnik az a bizonyos sorba kapcsolás – elektronikai példát hozva -, hogy egy hierarchián keresztül jut minden fontos, minden lényegi dolog el az egyénhez. Egy párhuzamos kapcsolást tételezzünk fel, ahol a lényegivel szemben valóban mindenki egyenrangú. Ez az a bizonyos megérthetetlennel szembeni egyenrangúság.

A művészetben ezek az átmenetek, ezek az állapotok tükröződnek. Nem akarok kitérni a koncept artra, mert szerintem az egy levitézlett időszak – ahol a levitézlettsége alatt semmi pejoratívét nem értek -, ez már elmúlt, mégpedig azért, mert túlságosan lemondott az érzéki, a közvetlen, a totális hatásról, amit a kommunikációban a művészet mindig is igénybe vett. A művészet újra a vizuális és az érzéki hatásokat keresi. Ennek esztétikájában egyrészt a koncept artnak, másrészt a világképből következő furcsa, paradox gondolatmodelleknek a hatása látszik. A 80-as évek óta kialakult egy olyanfajta esztétika, ami a művektől – a képzőművészeti és a zeneművektől is – olyan szépséget vár el, amely emlékeztet a tiszta gondolatra, illetve a gondolat szépségére. Az a művészeti elvékonyodás, az a halk tremoló, amiről az elején beszéltem – ezek szerint -, átmeneti leszűkülés. Az információzárlatot az igény leleményessége valahogy meg fogja tudni kerülni, a lényegivel való érintkezés lehetőségére majd rátalál, és ami elévült, az valami új felismerés fényében, de legalábbis reményében veszti el érvényét.

Elhangzott az ELTE Esztétikai Tanszékén, 1981. április 22.

Erdély Miklós: Optimista előadás, 1981. In: Tartóshullám. A Bölcsész Index Antológiája. Budapest, 1985. 143-149. Újraközölve In: E. M.: Művészeti írások (Válogatott művészetelméleti tanulmányok I.). Szerk.: Peternák Miklós. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991. 133-147. „A szöveg az előadás magnófelvételének leírt, a szerző által javított változata” – a hangfelvétel így több ponton eltér az itt olvasható szövegtől!

Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <erdely.daniel[]gmail.com>